Szemészet, 1904 (41. évfolyam, 1-4. szám)
1904-01-31 / 1. szám
42 ápolását, a járóbetegek körül való segédkezést, a szobák takarítása egy részét s száz más kötelességet, szabadabban lélegzett s néha, mikor engem az általános gyakorlat nagyon lefogott, még segített is rajtam, megirva egy-egy felvételi jegyzőkönyvet. Második javulás volt, hogy a polgármester, kérésemre egy Írnokot rendelt a szemkórházhoz, ki ott a sok Írásos munka gépies részét idönkint elvégezte. A munka szaporodott, vele az én örömem és az elégedettségnek az a bizonyos faja, melyet a rég lappangó s mintegy rejtekben kielégített becsvágy okoz. Soha munkámat egy orvostársam meg nem nézte, jóformán soha senki hozzám súlyos szembajost nem küldött, csak lassan-lassan kezdtek vidéki kollegák tudomást venni rólam, de láttam, hogyan tudják meg lassanként idegen falvak és városok szemkórházunk létezését, láttam, hogyan jönnek mindig kevésbbé elhanyagolt bajokkal az emberek s ez már nekem elég volt. Kezdtem azt érezni, hogy a környék életében olyan tényező lettem, ki szakját jól használva, az emberek sorsán változtat vajamit. 1893-ban a budapesti kir. Orvosegyesiiletben előadást tartottam „A trachomások meggyógyításáról“. Az ebben kifejtett nézetek alaposságának „kipróbálása“ végett a belügyministeriumtól julius 10 dikén kelt kérdést vettem az iránt, „hajlandó volnék-e Hódmezö-Vásárhely város bel- és külterületén létező trachoma-betegek gyógykezelésének vezetését elvállalni s az eredmény biztosítása czéljából a fennálló rendszabályok mellett mily további intézkedéseket tartok szükségesnek ?u Miután erre adott válaszomban kijelentettem, hogy ezt kötelességemnek ismerem, valamint hogy javaslataim „kipróbálására“ alkalmasabb hely volna az olyan, hol egy csupán szakjának élő szemorvos bízatnék meg e feladattal s miután bizonyos önállóságot kívántam az eljárásokban és egy segédorvos alkalmazását a munkához : ugyancsak 1903. évi 05,175 sz. leiratban megbízott engem az akkori belttgyminister úr „a városban és határában levő összes trachomások kezelésének vezetésével“. Ezt a rendeletet velem 1894. februárban közölte a városi tanács s márcziusban a megbízatásom végrehajtására vonatkozó javaslataim egyike az volt, hogy — mivel a szemkórháznak erre elég jövedelme van — egy alorvost alkalmazzunk, kinek állása két évig tartana. Ennek megfelelően az április havi közgyűlés havi 25 frt díjazással egyik kerületi orvost kirendelte mellém ideiglenesen a segédorvosi teendők végzésére. Elértem tehát azt, hogy társam és segítőm akadt munkámban s az általános gyakorlatban kimerülő erőmet kevesebb mellékes munkával kellett apasztanom. Ez a helyzet, t. i. egy kerületi orvosnak külön díjazással alkalmazása szemkórházi segédorvosként, ideiglenesen, megmaradt 1898. októberéig. Hogy a trachomával való elbánás ügye s az úgynevezett „vezetés“ hogyan alakult, arról később még lesz mondani valóm. A bérelt ház nyomorúságos helyiségeiben nem láthattam olyan biztosítottnak munkánk sikerét és betegeim sorsát, hogy vele meg lehettem volna elégedve; egy szomorú eset (mikor egy, fűtött váró-szoba híján a betegek közzé betelepedett vidéki asszony genyedö szemű gyermekéről több nőbeteg ferfőztette meg szemét) keservesen bizonyította, hogy milyen veszedelmeket okozhat a zsúfoltság s a czélszerütlen elhelyezés. A forgalom olyan volt, hogy több beteget 30 ágyon elhelyezni nem lehetett s pár év alatt gondolkozni és tervezni kezdtem külön szemkórházi épület emeléséről. Arról, hogy ezt városunk tegye meg, akkor, a betegápolási törvény hozatala előtt, a mi pénzügyi viszonyaink közt, álmodni sem lehetett, sőt, ha városunk nem 07% os pótadóból fedezné is szükségleteit, semmi esetre sem kívántam volna,
