Szemészet, 1904 (41. évfolyam, 1-4. szám)
1904-01-31 / 1. szám
24 kancsal szemre teszszük, kitudható, hogy a látás e szemen mennyit közeledett már a páros nézésben részéről szükséges hasznavehetőséghez. Szintúgy hasznossá válhat eljárásom a kancsalsági műtevések eredményének megítélésénél, mert az I. kísérlettel hamar bizonyítható, hogy a kancsal szemnek helybeállitása megvan-e már és a II. kísérlettel, hogy esetleg mi és mennyi hiánya maradt talán még. Csak a látásirány közösségének fokszögökben lemérésénél fog, a tölcsérnyilás terjedelmében, ingadozó adatokat szolgáltatni. A többi fent vázolt próbánál természetesen a tölcséres képnek egy-egy alkalommal szerepelő irányvonalát kell a lemérésben functionális ad hoc nullpontnak venni. Gondolom, hogy ezen nehézségeket skálára nézetéssel és a tölcsér végén a tárgyra mutató tűvel (indicator) lehet elég jól megoldani. A netalán! ellenvetést, hogy az itt leirt vizsgálási módok ép szemek működése szerint vannak kieszelve, azzal vághatom el, hogy kancsal szemek látásában nem is a kórosat keressük, hanem azt, hogy a megzavart épéleti működésből mi maradt még romként vissza. A többi vizsgálási módok: az eséspróba, a testies nézés és az utóképek methodusa szerint is az ép szemeken mutatkozó hatás alapján, illetőleg annak kimaradásából következtetnek. Összegező visszapillantást vetve mind az elmondottakra, kitűnik, hogy a páros nézés bizonyítása teljesen jól sikerül olyan kísérletek alapján, melyeknél a két szem benyomásainak összeolvadása, a kiválódás és a gátlás ekkor nyilvánuló functioján épül fel. Ez a működés mint lelki művelet kicsi fokban már az épéleti vetélkedés tüneményében mutatkozik, melynek jelentkezni a nézés mindennapi körülményei között csak kevés alkalma van. Azonban fénvtörésileg többféle módon nem egyenlő szemekben már sokszor kiegyenlítő, tehát áldásos irányban megnyilatkozását és különben ép szemeken is meglevő előhivhatóságát egy régibb munkálatomban1 én, mint hiszem, elég meggyőzően mutattam ki. De legnagyobb mértékben szerepel a szemészeket annyira érdekelő kancsalos látásnál, melyről azonban az előbb említett eseteken tapasztalható jelenségek adnák meg a közvetítő értelmezést. Hogy a kancsaloknál az a magyarázat, melyet Helmholtz a vetélkedésnek adni akar, hogy az t. i. figyelmességen fordul meg, teljesen elégtelen, már említém. A kancsalosok látási viszonyaiból következtethető, hogy belső gátlás a főtényező, melyre az akaratnak vagy a figyelemnek alig van hatása. Az nem psychikus önkény eredménye és nem a kizárás begyakorlásából indul ki, hanem kényszerítő körülményekhez simulás jelensége. Annyira ilyen természetű ez, hogy idővel a szerv maga kárát vallja és működése lényeges csorbát szenved, mely csak néha köszörülhető ki utólag és ez is csak viszonylagosan. A kimagyarázás egyéb gátlásból származtatható testi romlások ellenében még azon ténynyel lesz kénytelen megküzdeni, hogy a kancsal szem romlása csak úgy áll be, ha ugyanazon egy szem állandóan van gátlásban, a váltakozó kancsalításnál azonban teljesen elmarad. Ez a psychikus folyamat értelmezését nehezíteni fogja. Az a belső gátlás és az általa a szerven történhető rontás a leg-1 Die optischen Verhältnisse hei Doppelpupillen. 1882. Graefe’s Archiv f. Ophth. 28. k. 108—182. lap. Az idevágó fejtegetések nem külön czimet kapván, a figyelmet nem hívták ki.
