Szemészet, 1904 (41. évfolyam, 1-4. szám)
1904-01-31 / 1. szám
17 elmélete szerint nem volna kimagyarázható, hogy egyes esetben közvetetlenül a binocularis látás megszűnte után a sárga folt veleszületett területi értéke azonnal ismét működésbe álljon. A veleszületéses elmélet azonban azon kiegészítésre szorul, hogy a látóhártya körülmények között nj térértékeket szerezhet, melyek mellett a veleszülettek hátralépnek ugyan, de egészen sohasem enyésznek el. Ezen igen érdekes felderítések a kancsalítók sensorikus rendellenességéről azonban egyet nem vesznek tekintetbe, t. i. hogy a kancsalság keletkezéséről nyert régi Donders és Graefe-féle felismerések az izomviszonyokat tekintették fődolognak és az összetéritésnek nagyfokú rövidlátásnál kimerülését vádolták a széttérő kancsalság okozásával, míg tállátásnál a közelnézés bajoskodásai szülték szerintük azt az áthajlási ingert, mely az alkalmazkodási erőlködések könnyebbítésére az összetérítés túlfokozását és majd összetérítő kancsalságba átcsapását eredményezte. A Helmholtz empyrikus elmélete egyfelől: t. i. hogy á mélységi felismerések az összetérés fokáról nyert izomérzés lebecsülése alapján létesülnek és a kancsalitások optopathologiájában a sensorikus megmásulások kimagyarázása másfelől egymással okvetlenül correlatioba lettek volna hozandók. Míg a jelenlegi buvárlási áramlat csak a retinalis correspondentia viszonyait veszi számba. Az egyoldalúság hibájába esés ellen, tehát épen az igazság kiderülése érdekében óvni és megkövetelni kell, hogy a vizsgálásoknál mint régen, gondban maradjon az, hogy a kancsalítás motorikus bántalom, melynél az izmok állapotai, erői és mindenek felett a fénytörés által reflectorice befolyásoltsága teszik a főtényezőket, mig a sensorikus megmásulások csak következmények, habár psychikus folyományok is : kapcsolódnak mind a két irányban a kórváltozásokhoz. Ez utóbbiaknak a megértésére sincsen semmi előmenetel feljegyezve. Minden e téren munkálkodónál csak a stereotyp kifejezést találjuk, hogy „innere Hemmung“ történik a retinaköp megjelenésén. Az előbbiekre, a sensorikus állapotok mérlegelésére vonatkozóan, már mutatkozik is kívánság az egyéb viszonyok figyelembe vételére, így Schlodtmann1 már hangsúlyozza, hogy míg Tschermak csak a sensoriummal gondol a látóirányközösség mivoltának és az egyéni körülményekhez alkalmazkodásának magyarázatában. Valójában szemmozgatási és beidegzéses alkalmazkodás is megyen végbe a többi folyamat közben, habár egyebekben csatlakozik a fenti véleményekhez. A kancsalítók megvizsgálásánál a mondottaknál fogva ezután is, mint régen, súlyt kell helyezni a szemek mozgási viszonyaira, a nézőtérbeli forgási ívre, a kancsal kitérés fokára és ennek körülmények szerint ingásaira; mindez vonatkoztatva a fénytörési állapotra, mit mai nap majdnem csak az amerikaiak tesznek megillető gondossággal. Azután kerüljön csak a vizsgálás sora a tulajdonképeni érzékelési részre, melynél a két szem összeműködésének módozatait megállapítani képezi a főérdeket. A páros nézés kérdésének megoldására eddig csupán két vizsg'álási eljárás szokott volt igénybe vétetni. Az egyik a stereoskopos methodus, Wheatstone kezdeményezésére. A másik a Hering esési kísérlete. Újabban Tschermak megint felvette hozzájuk az utóképekkel való eljárást2 és 1 Graefe’s Arch. f. 0. 51. k. 2. f. és Zentrbl. f. A. 1901. 155. 1. 3 Zentralbl. f. Augenh. 1902. nov.-decz. f.
