Szemészet, 1904 (41. évfolyam, 1-4. szám)
1904-04-24 / 2. szám
140 szükséges-e a kórházi ápolás vagy sem ? Osztályom fekvő betegeinek számát szaporítják még a szemklinikáról helyhiány miatt hozzám utalt betegek, melyért a klinikai assistens uraknak kell köszönetét mondanom. A fekvőbeteg-anyag öt évi forgalmában nem látunk semmi szabályosságot, az 1902-ben volt legnagyobb, s 1900-ban legkisebb. A fekvő betegek számát az osztály befogadó képességén kiviil még az is befolyásolja, hogy mÍDŐ kóresetek kerülnek össze. Ha hosszú lefolyású betegségben szenvedők töltik meg az osztályt, természetesen ritkább a változás. Az osztály teltségét az ápolási napok száma mutatja pontosan, mely már növekedést mutat évről évre, s azt hiszem, hogy nemsokára eléri a maximális határt, mely a 30 ágygyal felszerelt osztályon 10,950 ápolási nap. Elődöm a nagyobb betegforgalom szükségéhez mérten 1902-ben úgy a férfi-, mint a nöosztályon 5—5 pótágyat helyeztetett be, tehát mintegy egyharmadával fokozta az osztály befogadó képességét és így 40 ágy mellett a maximális ápolási napok száma 14,600-ra emelkedett. Kisegítőnek nagyon jónak tartom a pótágyak behelyezését főként a tavaszi hónapokban, mikor nagyobb a szembetegek özönlése a fővárosba, de állandóan megtöltve tartani nem tanácsos, mert az általános hygienikus viszonyok szenvednek vele. Nemcsak a hely szőkébb egy-egy betegre, de az ápolószemélyzet fokozott elfoglaltsága mellett kevesebb gondozásban részesülhet egy-egy beteg. Úgy a férfi-, mint a nöosztály egy nagy 14 ágyra berendezett kórteremből állván, elkülönítő helyiség nincsen, hanem a kórterem mellett lévő nappali helyiségben helyezem el a trachomásokat vagy blennorrhoeásokat, a kiket végül is valahol fel kell venni. S ha gyakran mindenünnen elutasításra találnak helyhiány miatt, nem tagadhatom meg a felvételt, ha osztályomon üres ágy van. Hasonló szellemben jártak el elődeim is, s még ezideig nem volt okom megbánni engedékenységemet, miután trachomás fertőzés nem fordult elő. Úgy látszik a fővárosban a külön trachomaosztály mellett minden kórházba jutnak olyan trachomások, kiket feltétlenül kórházban kell kezelni. Nagyon sok azok száma is, a kik ambulanter kezeltetnek ugyan, s pontosan el is járnak kezelésre, de a kikre szintén reáférne a kórházi kezelés, mert foglalkozásuk, lakásviszonyaik miatt a trachomafertözés terjesztői. 8 ez utóbbi szempontból legveszedelmesebbek azok a trachomások, szintén igen nagy számmal, kik mivel csak ambuláns kezelésre utasíttattak, gyakran helyhiány miatt, nem kezeltetik magukat rendszeresen, mert dolgozniok kell a maguk fenntartásáért. Az állam, midőn a trachomások ügyét kezébe vette, igen helyesen, trachomakórházak létesítésével vélte megoldhatónak a trachoma kiirtását, mint a hol a fertőző betegségek leghatalmasabb gátlója az elkülönítés pontosan keresztülvihető. Azonban az állam minden trachomást nem tarthat el addig, míg a baj annyira megjavult, hogy fertőző tulajdon ságát elvesztette. A trachomában 3—4 hónapi kezelés is csak javulást és nem gyógyulást eredményez, s ennyi ideig a különben erős és egészséges szembajosnak valódi rabság a kórházban tartózkodás, az unalom elviselhetlenné teszi helyzetét. Foglalkoztatni kellene őket, a mellett, hogy gondos és szakszerű orvosi kezelésben részesülnek. Nem tartom kivihetetlennek, hogy a trachomakórház foglalkoztató mühelylyel legyen kapcsolatos. Az államnak megtérülne valami a kiadásból és a most szükségelt összegből talán háromszor annyi trachomás kaphatna rendszeres és alapos kezelést, s a mi a legfőbb, az elkülönítés szélesebb körben volna keresztülvihető. Itt a fővárosban a téli hónapok alatt, mikor
