Szemészet, 1900 (37. évfolyam, 1-6. szám)
1900-03-25 / 2. szám
i Melléklet az „Orvosi Hetilap“ 12. számához. 2. szám. Budapest, 1900. évi márczius 25. SZEMÉSZET. Szerkeszti SCHULEK VILMOS egyet, tanár. TARTALOM. Schulel: Vilmos tnr.: A színkép látható vége. — SchuleJc Vilmos tor.: Kamarás pápaszemek. — Szili Adolf tor.: A szarúhártya felhámlazulása. — Paunz Mari: dr.: Az orrbetegségek befolyásáról szembajokra. — Vajda Géza dr.: Ektogen eredetű panophthalmitis gyógyult esete. — Irodalómszemle. — Vegyesei:. A színkép látható vége. Schwiele Vilmos tanártól. Annak megítélésében, hogy az élőnek szeme mennyit lát meg az égfényről készített színképből, arra a szemgolyó együttes közegeinek elnyelési színképe a mértékadó. Az előző munkálatban konstatáltatott, hogy rendes szemek elnyelési színképei szerint a fény átmenetele a Fraunhofer H vonaltól gyorsan apad, továbbá, hogy az L vonalon túl csak nagyon erélyes kitevés mellett konstatálható valami maradékos fény, és hogy ez akármilyen korúról egyaránt áll. Ezt az állítást élőn is ellenőrizni kellett, az által hogy számos egyén szemét a színképnézőn (speetroskop) vagy még jobban (mert kényelmesebben és így biztosabban is) a speetrographon ezen viszonyokra megvizsgáltam. Mielőtt az eredmények tárgyalásába ereszkedném, némelyeket általánosságban kell elmondanom. Legelőbb is arra kell emlékeztetnem, hogy az egész szemek elnyelési színképei, melyek a fenti állításra jogosítanak, égfénynyel készültek, derült deleken, januártól—áprilig 1898-ban, l mm. résnyitással, és 1 órányi kitevéssel. Mindezen adatok lényegesek. Mert más fénynyel, más időkben, más időtartammal, más résnyitással, sőt más lemezekkel, kvarozkészülékkel stb., más színképeket is kaptam volna. Helmholtz azt mondja,1 hogy a látható színkép a Fraunhofer H vonalig ér, innentől az ibolyás gyengébb lesz, mintegy L-nél kifogy, de éles határa nincsen, hanem lavandulaszürkébe folytatódik, melyet csak a színkép többi színes részének kizárásakor látunk. így valamit még az S vonalig láthatni, a hol azonban már a napfény is kifogy. Sorét a látható színkép határát 0-ig és azontúl az ultraibolyát (tehát ezt csak 0'38 fí-től) számítja. Mascart embert talált, a ki 0'21 fi-ig látni tudott. Ha kérdezzük, hogy a látható színkép meddig terjed, nincs biztos felelet. A határ ingadozik a világítás, a vizsgálás módja szerint, ingadozik ugyanazon ember két szeme szerint, és ingadozott nálam még a vizsgálás előzményei szerint is. A látható színkép határa tehát relativ fogalom, azon határokon belül, melyeket Helmholtz oly világosan körülír. Ha a határról a színkép határozott helyeinek alakjában, tehát hullámhosszakban beszélünk, az adatok csak akkor használható értékek, ha a már hangsúlyozott körülmények szintén elmondatnak. A helyett tehát, hogy a határ után azon szándékkal kérdezősködünk, hogy ebből érdemleges következtetéseket vonjunk, az élettani és kórtani viszonyok megitélhetésére fontosabb volna kérdezni, hogy a színkép színes részének határát hol és mennyiben kell még észrevenni, hogy a vegyes fényt mint fehéret láthassuk. Erre az az általában kielégítően megálló felelet adható, hogy az ibolyásat a H vonalig kell meglátni. Rendes szeműek minden színes fényt a speetrumban valóban ezen vonalig látnak, sőt még egy darabkát azon túl, habár az utóbbit gyorsan fogyó mértékben. A még fölebb, az L-en túl a színképben előforduló sugárzó energia márcsak gyenge kékes szürke világosságnak mutatkozik nekünk. Az utóbbinak észrevevéséről Helmholtz azon nézetben van, hogy már nem egyenesen, hanem a látó hártyából származó színjátszó 1 Physiol. Optik. П. kiadás. § 19. fénybe átváltozás által válik láthatóvá. Gyanítani lehet, hogy a látás rendes műveletében egészen nélkülözhető. Még a II és L közt levő ibolyás fénynek észrevevése is, úgy látszik, az észrevevő képességnek egy nélkülözhető, tehát felesleges többlete. Ezt a pontot mindenesetre tisztába hozni kellett, mielőtt abba ereszkedünk, hogy kamarás pápaszemekkel a színkép felső végéből annyit elvágjunk, a mennyi csak a tárgyaknak a maguk természetes színében meglátásával még megegyeztethető. Egyelőre szabad föltenni, hogy a színképnek a felső végéből а II vonalig való megkurtítása a látás rendes műveletére zavar okozása nélkül marad és másként is aggodalom nélkül megengedhető. Még a H alá menni is megengedhetőnek látszik addig míg a fehérlátás az általános megvilágítás mellett lehetőnek bizonyul, vagy hogy ezt a kamarás pápaszemek készítésének álláspontjáról kifejezzem, míg nem a kamarás pápaszemben levő elnyelő közeg sárgás színt felvenni kezd. Az épen fogalmazott concessióval ugyanis a kilátásba vett anyagok egyikével az ibolyántúlnak ingerhatása ellen megadható védelem további jelentékeny fokozást nyer. így pl. a 2'5 mm. rétegvastagság mellett triphenylmethant xylolban 35: 100, sőt még 40:100-ig is lehet töményíteni a nélkül, hogy nevezhető sárgállás bekövetkezzék. így pedig a színkép a 0'405, illetve 0-410 ft hullámhosszig megrövidíthető, a nélkül, hogy az átalános fehérlátást háborgatnék. Mindez a közönséges nappali megvilágításra és az egyenesen beáramló égfényre1 vonatkozik. A mondottak a napfényről is nagyjában állanak. Egészben a mi véleményünk a fehér fényről nagyon türelmes szokott lenni, mint a hogy színészrevevésünk is nem a befogadott hullámhosszak szoros következése, hanem egyidejű (simultan) és következéses (successiv) ellentétek által sokképen befolyásolt.2 így azután könnyen megesik, hogy a közegek fényáteresztését látszólagosan fehér fénynyel speetrographosan vizsgáljuk és mégis az elnyelési színképből hibás következtetésekre jutunk. Brücke kimutatja, hogy fehér és ultramarin festékeknek keveréséből nem világoskék, hanem ibolyás lesz, épúgy sárgának és fehérnek keveréséből nem világossárga, hanem narancsos. Tehát a nappali fény vörös.3 Memorsky mesterséges ú. n. fehér fényforrások vizsgálásánál azt találta, hogy csak az elektromos szikrafény szénvégei fehérek. A magnesiumfény szerinte halovány ibolyás; világító anyagjaink sárganarancsosak, még pedig lehágólag ilyen sorban : fenyőszál, faggyugyertya, olajlámpa, stearingyertya, világító gáz, petrol. Ezek tehát a tervezett kamarás pápaszemmel a meleg színezésnek (színkép alsó- fele) megnövését mutatnák.* 1 Az égfényben állítólag a kék sugarak a túlnyomók. Vogel (II. d. Phot. II. 254) erről Crova (Comptes rendus 109. k. 1889) egy közleményét idézi. 2 És ezzel az „átlátszó sárga anyagok“ közleményben kimutatott bizonytalanság, a színből a hullámhosszakra következtetni, még inkább bonyolódik. 3 Kívánatos volna tudni, hogy a vizsgáló az ő fényforrásának (itt a nappali fénynek) speetrumát milyennek tudta látni. 4 V. ö. Brücke, Vorlesungen über Physiologie. Bécs, 1873. II. 135—136.
