Szemészet, 1899 (36. évfolyam, 1-6. szám)
1899-09-03 / 5. szám
90 ORVOSI HETILAP-SZEMÉSZET 1899. 5. sz. elmélet uralkodik, ú. m. a kiválasztási, zsugorodási, diffnsiós és a Deutschmann-féle theoria. A secretiós theoria megalapítója 1847-ben Arit volt. Lényege e theoriának, hogy a retina a chorioidea izzadmánya által választatik le az érhártyáról, az oka pedig egy serosus, ritkán haemorrhagikus chorioiditis. Az üreget az exsudatio készíti, mialatt nyomása által az odafekvö üvegtestet felszívódásra bírja. Ezen alakjában azonban a theoria sokáig fenn nem állhatott. A retina leválás kétségtelenül igen sok esetben rögtönösen áll elő, ilyenkor a pillanat alatt képződött izzadmánynak az üvegtest pillanatnyi felszívódására kellene vezetnie, a mi azonban nem képzelhető vagy pedig ez esetekben a szeműid nyomásnak kellene növekedni. Azonban, mint Walter, Nordenson kimutatták 126 spontán ablatio esetében csak 6-szor volt tensio emelkedés, míg 62-szer normalis, sőt 58 esetben még csökkent is volt. A tensio-emelkedés hiánya volt Achilles-sarka ezen theoriának. Schmidt-Rimpler a theoriát megmentendő, azt mondja, hogy a Fontana-űr, valamint a bulbusfal rugalmassága működnek közre, hogy nincs tensio növekedés. A theoria újabb hivei szerint az üvegtest megkisebbedése előzi meg az exsudatiót, Horstmann szerint is chorioiditis az ablatio oka, a mely az üvegtestet elhigítja, az Uvegtest egy része felszívódik, terime-kisebbedés áll elő, a melyet a chorioidea izzadmány által pótol, S az izzadmány nem tudván a retinán áthatolni, azt felemeli. Stellwag az üvegtest bántalmát tartja elsődlegesnek, a mely üvegtest leválásra, ürképzödésre vezet, a melyet a chorioidea váladéka ex vacuo kitölt. Arit nézete, hogy serosus chorioiditis a folyamat lényege, a vizsgálók egy része (Graefe, Walter) által némi változást szenvedett, a mennyiben egyesek a kórokozó chorioiditisnél az iivegtestbántalmát elsődlegesnek, egyesek másodlagosnak tartják. Mindkét esetben megfejthetlen marad az, hogy a retina miért nem bocsátja át az izzadmányt. Ennek megoldását a pigmentepithel elváltozásában keresték. Már Adamück (1879) utal erre. Míg atransudatum ép pigmentepithel mellett átmegy, megbetegedett epithelnél a megbetegedett helyen nem megy át, meggyűlik a retina mögött és azt felemeli. Még kifejezettebben látjuk a pigmentepithel szerepeltetését Schnellernél. Schneller szerint az ablatio kóroka a chorioidea keringés zavarai, a mely a pigmentepithel zavaraihoz vezet, ennek következtében az epithel a folyadék áramot az érhártya edényeiből könnyebben engedi a retina felé ömleni. Ezen transsudatum károsan hat s ha chorioiditis van jelen, akkor a retinarétegek között oedema jő létre, a mely leválást létesít a pálczika csapréteg között. A zsugorodási theoria Müller Henrik-töl (1858) származik, ki az ablatio okát abban látta, hogy a kötegekké zsugorodó üvegtest a retinát tapadási helyein magával vonja, a közbemaradt retinarészletet hólyagszertíen felemeli. Iwanoff fejtette ki jobban a zsugorodási theoriát, ki arra az eredményre jutott, hogy a leválás határán az üvegtest a retinával össze van nőve s hogy az itt felhalmozódott izzadmánynak az üvegtest és ideghártya között helye nem lévén, vagy át kell szakítania a retinát, vagy le kell emelnie a chorioideáról. Becker, Pagenstecher, Gent, Magni, Milies stb. megerősítik Iwanoff nézeteit. Graefe volt az első, a ki az ablatiónál a retina szakadását észlelte. Wecker szintén csak azt találta, s szerinte a folyadék nyomása által keletkezett retinaszakadékon át a praeretinalis folyadék a retina mögé jut s azt a chorioideáról leemeli, Graefe szerint a szakadáson át kiömlő subretinalis folyadék az üvegtest felől nyomja vissza az ideghártyát a chorioideára. Wecker felvétele ellen felhozzák ellenvetésül azt, hogy mily erő az, a mely a folyadékot a repedésen átszorítja? Leber (1882) a szakadást egyenesen az üvegtest rostos szövetelemei zsugorodásának tartja s hogy az üvegtest rostos tömeggé változik, a mely zsugorodik s azután az üvegtest leválásához vezet, mialatt folyadékot présel ki, mely az üvegtest mögött felgyűl. Az üvegtest zsugorodásának okául chorioiditist vett fel Leber, vele egyetért Magnus. Nordenson a chorioiditis diagnosisát anatómiai és klinikai vizsgálatai által is megerősíti. Csak 1893-ban tesz Rählmann kifogást e theoria ellen. Ugyanis ő azt mondja, hogy a boncztani anyag még nem elég bizonyító, mivel azok már régóta fennálló ablatiók voltak, a hol az üvegtest már zsugorodott lehetett, midőn vizsgálat alá került és hogy vannak klinikai tapasztalatok, a hol igen nagyfokú az üvegtest zsugorodása és még sincs ablatio. A retinaszakadásról azt mondja, hogy másodlagosan jöhetett létre, a leválás után, mint az újabb vizsgálók, Elsőimig, Dimmer kimutatták. A Leber szerinti hátsó üvegtestleválás és űr Rählmann szerint tágult nyirok tír is lehet s azt sem tudja megmagyarázni, hogy miképen áramolhat a retinaszakadékon át folyadék minden nyomáskülönbség vagy különböző diffusioképességü anyagok nélkül. Ha a subretinalis folyadék kipréselt íivegtestserum, akkor igen fehérje szegénynek kellene lenni és nem fehérjegazdagnak, mint Leber állítja. A diffusiós theoria Rühlmanntól származik, Leber nézetével megegyezik abban, hogy szintén az üvegtestböl származtatja az ablatio okát, de nem a szilárdabb, hanem folyékony alkatrésznek tulajdonít főszerepet. Szerinte normálisán az üvegtest táplálkozása oly módon történik, hogy fehérje-oldat a choriocapillaris rétegből a retinán keresztül az üvegtest sóoldataival kicserélődik. Ha a chorioideában zavar áll be, akkor az üvegtestben fehérjetartalmú alkatrészek lépvén fel, a retina azt át nem bocsátja, hanem mögötte felhalmozódván, az ideghártya leválik. Rählmann kísérleteket is végzett, részint élő állat, részint már hulla szemeken, mindazonáltal az állatokon végzett kísérleti eredmények csak bizonyos megszorítással fogadhatók el, másrészt a retina viselkedése ép szemen bizonyára más, mint hulla szemen. Az Uvegtest elhigulása még nem lehet oka az ablatiónak, miután igen sok myopiásnál is előfordul a nélkül, hogy ablatio beállana. Az üvegtest chemiája sem ismeretes tökéletesen, sem a diffusiós pálya. Az ablatio therapiája általában kétféle, úgymint symptomatibus és operatív. A symptomatikusat 1875-ben Samelsohn alkalmazta. Lényege nyomókötés, 3—4 hétig hátonfekvés, összekötve izzasztó eljárásokkal. A nyomókötés, a mely a szem tensiójának csökkenése, a mit Samelsohn az ablatio okának tart, ellene hat s így ezen kezelés az indicatio causalisnak felelne meg. S noha Samelsohn aetiologiáját megczáfolták, eljárása máig is alkalmaztatik, összekötve egyéb 'felszívó kezeléssel, mint merculiák, jodkészítmények adagolásával. Ily eljárással kedvező eredményre jutott Adamück (31%), Horstmann, ki 5 esetben a látás teljes visszatérését is észlelte. Hátránya az eljárásnak az, hogy ha a kötés elhagyatik, rosszabbodás állhat ismét elő, a nyomás a cornea elhomályosodásához vezethet, sőt az általános egészségi állapot is szenvedhet. Ezek elkerülésére Hense, úgynevezett monoculust szerkesztett, melyet csak éjjel kellett viselni. Alkalmazták, ámbár kevés sikerrel Heurteloup-féle vérbocsátást is ablatio ellen. A chorioidealis folyamat ellen igen elterjedtek az inunctiós kúrák. Első a diaphoretikus szerek közül a pilocarpin-injectio volt. Grósz Emil Schulek tanár klinikáján ily eljárással 35%-ban látott javulást. Ulrich dicséri a natrium salicylicumot. Ulrich felemlíti, hogy 3—6 heti Samelsohn szerinti kezelésre friss esetekben a retina teljesen vagy részben visszafeküdt s a rosszabbodást annak tulajdonítja, hogy a betegek, az üvegtest teljes restitutiója és az izzadmány felszívódása előtt láttak ismét munkához s a szemmozgások által, a még alig gyógyult chorioidealis folyamat ismét kiújul. Noha az ablatió rögtönösen áll is elő, oka mégis chronikus chorioiditis, a mely hosszas kezelést igényel. A subretinalis izzadmány eltávolítására a felszívó kezelést indítjuk meg, a mely 4—5 grammnyi napi adag natrium salicylicum adagolásában áll. Három napi használat után egy napi szünet. Ha a beteg 50 gr. salicylt bevett, akkor a napi dosis kisebb lehet, sőt el is maradhat, s ha igen sokáig tart a folyamat, akkor más diaphoreticumokkal váltogatva kell használni. Szükséges e mellett, hogy a beteg látóképességét, látóterét pontosan vizsgáljuk, hogy az esetleges javulást vagy rosszabbodást észleljük. A látásbeli elváltozások a revactio megváltoztatásában, körülírt metamorphopsiákban stb. áll. Ha a retina vissza is feküdt már, gyakran bizonyos tünetek lépnek fel, mint vibrálás, sokáig fennálló utóképek, világító golyók stb. látása, de mindezek mellett a látóélesség lassan visszatér. Az ablatio operativ kezelése punctio retinaevei vette kezdetét, a melyet Graefe 1857-ben végzett először. Abból indul ki, hogy a retina bemetszése által szabad közlekedés jő létre az üvegtest és subretinalis ür között, a subretinalis folyadék az üvegtest felé ömölhetvén, a retina visszafekszik, sőt ha a chorioidealis izzadmány növekszik is, a retinát nagyobb mértékben le sem emelheti. Hogy a retinát hátulról szúrja át s így messe át, arról csakhamar lemondott Graefe mert egy esetleges nagyobb ablatiótól félt s mert a discissiós tű működése hátulról nem elég kiadónak látszott előtte. E czélból külön discissiós tűt szerkesztett, a melyet az elülső
