Szemészet, 1894 (31. évfolyam, 1-6. szám)

1894-11-25 / 5. szám

1894. 5. sz.

ORVOSI HET1L A P — S Z E M E S Z E rl

és hogy ezen helyen optogrammokat (pl. ablakkeresztnek fehér képét vörös alapon) nem lehetett felidézni, főként akadályozta a retinalis bíbor és az egyéb retinalis festékanyagok tudományos beleillesztését a látásnak tanába.

Ebbinghaus nagyon megkapóan oldja meg a paradoxont. Szerinte ugyanis a bíbor megvan a sárga folt vidékén is bőven, de sem színét, sem egyéb jeleit nem találjuk, mert ugyanott vele van a zöld anyag is, mely neki egyensúlyt tart.

Az crythropsiáról adott és fenebb idézett'magyarázatom, úgy látszik, a színlátásnak emez elméleteihez jól kapcsolható és általuk még részletesebben kifejleszthető. Hivatkozom az Ebbinghaus munkálatában a 188—9, 198—202, 206—7,

220 lapokon mondottakra, és idézem a vörös-zöld látó anyagról az összefoglalásban — a 236-dik lapon—röviden ismételteket:

„Egy harmadik (a vörös-zöld) anyag az embernél a csapoknak csak külső részében van meg. Ennek elterjedése tehát a legkorlátozottabb. Bomlékonysága azonban nagyobb mint a bíboré. Eredettől fogva zöld színű, és lehet hogy a békaretina zöld pálczikáiban isoláltan létezik. Minthogy színe a bíbor látóanyag színéhez majdnem kiegészítő (complementär), ezért a két anyag, ott a hol együtt előfordul, színével egymást közömbösíti, és a csapok kültagjai c miatt színteleneknek látszanak. Ezen vörös-zöld látóanyagnak physikalis tulajdonságait és a látásban jelentőségét hasonlóknak a bíbor tulajdonságaihoz és jelentőségéhez kell képzelnünk. Alkalmas (a leghosszabb és a legrövidebb hullámú fénysugaraic által történő) megvilágításakor, az eredetileg zöld anyag legközelebb vörös j átmeneti termékre színesedik el, tehát hasonlóan mint a vadszőllő hulladozó levelei. Ez a termék közepes hullámú fénysugarak által tovább bomlik, és a végső hasadozási terményekből azután a szervezetnek erői által, az eredeti zöld anyag regenerálódik. A narancstól egészen a sárgazöldig a két anyagnak elnyelési színképei egymás fölé nyúlnak.“

„Ama két szétbomlásnál erély szabadul fel, melynek hatása az idegkészülékre ismét mint a világosság érzése kerül az öntudatba. Mind a kettőnél az ingerületnek az idegre átmenetele fajlagos mellékjellemmel, sajátos külön rhythmussal történik, mely a világosság érzésének chromatikus fokozatot

ad. Az eredeti anyagnak bomlását ilyen módon vörösnek, a vörös átmeneti termékeét pedig zöldnek érezzük. A kettőnek specifikus rhythmusa végezetül itt is megint valami egymásellenessel, egymást gátlóval bir, úgy hogy a vörösnek és a zöldnek alkalmas elegyítésekor mindegyik érzésnek színes jelleme egymást megsemmisíti (neutralizálja) és mi csak világosságuknak az összegét, mint fehéret, érezzük.“1

Ezen felfogásból természetszerűen következik, hogy a midőn a vörös-zöld anyag (a leghosszabb és) a legrövidebb hullámú fénysugarak által (tehát különösen olyan esetekben, melyekben ibolyafeletti fény erősen behatott) teljesen kimerítve volt, és azután ezen anyagnak pótlása megint folyamatba jött: bogy ekkor az eredeti anyagnak szétbontása újra megindulhat, azaz hogy vöröslátás jelentkezik. Míg a vörös átmeneti terméknek csak utána fokozatosan történő felhalmozódásával, tehát később, a zöld érzés is hozzá csatlakoznék. Csakhogy ez nem mint ilyen, hanem csupán a már előbb beállott vörösérzéssel együttesen, tehát csak mint közömbösített (azaz fehér) világosságérzés jelenhetik meg.

így minden nehézség nélkül érthetővé válik, hogy a vöröslátás miért megy minden egyéb színárnyalat közbejövése nélkül egyenesen át — mint találtam —- ama, a maga részéről is növekedő általános világossági érzésbe.

Magyarázatom egy az ibolyafeletti sugarakkal vonatkozásban álló látóanyagot tételezett fel. Úgy találom, bogy Ebbinghaus a színfelismerés általános megértése szempontjából is ilyen anyagot és vonatkozást kénytelen feltételezni és ezen érdemben a vörös-zöld anyagot postulálni.

Feltéve, hogy mindez helyesnek fog beigazolódni, akkor az erythropsia élettanilag így volna meghatározandó, hogy az a vörös-zöld látóanyagnak, a photochemikus ingerlés által okozott kimerülése után beköveflcező, pótlási folyamata.

1 Lásd az i. h. a 236. és 237. lapot.

A vöröslátás ezen faját különben a vöröslátásnak más alakjaitól neve szerint elkülöníteni czélszcrű lenne. Itt a vörösség sem nem eléggé az objectumtól függ, sem nem teljesen subjectiv. A tárgy idézi fel, de a tárgy még sem vörös. A „metamorphopsia“ elnevezés mintájára, a „mcterythropsia“ kifejezés megfelelne. „Téves vöröslátás“ volna a nyelvünkbe illő műszó.

A pterygium növéséről.

Schulek Vilmos tanártól.

(Folytatás és vége.)

A cornea szélén vagy valamely pterygium feji részén veszteglő idegen testek tehát képesek a fénynek photochemikus hatását maguk köré csoportosítani, és bizonyára képesek határozott, kis, de sokszoros területeken ugyanolyan hatást kelteni, mint Widmark kísérleteiben a terjedelmesebb helyekre gyűjtött fénysugarak.

Ez eredményekkel az Arlt-féle, idegen testekről szóló elmélet ismét régi jogaiba lép, annál is inkább, mert Fuchs E. leleteiben a kezdeti corncalis anyagveszteségek csak makroskopice, azaz a szabad szemmel észrevehetőség alakjában hiányoznak, ellenben a mikroskop alatt, az ő leírása szerint, kétségtelenül megvannak. Erről azonban később szólok.

Hoor-nak1 csak nemrég megjelent értekezése a klinikai kórképnek egy igen lényeges részét taglalja, mely a pathogenesis megértésére fontos adatokkal szolgál. Ezek a pterygium keletkezését megelőző folyamatok, a melyekről mindeddig igen kevés bizonyosat tudtunk — s ez nyilvánvaló jele annak, hogy a lefolyás hosszú tartama miatt még a szabad szemmel látható jelenségek valamennyiével sem jöhetünk egy könnyen tisztába.

Hoor részletesen vázolja, mint vékonyodott s hosszabbodott a pterygium egy esetben; hogyan közeledett a limbushoz ; mint származott a kötőhártyán redő a szemhéjak zárásánál ; hogyan változott át a pinguecula kötőhártya kettőzötté, s ez halvány csomócska képében mint tolakodott előre a cornealis szélre; miként homályosait a szaruhártya kicsi ívben e csomócska előtt; továbbá hogy e csomócska mint növekekett és miképen nyert inaskin ézést; végre hogy a műtétnél mint mutatkozott a corneával és sclcrával összekapaszkodottnak. E kétségkívül pterygiumnak veendő képződmény nyilván a pingueculából fejlődött. A pinguecula volt az, mely eleinte laposabb lett, majd hosszirányban növekedett és (a górcsövi vizsgálat szerint) szöveti burjánzást mutatott. A szaruhártyára történt reákapaszkodás erosio vagy fekélyedés nélkül következett be. Hoor még hangsúlyozza, hogy a szövetszaporodást a jelenlevő trachoma is befolyásolta. A csapszerű alakulást valamint a corneára való átborulást pedig a hunyorítás okozta.2

E leírás a leghatározattabban tanúsítja, hogy a pinguecula az őt környékező kötőhártya szövetével együtt — vagy ha úgy tetszik, a conjunctiva a benne és alatta fekvő pinguecnlás szövettel — kettőzet gyanánt a szaruhártyára fekszik. Epúgy bizonyossá válik, hogy e folyamatot is a szemhéj mozgások mechanismusa befolyásolja.

Ez kiválóan egyezik a fentebb kifejtett nézetekkel, sőt azokat lényegesen kiegészíti. Csak az idegen testek által okozott változásoknak tana nem nyer tért Hoor felfogásában, mert az ő eseteiben is az erosiók hiányoztak. A káros külbehatások, mint kórnemzők, az ő magyarázatában csak azon általános értelemben szerepelhetnének, hogy a gyuladást fokozzák és a szöveti túltengést előmozdítják.

Azonban mégis csak kérdeznünk kell, hogy miképen oldható meg ama rejtvény, hogy a kötőhártya, daczára a cornealis kikopások hiányának, mégis reánőtten található ? Vájjon daczára az ellenkező látszatnak, a leletben nem kerülte-e ki

1 Adatok a pterygium keletkezési módjához, szöveti szerkezetéhez és alaktanához. „Szemészet“ 1893. 1. szám.

* A pterygium első nyomait és ezeknek a pingueculából való származását már Mannhardt sokszorosan megíigyoite és a Graefe Archiv f. 0.-ban leírta, 1868. 14. kötet, III. rész, 26. lap.

38