Szemészet, 1894 (31. évfolyam, 1-6. szám)

1894-11-25 / 5. szám

37

ORVOSI II E TILAP — SZEMÉSZ E T

1894. 5. sz.

Ugyancsak keidelbergi tartózkodása alatt irta meg 1862-ben „Die Lehre von den Toncmpfindnngen“ czim alatt a zene theoriáját teljesen újjá alkotó művét. Az exact tudósnak finom művészi érzéke volt

A magas irányú hangversenyeknek rendes látogatója volt s bizonyára ő nála nem volt hivatottabb kritikus.

1871-ben újra megváltoztatta működési helyét. Ez évben ugyanis a berlini egyetemen a physika tanszékét foglalta el. Visszatért tehát azon szakhoz, melynek művelését fiatal korában megkezdte. Ez állásában sűrűn követték egymást az electrodynamikáról, a galvanikus polarizálásról, a mikroskopról szóló dolgozatai. 1888-ban lemondott a tanszékiéi s azóta a birodalmi physikai intézet élén működött. Lankadhatatlan tettereje itt is folytonos munkálkodásra késztette. Sőt még a német orvosok és természetvizsgálók ez évi szeptemberi gyűlésére is bejelentett egy előadást „lieber bleibende Bewegungen und scheinbare Substanzen“ czimmel. De ezt már nem tarthatta meg! Szeptember 8-dikán agyvérzésben elhalt.

Azon nagy emberek közé tartozott, kik kortársaik elismerését és háláját még életükben élvezhették. A szerény állású katonaorvosból csakhamar egyetemi tanár lett, 1883-ban titkos kormánytanácsosi czímct s nemességet nyert, 1891-ben pedig 70-dilc születésnapja alkalmával, melynek ünneplésében az egész tudományos világ részt vett, az excellentiás czímet kapta. A heidelbergi szemésztársaság még 1886-ban neki adományozta az arany Graefe-érmet.

S mindezen sikerei daczára szerénysége mintaszerű volt. Valahányszor az erő megmaradásának törvényéről volt későbbi időben szó, mindig Mayer-t állította előtérbe, a szemtükör feltalálásáról pedig úgy szólt, mint puszta véletlenről s Brücke érdemeit hangsúlyozta. Szóval ebben a tekintetben is valódi nagy ember volt!

De Helmholtz nemcsak újjáteremtette a természettudományokat, hanem az új tannak buzgó hirdetője s népszerűsítője is volt.

Tudós s tanár volt ő egy személyben s e két fogalom soha sem forrt úgy össze senkiben, mint ő benne 1

Eszméit azonban nemcsak a tanszékről hirdette. Nem kicsinyelte a feladatot, hogy népszerű előadásokat is tartson. A mi sok tudákosnak mai nap lealázó lenne, arra a nagy tudós örömmel vállalkozott. .

Úgy látszik a természettudományok rohamos fejlődése után most már lassabban történik az előrehaladás. Ma nem új eszmék felmerülése van napirenden, hanem a már megállapított tannak részletekben való kidolgozása. Helmholtz azok közé tartozik, kik az alapvető munkát végezték. De bár dőljön meg mindaz, a mit a XIX. század második felének munkássága eredményezett, Helmholtz emléke örökké élni fog! G. E.

Az erythropsia (a téves vöröslátás) élettani meghatározása.

SchuleJc Vilmos ny. r. tanártól.'

Az alkonyaiban némelyeknek mutatkozó vöröslátásról 1893. márczius 13-dikán a magyar tud. Akadémiában2 előadást tartottam volt. Benne közlém, hogy a fénynek ibolyafeletti része az, mely a jelenséget előidézi. Továbbá, hogy a vörösség nem csak nagy felületeken gyenge megvilágításkor mutatkozik, hanem erős világossági! felületeken is, ha ezek területe kicsi.3 Az egyszer felidézett tünemény nem hosszú idő alatt mindjobban enyészik, akként: hogy a vörösség halványodik; hogy az általános látóélesség, mely némileg gyengült volt, a rendesre visszaemelkedik; és hogy a világosabb tárgyak tüneményes vörössége egyéb színek közbejötté nélkül ismét a vegyes, vagyis a rendes világítás észrevevésének helyet enged.

1 Előadta a ni. t. Akadémia III. oszt. 1891 okt. 22-én tartott ülésében.- Math, és term. tud. Értesítő XI. kötet, 0. és 7. füzet 290—299. lap és Orvosi Hetilap „Szemészet“ 1893. ápril, 2. sz.

3 A hómezőkön járók által észrevett vörös („vér-“) foltok jelenségét szintén megértlietőnek fejtettem ki.

A jelenségekből következtettem, hogy a vöröslátás nem kóros tünemény; hogy nem kifáradáson alapul; hogy a szem a színképnek vörös vége iránt még fogékony maradt és ezért lát vöröset; hogy nem a tanulás a lényeges, hanem az, hogy az ingerlékenység megjönni kezd és a mikor teljes, a látás rendes lett.

Az egész jelenséget — úgy mondám ■— az okozza, hogy a látóhártyát a hyperibolyás (pkotochemikus) fénysugarak előzőleg kifárasztották ugyan, de a fáradást új látóanyagnak képződése és fokozatos felszaporodása követi. A fárasztás a színlengések tekintetében egyenlőtlen lévén, a pótlás folyamata szintén egyenlőtlenül halad. A színképnek ibolyaoldali végével viszonyban álló anyagnak fejlődése eleintén a színképnek vörös másik vége által befolyásolt anyagnak felgyülése mögött visszamarad. Hogy a készletes anyag mennyisége az épéleti egyensúlyt visszanyerje, ahhoz idő kell. Egyelőre tehát a hyperibolyás kifáradás időszakában a vörös ingerlékenység a túlnyomó. Nyilvános, hogy az innen származó vöröslátás (erythropsia) legelőbb az igen gyenge megvilágításban álló, de mégis valamicske világossági különbözettél biró (azaz fehérebb) tárgyakon nyilvánul. Később pedig, midőn az ingerlékenység egészben már növekedett, az egyensúly háborítása csekély megvilágítás alkalmával különös észrevételt többé nem kelt, vagyis a vöröslátás megszűnt; de a fokozott megvilágítás több ingerfogyasztással járván, a szaporodott és mégis elégtelen ingerfelfogó anyagnak egyensúly szerint különbözőié újra a vöröslátás tüneményeiben, de már gyengiiltebben mutatkozik: azaz a fehérebb tárgyak sűrű alkonyaiban nem vöröslők, de inkább kivehetők, míg fél árnyékban mégis csak vörösek; erős világítás most is fehéreknek tünteti föl, mert ilyen fény minden részével befogadást kierőszakol, és az észrevevésben a vörös szín a többin ekkor nem kaphat túl. —

Ezen értekezésnek az Akadémiában történt benyújtása után mintegy 2 hónappal II. Ebbinghaus-tól „a színlátás elmélete“ jelent meg.1 Ä Young-Helndioltz és az E. Hering nézeteit a színlátásról birálatos vizsgálásba veszi, és a saját részéről új elméletet állít fel. Színlátásunk élettani folyamatát a látóhártya külső rétegeiben levő \\r. Kühne-féle fényérzékeny anyagokkal vonatkozásba hozza. Szerinte a szembe ható fény lengései a fényérzékeny anyagokra photochemikusan változtatóig hatnak, és az itt szabaddá váló energia megadja az idegkészülékre átcsapó ingert, mely a látás folyamatának további leperdiilését az idegélet körén belül biztosítja. A pkotochemikus folyamatnak különbözősége szerint az idegingerületnek is különbözően kell alakulni. A fény minősége és az idegingerület változósága között a kapcsot tehát a retinalis fényérző anyagok chemismusa szolgáltatja. A chromotrop anyagjelenségeket és az élettani színfelismerést részleteik szerint hozza egymással kapcsolatba. Három színanyag-ót tételez fel. Van egy fehér anyag, melynek folytonos termelésével az emberi szervezet anyagforgalma legbővebben kiszolgál. Ez a világosság általános megérzését közvetíti. Van továbbat laboranyag és ennek bomlási terméke. A bíbor a sárga színnek, és a bomlási termék a kék színnek az érzését adja. Van végre egy eddig még csak állaton külön kimutatott (Boll) zöld anyag. Ennek az emberen is elő kell fordulni, mert csak ez adhatja a vöröslátást és bomlási terményével a zöldlátást, — míg a kettő, ha együtt van, a fehérlátást szaporítja.

Ebbinghaus felállításai sok irányban részletes kipróbálást fognak ugyan még igényelni, azonban nagy haladást tesznek a felismerésben. Már csak anyiban is, hogy míg addig a Kühne-Boll-féle rkodopsin és chromoplian anyagokkal és azok phototrop tulajdonságaival az élettan nem tudott mit csinálni — a szemészet természetesen még kevésbé — most, mint a kosmikus fényfaktor és a szorosabb idegéleti folyamat közötti photochemikus kapocs, tudományos helyüket a felismerésben megkapták.

Az addig meghökkentő tapasztalás, hogy a látóhártya legfontosabb helyén, a sárga folton, bíbort nem lehetett látni,

1 Zeitschrift für Psychologie und Physiologie der Sinnesorgane, V. kötet, 3. és 4. füzet 145—238. lap, kiadva 1893. május 20-dikán ; külön is megjelent L. Voss-nál Hamburgban.