Szemészet, 1893 (30. évfolyam, 1-6. szám)
1893-06-25 / 3. szám
189I3. 3. sz. S Z E M E S Z E T 33 szaporodnak, alakjuk megváltozik; kötőszöveti sejtekké lesznek, j S ha nagyobb tömegben fejlődtek e magas fokra, úgy lemezeket, kötegeket alkotnak és zsugorodásuk által összenyomják, megsemmisítik a kötőhártya közbeeső területeit. így támadnak a kiterjedt hegedősek a kötőhártyában azok minden veszedelmével. A mélyen fekvő diffus inliltratio átterjed a szemhéj többi elemeire, nevezetesen a kemény kötőszövetre (tarsusra) és itt is ugyanazon változásokat idézi elő, mint a kötőhártyában, csakhogy ezeknek következményei még veszedelmesebbek. A ragályos trachomás szembetegségnek a fent elsoroltakon kívül van még egy nagy tényezője, a mely ez időig előttünk teljesen ismeretlen: az a valami, a mely, ha egészséges kötőhártyára jut, ott hasonló betegséget képes előidézni; egy szóval az infectio anyaga. Az én tapasztalásom és ezek alapján teljes meggyőződésem, hogy ez a sajátsága a trachomás szembetegségek csak egy csoportjának van; és a trachomának elég nagy percentje direkt átvitel útján nem ragályos. Úgy látszik, hogy a kötőhártya adenoid rétegének élettani működéséhez, de kiválóan a fent említett ismeretlen tényezőhöz van kötve a trachomás szembetegségnek azon veszedelmes tulajdonsága, hogy soha sem gyógyul meg. Hányszor tapasztaljuk, hogy teljesen nyugodt a szem, kötőhártyája már egészen sima, a betegnek semmi kellemetlenséget nem okoz; mi gyógyultalak nyilvánítjuk őt; de rövid idő múlva ismét jelentkezik a beteg, mert a baj kiújult s a cornea ismét meg van támadva. A mélyen fekvő diffus infiltratio és az az ismeretlen anyag okozza, hogy e szembetegség gyógyításánál oly tehetetlenek vagyunk. A mélyen fekvő diffus infiltratio oka annak, hogy a sokféle változatban alkalmazott topikák alig használtak valamit. Összes hatásuk, mivel legnagyobb részük összehúzó és roncsoló is, az volt, hogy a trachomás kötőhártya felszínes rétegeit izgatták és a kötőhártya felszínén levő infectiós anyagot megsemmisítették, de csak azt, a mely a kötőhártya felszínén volt, mert a legközelebbi pillanatban újra képződött. Sok beteg meg sem tudott lenni az ecsetelés nélkül, J pedig évekre húzódó kezelésünkkel csak enyhülést hoztunk j létre állapotában, a nélkül, hogy csak egy parányi változás is észlelhető lett volna a kötőhártyán, üe hisz a régi orvoslás tulajdonképen nem hatott az adenoid rétegig, s így nem is volt igazi orvoslás. A kötőhártya betegsége haladt a maga rendes útján és végre kisebb, nagyobb területei elhegesedtek. Az ilyen orvoslás után támadt számos recidiva és az orvoslás mellett is beálló súlyos komplikatiók kényszerítették az orvosokat, hogy e bizonytalan és megunt orvoslást elhagyják czélszerűbbet és biztosabbat keresve. így keletkezett a hygieniai és klimatikus kúra mellett a belső orvoslás is. A klimatikus cura, ha nem is mint önálló, de mint segítő, nagy jelentőséget nyert Chibret 1886-ban azt mondotta, hogy bizonyos magasságon túl nem létezik trachomás szembaj. Geographiai szempontból 1890-ben Deneffe mondja, hogy 200 méteren felül nincs trachoma. Beisinger 1890-ben állítja, hogy 400 m. magasságon túl Csehországban nincs trachoma. A hygieniára vonatkozólag említenem kell Jacobson azon véleményét, hogy a lakásviszonyok rendezése mellett a trachoma magától is meggyógyul. Nekem pedig meggyőződésem, hogy a kötőhártya-csomósodással járó betegséget belső orvosságokkal is meg lehet gyógyítani. (Luetikus csomók, scrophulotikus csomók, rheumatikus csomók stb. L. Tanulmány 1. c. pag. 33, 34, 35.) En is meggyógyítottam trachomás szembeteget három nap alatt. Budapesti gyárosnak mindkét szemén, de kiválóan a jobb oldalán közepesnél nagyobb fokú gyuladás támadt: az erősebben kivörösödött kötőhártya bővebben secernált, a duzzadt átmeneti redőkben teljesen kifejlődött trachomacsomók voltak; j csak egy tünet volt előttem kérdéses: a csomók nem a mélyből emelkedtek ki. Rendeltem : acqua plombica simplex 500 gr. és 10 gr. acidum boricum-oldattal borogatásokat. Három nap [ múlva elmúlt a hurut és eltűntek a csomók is. Négy év múlt el azóta és a gyáros szemei a mai napig is egészségesek. Ezen eset és a fent elősorolt orvoslásokkal meggyógyított esetek közül egy sem volt az a veszedelmes trachoma, melynél az adenoid réteg lymphoid sejtes beszűrődése mellett, még azon ismeretlen tényező, az infectio is jelen lett volna. Az elmondottak után a gyógyítás útjának az irányát is meghatározhatjuk. Ha a ragályos trachomás szembetegségnek a fészke a kötőhártya adenoid rétegében van; az elhurczolható ragályozó anyag a kötőhártya felszínén foglal helyet, magától érthető, hogy a gyógyításnál az adenoid réteget kell megtámadnunk és az infectio anyagát kell megsemmisítenünk. Az adenoid réteget csak chirurgiai úton -támadhatjuk meg; ezért kezd a trachomás szembetegség orvoslásánál a chirurgia mindig nagyobb tért hódítani. A kötőhártya felszínén levő ragályos anyagot a régi topikákkal vagy a desinficiáló szerekkel semmisíthetjük meg. Ha a trachomás szembetegségek chirurgiai gyógyítását a legrégibb kortól egész a mai napig végig tanulmányozzuk, úgy meggyőződünk arról, hogy nincs a chirurgiának eljárási módja, a melyet a trachoma gyógyítására meg ne próbáltak volna. A chirurgiai orvoslási módoknak csak főbb vonásait sorolom fel e helyen: l. A csomók lekaparása. Már azon néhány lapon, mely hiányos szövegével Hippokrates korából megmaradt s a melyet Hippokrates munkájának tulajdonítanak, említés van téve a csomós kötőhártya lekaparásáról. Az ismeretlen szerző, mondjuk Hippokrates, orsó alakú fadarabra millesiai gyapotot csavart és ezzel ledörzsölte a kötőhártya granuláit. Galen már nem volt barátja Hippokrates eljárásának. Celsus osperatum specillummal végezte a lekaparást. Paulus Aegina a kötőhártya granulás megbetegedésének azon eseteiben, melyek más orvoslás után nem akartak meggyógyulni, a granulákat blepharoxystronnak nevezett kanál alakú eszközzel, melynek domború felszínén kis lándsa alakú emelkedések voltak, lekaparta. Razes a kaparásra curette alakú eszközt használt. Severus minden olyan eljárást, mely roncsol, elvetett. Woolhouseról azt mondják, hogy rozstoklászból ecset alakú eszközt készített és ezzel ledörzsölte a kötőhártya granuláit. Én ezt nem tartom valószínűnek. Woolhouse eszes ember volt, s a mellett elég önző arra, hogy tudományából mennél nagyobb anyagi hasznot meríteni iparkodjék. Kortársai s később Sichel azt mondják, hogy eljárását a legnagyobb titokban tartotta, s ha azt szemtanuk előtt végezte is, elébb megeskiidtette a jelenlevőket, hogy titkát el ne árulják. Nem tudom elhinni, hogy Woolhouse ilyen veszedelmes eszközzel dolgozott volna, mint a minő a rozstoklász. A következő generatio Woolhouse eszközére fémből készült kupakot alkalmazott, melynek a felszíne fogazott volt, tehát valóságos reszelőt képezett. 1859 ben Borelli reszelő fogait meghosszabbította és megvékonyította, egy szóval a régiek reszelőjét kefévé alakította s azt scardassónak nevezte. Híres volt még a parmai Roger, ki tüskés leveleket, kalászokat használt a kaparásra. Richter, korának a leghíresebb sebésze és ügyes szemorvos, szigorú bírálás alá vette a kaparást és a kaparó eszközöket s mind az eljárást, mind az eszközöket veszedelmesnek mondotta. De bírálásában túlment a határon: minden chirurgiai beavatkozást rossznak mondott. Nagy tekintélye annyira befolyásolta az orvosokat, hogy a chirurgiai eljárást hosszú időre elhagyták és csak topikákkal gyógyították a granulás kötőhártyát. Bardenheuer már ismét éles curettet használt a granulák lekaparására. Coursserant 1862-ben a kötőhártyát lekaparta egész a porczig. Galezowskg görbe késsel csak felszínesen kaparta a kötöhártyát, véleménye szerint csak a tulajdonképeni
