Szemészet, 1891 (28. évfolyam, 1-6. szám)

1891-12-20 / 6. szám

Budapest, 1891. évi deczember 20.

Melléklet az »Orvosi Hetilap« 51. számához. 6. SZ.

SZEMÉSZET.

Szerkeszti SCHULEK VILMOS egyet, tanár.

\

Méitóságos Hirschler Ignácz dr.

I 1S23—1891.

A politikai elnyomatás sötét korszakában egyedül a társadalmi érintkezés volt lehetséges írók, művészek, tudósok kis csoportokra oszolva gyarapították egymás ismereteit, kerestek vigasztalást az önművelésben. Egy jobb s szebb korra gyűjtötték erejüket. Időnként egy kis társaság gyűlt össze a szabadságharcz befejezte után Párisból hazatért Hirschler Ignácz lakásán, hol ő a mikroskopikus vizsgálat módszerébe vezette be barátait. A tanítványok között volt a magyar orvosi tudomány lángeszű képviselője Balassa, s az „Orvosi Hetilap“ s az egyetem orvosi fakultásának buzgó fejlesztője Markusovszky, kinek a sors megengedte, hogy túlélje valamennyi bajtársát A baráti kör s vele a tudományos világ új tagokat nyert. Balogh, Bókay, Czermák s mindenekelőtt egyetemünk legfőbb dísze Semmelweis csatlakoztak a kicsiny csoporthoz. Mindezek már rég elhagyták munkatársukat s Hirschler még mindig éieztette csendes elvonultságában áldásos befolyását a fiatal generatióra. S most ő is követte lángeszű barátait.

Bár elhúnytát nemcsak az orvosok, hanem az egész művelt társadalom gyászolja, mégis kinek volna több joga a fájdalomhoz, mint nekünk szemorvosoknak. Jól tudom, hogy ő azon ritka emberek közé tartozott, kinek tevékenységét nem vette teljesen igénybe kedvenez specialitása, ismerem küzdelmeit, melyeket az előítéletek ellen, nem annyira saját személye, mint hitsorsosai érdekében vívott, azt sem feledem, hogy milyen áldásos befolyást gyakorolt barátai: Eötvös és Trefort által a közügyekre; de azt is tudom, bogy e hely — még kevésbé erőm — nem alkalmas arra, hogy összes tevékenységére kiterjeszkedjék.

E sorok czélja világot vetni irodalmi működésére a szemészet terén, reá mutatni fáradhatatlan munkásságára, páratlan megfigyelő képességére, éles eszére, ritka tapintatára, melylyel azonnal elválasztotta az értéktelent az örökbecsűtől, szigorú önbirálatára, mely a szemészetnek az utolsó évtizedekben való rohamos haladása közben sem engedte, hogy a közlési vágy vagy feltűnési igyekezet elragadja, méltányolni azon exaktságot, világos előadási modort, mely minden dolgozatát jellemezte.

Tgen, az ő hivatása a szemészet művelése volt. Legtöbb jogunk szellemi örökéhez nekünk van!

Úgy mondta egykor: „Medicus nascitur“. így volt ez nála is. A 40-es években bizonyára nem a szemészet volt az, mely az orvosokat magához vonzotta. Mint az orvosi tudományok mostoha gyermeke szerény helyet foglalt el, már akkor hatalmasan fejlődő testvérei között, s mégis ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolt Hirschlerre. Igaz, hogy a bécsi iskola a franczia, német, angol s olasz egyetemeket jóval megelőzve, korán tért engedett a szemészet tanításának, még is csak nagy ritkán akadt a bécsi egyetemet már akkor is igen nagy számban látogató magyar ifjak között, ki a szemészet művelésére adta volna magát. Tartozom a, kegyeletnek azzal, hogy ne hallgassam el, miszerint boldogult nagyapám Grósz Frigyes is ezek közé tartozott s már 1830-ban alapította Nagyváradon a „szegény vakok gyógyintézetiét. Lehet, hogy Bosas egyénisége is sokat tett. Ma is, mikor a pályaválasztásban olyan sok motívum működik közre, nem egyszer érezzük a mester egyéniségének hatalmát, mennyivel inkább állott ez régente. Tény az, hogy alig fejezte be Hirschler tanulmányait, Bosas osztályában, mint segédorvos folytatta specialis kiképzését.

Nem riadva vissza az utazás fáradalmaitól, melyek abban az időben bizonyára nem voltak csekélyek, Parisba ment, hol csakhamar Desmarres klinikáján nyert alkalmazást. S bár ott ő reá a legszebb jövő várt, mégis visszavágyott s mint hű magyar ember hazatért. Pedig Páris az idegen eredetű szemorvosok eldorádója volt mindig s az még ma is. Nem érdemül akarom ezt kiemelni, hiszen a hazaszeretet velünk született kötelesség, hanem azért említem, hogy annál jobban felfogjuk a csalódás fájdalmát, mely őt haza érkezte után csakhamar sújtotta. 1851-ben az egyetemhez magántanárságért folyamodott. S bár úgy eddigi működése, valamint egyénisége méltóvá tették arra, hogy ő, ki Francziaországban is előadhatott, azt itt is megengedjék, mégis vallási okból elutasították. Nem szabad kicsinyelnünk az eljárás befolyását szemészi működésére. Hogy ez milyen fájdalmasan érintette őt, bizonyítja az, hogy 33 év múlva, midőn királyi kegy, embertársainak tisztelete, kiváló állása, a szenvedők bálája alkalmasak lettek volna begyógyítani az ejtett sebet: Bókay felett mondott emlékbeszédében igaz szomorúsággal emlékszik meg életének e sötét mozzanatára. S méltán, mert ez nem pusztán hiúsági kérdés volt. Egyszer s mindenkorra elzárva előle az egyetem s ugyanazon okból a közkórház, meg volt fosztva a tudományos működésre szükséges anyagtól. Páratlan igazságszeretettel s még napjainkban is ritka liberalismussal hangsúlyozta Schulek tanár f. é. november hó 13-án az egyetemi előadásán tartott megemlékezésében, hogy mit lett volna képes Hirschler produkálni, ha nagy betegforgalmú, megfelelő segédszemélyzettel s könyvtárral ellátott intézet felett rendelkezhetik. S ha ekkor nem akad egy férfi, ki Hirschler előtt megnyitja akkor még szegényes, de csakhamar megizmosodó intézetét, úgy kétséges, előttünk feküdnének-e a becses dolgozatok, melyeket tőle nyertünk. Az önzetlen barát, az előítélet nélküli tudós: Bókay volt, ki megosztotta vele a vezetése alatt álló gyermekkórházat, így történhetett, hogy Hirschler tanszék nélkül is tanítványokat nevelt.

Ismeretei, tapasztalása ez alatt folyton gyarapodtak s most már csak térre volt szükség, hogy ezeket orvostársai hasznára közölhesse is. Néhány év múlva ezt is elnyerte. 1857-ben alapította Markusovszky az „Orvosi Hetilap“-ot, melynek az orvosi tudományok önálló művelésének megindítására olyan nagy befolyása volt. Hirschler kezdettől fogva buzgó munkatárs volt. Közlései egymást érték. Alig publikálta Graefe örökbecsű eljárását, a glaucomaellenes iridectomiát, máris beszámol egy általa végzett operálásról. Hosszabb czikksorozatban foglalkozik a blennorrhoea conjmictivaeval, mint a megvakulásnak olyan gyakori okozójával. Szükséges volt ez különösen nálunk, hol, fájdalom, e megbetegedés igen gyakori. A szembetegségek arczismetanának fejtegetésével egy addig egyáltalán nem méltatott térre lép s éles megfigyeléssel hangsúlyozza annak jelentőségét.

A casuistikus közlések fontosságát ma sem tagadjuk, de mennyivel jelentősebb volt ez pár évtized előtt s tényleg a sérülések érdekes s tanulságos eseteinek egész sorát közli. Úti töredékeiben pedig külföldi útjáról számol be a stylusát olyan nagyon jellemző vonzó előadási modorban. E közben még mindig talált időt a külföldi folyóiratok számára is dolgozni. A „Wiener medizinische Wochenschrift“ ez időben közölte igen érdekes czikkét a trigeminus bénulásból származó cornealis bántalomról. Tanulságai, melyeket a következőkép