Szemészet, 1890 (27. évfolyam, 1-6. szám)
1890-12-21 / 6. szám
>eLj 1890. 6. sz. S Z E M E S Z E T 61 .s míg az orvos a szegényeket biztatja, ezek már elhatározták magukban, hogy másnap munkába mennek. Másnap az orvos nem látva őket, kötelessége szerint bejelenti az elmaradókat a hatóságnál. E meg elővezetteti az illetőket, megdorgálja őket, és lelkűkre köti nekik az orvoshoz való ellátogatást; ők el is mennek néhány napig, de végre is győz a vas szükség. — A gyárból húzott segély ki nem futja, a szegények tehát zálogházba viszik holmijukat, de végre ez is elfogy s nem marad más hátra, minthogy újból munkába szegődjenek. Az orvos talán még egyszer szót emel az elmaradásért, de utoljára ő is megúnja az örökös feljelentéseket, de meg is sajnálja a szegény családapát, kit szerencsétlen baja már minden holmijától megfosztott és tönkre juttatott. Tegyük fel azonban, hogy az orvos a jelentését ismétli. A hatóság erre a szegény, de szorgalmas beteget a kórházba küldi, a család pedig a legnagyobb nyomorban otthon marad és míg legcsekélyebb része a községek terhére esik, a másik tetemesen nagyobb része elztillik, a gyermekek a fogyatékos táplálás következtében elhalnak és így számtalan munkaerő elvész. S vájjon mi eredménye van a kórházba küldésének ? A családfőt orvosolják a kórházban egy, két, három hónapig, de bízvást mondhatom, nem addig míg teljesen meggyógyult, hanem elbocsátják javult állapotban, midőn szembaját már nem tekintik fertőzőnek. Utasítást kap ugyan, hogy el-ellátogasson az orvoshoz, de a beteg nem teszi és csakhamar észrevehetjük, hogy a múlófélben lévő baj a kikerülhetetlen külbehatások következtében megújul és így újra forrása lehet számtalan új fertőzésnek. Mit nyertünk tehát a kórházba küldéssel ? A trachoma esetleges terjeszkedhetése bárom hónappal szünetelt ugyan, de tönkre ment egy tisztességes munkáscsalád és több a jövőben haszuavehető tagja az emberiségnek elveszett! Egy másik pontja a fennemlített rendeleteknek kívánja a gyárak, iskolák és óvó-intézetek, valamint a gyermekkertek évenkinti kétszer végzendő szemvizsgálatát. Ezen vizsgálatok alkalmával jegyzőkönyvet kell felvenni, melyekből a hatósági főorvosok félévi jelentésüket elkészítik és ezt a ministeriumhoz felterjesztik. Ily alkalomkor a jegyzőkönyvekben kijelölendő azon intézkedés, mely a baj ellen foganatosíttatott. Szép és helyes ezen rendelet a zöld asztalnál, de a gyakorlati életben nehézségekbe ütközik. Hisz Pozsonyban esett meg, hogy míg a gyárakban a munkásokat vizsgáltuk, egy-egy szembeteg kiszökött! A kimutatott esetek igy csak részét képezik a betegek való számának, és míg ezek orvoslásban állanak, amazok a jövő vizsgálatig tán az eddig bejelentetteknél több új esetet teremtenek. Példa rá a következő: Folyó év junius havában megvizsgáltuk azon gyárat, melynek orvosa vagyok és az alkalommal egyetlen egy trachomát sem találtunk. Augusztus elején azonban gyanús jelek által indíttatva, saját magam jószántából a gyár tulajdonosa közbenjárásával végig néztem a munkások szemeit s ime négyszáz munkás közül nyolez traebomás betegre akadtam, kiket rögtön a munkából kitiltottam s orvoslásba fogtam. Hogyan lehetséges ez? A junius havi vizsgálat alkalmával az ismert három régi traebomás hiányzott, és új fertőzésre nem akadtunk; így tehát két hónapi idő elegendő volt rá, hogy a régibb betegek másokat inficialhassanak. Igaz ugyan, hogy ezek a gyáron kívül is szerezhették bajukat, mert a helybeli hidász-zászlóaljban uralkodó trachoma szinten tekinthető azon forrásnak, melyből az új esetek eredhettek. Ezen meglepetés következtében a helybeli gyárakat rögtön megvizsgálván a trachoma-esetek szaporodásán kívül még azon tapasztalatot szereztük, hogy a vizsgálat és az elrendelt intézkedések nem voltak elegendők a trachoma kiterjedésének meggátlására. A betegeket kitiltottuk ugyan, de a szembajukkal való elbánást biztuk gyári orvosokra, s ime az augusztus havi vizsgálat alkalmával nemcsak a régi betegekre akadtunk, de még más újabb esetre is, melyet eddigelé még nem ismertünk. Kell, hogy ez alkalomkor feleljek azon kérdésre, miért nem vették a hatósági orvosok a betegeket orvoslásba ? Nem vállalkozhattak ezen munkára először azért, mert ezek gondozása a gyári orvos kötelessége, kit ezért megfizetnek ; másodszor nem is olyan nagy a hivatalos orvosok fizetése, hogy diligentiából ezen munkára is vállalkozzanak ! Pedig de jó volna! mert ámbátor ma már hazánkban a szemcsés kötőhártyalob eléggé elterjedt járványt okozott, mégis csak sok orvos létezik, ki ezen bajt fel nem ismeri és így annak gyógykezelésére magát hivatva nem érzi! És ez nem is csodálható, mert tudjuk, hogy néha mily nehéz biztos diagnosist ezen betegségnél felállítani, még oly orvosnak is, ki szemészettel foglalkozott! Tudjuk továbbá, hogy régi hurutban történt új fertőzést kezdőleges stádiumban felismerni épen lehetetlen. Ezen gyarlóságát az orvosi tudománynak tekintetbe vette a m. kir. belügyministerium is, mert az 1884. évi 20,225. sz. rendelethez csatolt utasítás C) mintájában ép úgy, mint az 1888. évben 1923. sz. alatt kelt rendeletében közzé tett havi kimutatási mintában a tökéletes és kisfokú trachoma-eseteknek külön felszámítását kívánja. Ezt pediglen nem követelné, ha biztos jeleink volnának a kezdődő trachoma kórmeghatározására ; kétségtelen, hogy a kisfokú trachoma néven csak a kétes eseteket érthetjük, mert általánosan elismert dolog, hogy a trachoma még akkor is veszélyes, ha még fel sem ismerhetjük és hogy néha a leghevenyebb szemcsész kötőhártyalob váladéka egy egészséges szemben csak idült alakját a kórnak képes előidézni, míg ellenben a legidíiltebb alakja eme bajnak egy fogékony kötőhártyáu a leghevenyebb trachomát idézi elő annak legveszélyesebb tüneteivel, legiszonyúbb következményeivel. A gyakorlatból merített eme tapasztalataim, melyekre sok példát hozhatnék fel, indított engem arra, hogy szerény nézeteimet a nyilvánosságra bocsássam azon reményben, hogy egy lépcsőt képezzenek azon ideális eredményhez, mely mindegyikünk óhaja, t. i. népünk megmentése ezen csapástól. Azonban anyagi áldozatok nélkül lehetetlen ezen súlyos csapást elhárítani. Már az 1886. évi V. törvényezikk 1. §-a is kimondja, hogy: „bármely kórházban és gyógyintézetben, vagy a hatóság megbízásából házilag ápolt szemcsés kötőhártyalobban szenvedő vagyontalan egyének ápolási költségei — az államkincstár terhére esnek“. Igen ám, de ez nem elég, mert egyrészt a kórházakban ápolt betegek néha a legszorgosabb, a legbebatóbb elbánásnak daczára is csak egy bizonyos fokig javulnak. Ha ezek a kórházból kikerülnek s tovább is részesülnek kellő orvoslásban, akkor bizonyos idő múltán felgyógyulnak teljesen. Ily betegeket a kórházból „javulva“ szoktak elbocsátani ama utasítással, hogy bajukat künn tovább kezeltessék; csakhogy ezen tanácsot, mint már említém, megélhetés miatt nem teljesítik. Itt volna helye a nyilvános segélynek; ily betegeket kellene pénzbelileg támogatni, mert csakis így követhetik a tanácsot! De tovább is megyek ennél. Idült eseteknél csak ritkán szükséges a kórházi orvoslás. Az ily betegeket járólag is meg lehet gyógyítani, csak jusson módjuk a megélhetésre! Hogy mikép történhetnék meg — közvetetlen pénzsegéllyel, vagy más okkal móddal — ez már a magasabb intéző körök feladata lészen, de történnie kell valaminek, ha a fenyegető bajt elkerülni, elnyomni akarjuk. A másik pontja eme véleményemnek pedig a hatósági orvosok tanítása a trachoma-betegség kórképének megismerésére és annak szakavatott gyógyítására, a miről különben a kormány helyenként tényleg intézkedett is. Mindenütt az országban, ott is, a hol nincs trachoma (mert csirájában a baj könnyen elnyomható) rendezendők tanfolyamok, melyre minden hatósági orvos hivatalos és az ilyképen külön kiképzett orvosoktól meg lehet azután tüzetesen követelni, hogy kötelességüknek pontosan eleget tegyenek, mit időközönkénti felülvizsgálatok által könnyen lehet ellenőrizni. Legyen ez az egészségügyi felügyelők kötelessége!
