Szemészet, 1888 (25. évfolyam, 1-6. szám)
1888-07-22 / 4. szám
75 76 ben a kérdés fejlődéstani oldalát fontolgatta,') én is Fuchsnak nézetét támogatom. Már az említett első közleményemben, mely csupán német nyelven jelent meg, törekedtem a szemháttérnek sajátságait feltüntetni, melyek a lefelé irányított konusszal együttjárnak. A legjobb, ha összehasonlítjuk egy oly papillaképpel, melyhez egy kifelé álló konusz csatlakozik. Az i. ábra egy conus inferior, a 2. ábra egy conus lateralis szemtükri leletét nyújtja. Valamint ezen ábrán (1) úgy a legtöbb conus inferior esetében a papilla nervi optici úgy néz ki, mintha a látóideg tengelye körül közel egy negyed kerékforgással csavarodva volna, azon módon, hogy most a felső fele többé-kevésbbé azokat az ophthalmoskopos tulajdonságokat mutatja, melyeket rendes körülmények közt a belső papillafélen találunk (2), t. i. sok esetben keskenyebb, kiemelkedőbb, erősebben van színezve, mint az alsó papillafél, mely viszont inkább a rendes állású külső papillafélnek kinézését nyújtja. Az egész kevésbé néz ki úgy, mintha a részletek egyszerűen át volnának helyezve, hanem inkább azt a benyomást gyakorolja, mintha ez az elrendezés egy húzó hatásnak a következménye volna, mely bizonyos irányt követ, t. i. az ehhez a papillához szegődött konusz legnagyobb szélességi átmérőjének irányát. Ha élettani excavatio van, akkor ez (a mint Fuchs is észlelte) lefelé, azaz a konusz felé néz. Nem ritkán a felső papillafél épen oly éles széllel függ az excavatio fölött, a minővel a közönséges elrendezésnél a belső papillafél kulissza módjára szokott oldalt az excavatio elé tolulni. Ehhez még igen sok esetben a centrális érrendszernek fölötte sajátságos szétágazódása és lefutása járul. Ilyen megjegyzést Fuchs is tett ugyan ; de ő azt írja, hogy a nagyobb edénytörzsek, mindjárt a kiinduló ponttól kezdve többé-kevésbé orrfelé irányulnak, mintha mind a belső reczehártyafél számára volnának rendeltetve, és csak azután térnek át erős kanyarodással a kellő irányba. Ezt a sajátságos lefutást »felfordított edényelrendezésnek« nevezi, és szóról szóra a következő hasonlatot állítja föl: »Egy rendes papilla megfordított képben szemtükrözve ugyanazt a látványt nyújtja mint egy papilla felfordított edényelrendezéssel a fennálló képben.« De a mit én találtam csak kevéssé egyezik össze ezzel a leírással. Én azt találtam, hogy épen a centrális edényeknek kilépése és lefutása nem csekély mértékben járul ahhoz, hogy azt a benyomást nyerjük, mintha az egész elrendezés egy lefelé irányult húzásnak hatásából eredne. Akármennyire sokféle eltérések folytán az illető papillaképek maguk között egyénileg különbözhetnek, mégis azt az említett általános benyomást mindig gyakorolják. Az edénytörzsek többnyire a papilla központján felül és kivül bújnak elé, nem ritkán egy jelenlevő excavatiónak lefelé néző boltozatából. Sokszor előbb jó darabig mind lefelé (sőt le- és befelé) vonulnak, mielőtt a felső reczehártyafélbe tartozó ágakat kibocsátják. Nagyon jellemző, hogy ezek azután feltűnően éles szöglettel ágazódnak el a törzstől felfelé és kifelé, míg az alsó reczehártyafélhez tartozó edények a törzsnek eredeti irányában lapos median felé feszített ívben tovább haladnak. *) *) L. c. tome XCL. 3. és 4. Contributions ä l’étude des anomalies du nerv, optique. Ilyen kinézésű papillákat láttam már konusz nélkül is; de a legtöbb esetben egy lefelé irányított konusz szegődik hozzá. A ki az ilyen papillaképet elfogultság nélkül tekinti meg, az a papilla és konusz közötti viszonyban, a dislocatión kivül, mely magában véve ugyan igen fontos, nem fog találni más lényeges eltérést attól a viszonytól, mely a kifelé irányított konusznál is nyilvánul. Ha még oly soká nyílt kérdés marad, vagy akárminő legyen véleményünk a fölött, mi oka van annak, hogy a konusznak iránya változó : a tényleges leletekkel szemben nem lehet állítanunk, hogy a conus inferior magában véve egészen más valami mint a conus lateralis. Egészen világos, hogy Fuchs, mint említettem, a külömbséget csak deductiv úton csinálta, mint annak a tannak a követője, mely szerint a conus lateralis csakis funkczionális visszahatásból ered, és mely a conus inferior számára nem érvényesíthető. Fuchs azonban épen leletének részletes leírásával iparkodik nézetét megalapítani, és ez neki oly jól sikerült, hogy már ebből az okból is érdekes volt és még lesz utána nézni, vájjon itt az apriorisztikus eljárás kikerülte-e szerencsésen azt a veszélyt, mely oly sokszor fenyegeti, és mely abban áll, hogy a tényeken erőszakot elkövetni kénytelen. Igaz, hogy a lefelé irányított konusz kinézése némileg sajátságos. Határozottan nem oly sokoldalú mint a conus lateralis. Daczára annak nem találhatok az egyes esetek között alakra és rajzra nézve nagyobb összhangzást, mint azoknál a halántéki konu- I szoknál, melyeket tovább nem haladóknak szoktunk nevezni Jae- I ger után (Der stationäre temporale Conus). Egyáltalában e kettő között nincsen oly lényeges külömbség, hogy nem lehetne egyszerűen megmagyarázni a természetes festenyelrendezés külömbségéből kifelé a papillától és lefelé tőle. Ha Fuchs a lefelé irányított konuszról pedig azt állítja és mint jellemző tulajdonságát idézi, hogy lapján érhártyamaradványok (festenyfoltok, edényrészletek) sohasem találtatnak, úgy én számos leletre mutathatok, a melyek ezen állításnak határozottan ellentmondanak. A látóképesség tökétlenségében, mely majdnem mindig a lefelé irányított konusznak kísérője szokott lenni. Fuchs szintén vélt bizonyítékot találni arra, hogy ezen anomalia kizárólag szervi képződési hiba. Erre a pontra nézve is iparkodni fogok, Fuchsnak nézetét megczáfolni, illetőleg bebizonyítani, hogy a látóélesség tökéletlensége sem ad jogot arra, hogy a kétféle irányú konusz között oly lényeges külömbséget tegyünk. Egyszersmind bátor vagyok megjegyezni, hogy ezek az én ellenvetéseim a tárgyra vonatkozó észleléseimnek legfontosabb részén alapszanak. Véleményem szerint a látóélesség tökéletlensége a lefelé irányult konusznál már pusztán egy bizonjms állapotnak is lehet következménye, mely állapot ezzel a konuszszal ép úgy áll kapcsolatban, mint a kifelé irányított konusszal; és ez az állapot a konusz irányában jelenlevő sklerectasia. Úgy hiszem, ha sikerülni fog ezt kimutatni; végkép kétségen kivül helyezve lesz a Conus inferior és a Conus lateralis közti benső rokonság. A helykülömbség azontúl csak oly kérdést képez, melyet fejlődéstanilag megoldani leszünk kénytelenek, és a melyet mint gondolom eddigi embryológiai tapasztalásainkkal tényleg elég szerencsésen összhangzásba hozni lehet. El kell ismernünk, hogy épen a conus temporalis-ni\ sokszor nagyon nehéz, majdnem lehetetlen a Sclerectasiát kimutatni. Csak nagyon előre haladott esetekben sikerül ez biztosan. Az ok abban rejlik hogy középfokoknál a szemtükörrel való megítélésre teljesen megbízható támpontok ritkán kinálkoznak. Vízszintes irányban a szemháttérnek részletei nincsenek symmetriásan elrendezve. A látóidegnek excentriás belépése a szembe, a reczehártya edény-rendszerének fejlődése és elvonulása, a festenyzés, mind olyan dolgok, melyek már a rendes szemben a fundusnak a papillatól haiántékfelé fekvő részét lényegesen különböző képben és határozottan más optikai viszonyok alatt tüntetik elő mint az orrfeli részét, így a kettőnek leggondosabb összehasonlításából sem jutunk mindig biztosan czélhoz. Hasonlithatlan kedvezőbb helyzetben vagyunk, ha ilyen kérdést a lefelé irányult konusznál kell eldöntenünk. Egyszerűen azért, mert a szemháttérnek felső és alsó fele úgy körvonalakra és színezetre mint optikai beállításra nézve oly nagyfokban symmetriásak, hogy egy némileg nyomosabb sclerectasia a konusz irányában magát azonnal el fogja árulni. Nagyobb határozottsággal még, mint említett első közle-
