Szemészet, 1885 (22. évfolyam, 1-6. szám)
1885-02-08 / 1. szám
13 14 KÖNYVISMERTETÉS. F. v. Arit, Zur Lehre vom Glancom, Verlag von W. Braumüller, Wien 1884. 8°. 142. I. Ara 3 frt. Valamint a méhek a virágok és növények nedveit táplálékul maguk s utódaik számára szedik, úgy szednek a tudomány emberei — az orvosok legkevésbbé virágokról — anyagot, mely alkalmasnak mutatkozik a maguk s követőik további kiképzésére; s valamint azon szorgalmas lények között egyeseknek királyi szerep jut, úgy ezek közül is egyesek vezérekként haladnak előre az emberiség sorsának javítására czélzó közmunkában. Ilyen szerepet tulajdonit a szemészi világ kiérdeműit mesterének, Arltnak is. Ha e körülményt tekintetbe vesszük, azt hiszem nem csalódom, ha állítom, hogy a szemészek feszült várakozással tekintenek Arltnak még megjelenőben levő munkái elébe. Három kötetes szemészi tankönyve (1851—1856) sokszor használt kútforrás volt s nagyrészt még most is az a szemészeti tudomány előmozdítói előtt, és e mellett újabbi műveire, u. m. Klinische Darstellung der Krankheiten des Auges 1881. és a most tárgyalandó füzetre is úgy tekinthetünk mint egy szorgalmas vetés és sikerűit aratás bő termésére. így gondolkozván, szándékom a fentjelzett könyvecskét bővebben ismertetni. I. A baj fogalma és régibb tünettana. A szemtükörnek a diagnosticában való behozatala előtt a glaucomás folyamat jelenlétét rendesen csak akkor lehetett felismerni, a mikor az már feltűnő látás zavart és bizonyos sajátságos elváltozásokat a mellső sugáredényekben, az irisben és különösen zöldes visszfényt a merev és tág pupilla mélységéből, idézett elő. E zöldes visszfény legfeltűnőbb lévén, leginkább észleltetett s utána neveztetett az egész tünetcsoport glaucomának.. Szerző azonban egy néhány idézés által kimutatja, hogy egyes klinikusok már a szemtükör előtti korban felismerték a külső gyuladás nélküli glaucomát is. Míg Beer, Rosas és Fischer a gyertyaláng körüli szivárványszínekből, tisztátalan csarnokvízből, a sclera fölötti edények varicosításából, merev és tág pupillából, elszínesedett irisből, szürkészöld visszfényből és a bulbus keménységéből ráismertek a glaucomára, addig Mackenzie és Sichel a fősúlyt a zöld visszfényre helyezik, az utóbbi azonkívül még az érhártya megbetegedését is kellően méltatta, és Desmarres (Sichel tanítványa) szintén határozottan jelenti, hogy ő látott glaucomát külső észrevehető tünetek nélkül is. Tehát már akkor is a glaucomás megbetegedéshez tartozónak fogták fel azt az állapotot, melyet későbben Albrecht Graefe amaurosis cum excavatione nervi optici, Donders pedig glaucoma simplex névvel jelölt. Eltekintve a szemtükör által észrevehető tünetektől, korszakunk első felének végén a glaucoma majdnem minden tünete és jele ismert volt, kivéve a cornea csökkent vagy fokozódott érzékenysége és a látás élességnek valamint a látótérnek pontosabb meghatározásából szerezhető ismervények. Az alkalmazkodás korlátoltságára, a cornea és csarnokvíz múló zavarosodására (a lobroham alatt), végre a színérzés zavarára Arit figyelmeztetett tankönyvében (!853)E szerint már a szemtükör előtti időben bírtak élesen határolt fogalommal a glaucomáról. Habár némelyek nagy súlyt fektettek a pupilla zöld reflexére, mégis elismerték, hogy léteznek esetek (kezdetben) ilyen zöld reflex és lobos tünetek nélkül is. Még Graefe korszakalkotó közleménye után is változatlanul megmaradt ezen nézet, és a diagnostica meg a glaucoma elméleti felfogása csak annyiban módosult, hogy azontúl a fősúlyt a papillán szemtükörrel kimutatható elváltozásokra és ezeknek a belszemnyofokozódásán alapuló keletkezésére fektették. Lényeges változás a kérdés állásában csak akkor történt, midőn Graefe a nyomásfokozódást úgyszólván túlbecsülve, mindig glaucomáról beszélt, a hányszor nyomásfokozódás közbelépő tag gyanánt volt constatálható a szemnek valamely szembetűnő szervi megbetegedése és megvakulása közt. Habár Graefe az efféle esetek számára a másodlagos glaucoma nevet hozta alkalmazásba ezen tan, mégis fogalomzavarra adott alkalmat, ugyanis arra vezette pártolóit, hogy a boneztanilag, klinikailag és aetiologikailag különböző folyamatot még a prognostica és a therapeutica szempontjából se különböztessék meg egymástól. Lényeges különbség már abban nyilvánul, hogy a tulajdonképeni glaucománál a másik szem mindig, míg az úgynevezett másodlagos glaucománál (ugyanazon folyamat által) soha sem veszélyeztetik. Ha a homályos folyamat boneztani alapját közelebbről akarjuk megismerni, akkor azon esetek, melyekben nyomásfokozódásra és megvakulásra nyilvánvaló okok léteznek, mi tekintetbe sem vehetők. Ha tehát a következőkben glaucomáról lesz szó, alatta csak azon betegedési folyamatot kell érteni, melyet mai nap elsődleges glaucoma névvel szokás nevezni. A glaucomát kisérő eddig említett tünetek, melyeknek egyike sem állandó azaz minden egyes esetben okvetlen előforduló, még más igen jelentékeny sajátságokkal társulnak: 1. bizonyos re- vagy intermissió által előidézett ingadozással, nemcsak a subjectiv, hanem az objectiv tünetekre nézve is, kivált lassú fejlődés mellett; az előbbihez rossz látás, szivárványszínek és az 1. s 2. trigeminus ágnak fájdalmai tartoznak, az utóbbihoz az alkalmazkodás korlátoltsága, az iris színének és mozgásának alterálása, cornealis zavarosodás, pupillatágulat, mellső sugáredények teltsége, és látótérszükület számítandók. 2. A glaucoma azon betegségekhez tartozik, mely mindig mind a két szemet támadja meg, egymástól függetnül napi, heti vagy hónapi időközökben. Fischer azonban látott egy esetet, melyben az egyik szem csak 15 évvel a másik után betegedett meg. A keletkezés lehet egyforma vagy pedig az egyiken észrevétlen, a másikon nyilvánvaló tünetekkel. A glaucomás szem enucleatiója nem biztosítja a másik szemet a megbetegedéstől, sem a baj megszüntetésére végzett iridectomia nem szolgál a másikra praeservativ gyanánt, sőt némely esetben sietteti a baj kitörését, és már a műtevéssel egybekapcsolt kedély lehangoltság is elégséges, hogy dispositio jelenléténél a másikon a baj keletkezzék. Ha azonban az operatio előtt a másik szembe is csepegtetünk eserint vagy pilocarpint, akkor majdnem absolut biztossággal elhárítjuk a glaucomás roham kitörését. 3. Semmi egyébb egészségi zavarokról nem tudjuk oly biztosan, mint a lehangoló lelki felindulásokról, hogy a glaucomával oki összefüggésben állanak u. m. a harag, félelem, búbánat, Ínség, Laqueur szerint az intensiv éhség, álmatlanság, testi megerőltetés, nausea és rossz levegőben tartózkodás is. 4. A kor, melyben elő fordulni szokott, a szem alkata illetve az állandó fénytörési állapot s az öröklés szintén elkülöníti a glaucomát egyébb hasonló megbetegedéstől, főkép a másodlagos glaucomától. II. Boneztani leletek. A régibb boneztani leletek Brisseau-tól (1709) Warnatzig (1844) alig hasznavehetők. Csak Sichel (1842) tesz dicséretes kivételt egy esetnek leírásával, melyet szerző is eredetiben az Annales d’oculistique után reproducál, úgy mint saját leletét a Vierteljahrschrift für praktische Heilkunde után. Sichel leírásában csak a sclera, az iris és a sugártest, a sugár idegek, valamint a papilla nervi optici állapotai hiányzanak. Szerzőnek leírása mint mások-é is, úgylátszik leginkább azért vétetett csekély figyelembe, mert a szemtükör behozatala által glaucomás szemekben retinaalatti exudatum nem találtatott, mit a boneztani lelet szerint várni lehetett. Szerző akkori magyarázata a boneztani leletre nézve annyiban volt téves, a mennyiben ő az izzadmánynak a retina és a chorioidea közti beékelését előremenőnek fogta fel, míg Müller H. azt bizonyította be, hogy az következményes. A retina ilyen esetben nem tolatik félre a retina és chorioidea közti exudatum által, hanem a hyaloideaval együtt huzatik be- és mellfelé az üvegtestben képződő exudatum sorvadása által, csak rögzítő pontjai a nervus opticus szétterjedésénél és az óra serratánál maradnak meg s azon mértékben a mint ez történik, létrejön a retina és chorioidea közt a savós, rendesen fehérnye- ritkán rostonyatartalmú kiömlés. Müller közléseiből kitűnik, hogy nemcsak a papilla képez gödröt hanem, hogy néha sclerectasia is található, a miből következik, hogy a retina tölcsérszerű leválását iridochorioiditisből eredő belszemnyomási fokozódás előzte meg. Alkalmasint Arit is akadt volna említett esetében látóidegexcavatióra hogyha indítva érezte volna magát arra, hogy pontosabban kutasson. Müller 1856-ban írja egyik boneztani leletében, hogy a látóideg belépési helyén oly változás volt constatálható, mely képes azon sajátságos szemtükri benyomást, melyet ezen helyről glaucomás esetekben kapunk, megmagyarázni. Az t. i. meglehetős mély gödröt képezett, melynek falán a központi edények szorosan odafeküdtek. . . . Rövid idővel ezen leírás után 1858-ban közölte
