Szemészet, 1883 (20. évfolyam, 1-6. szám)
1883-04-01 / 2. szám
33 34 nem feltétlen szükségesség, mint ezt az ilyen természetű körfolyamatok a test más részeiben mutatják. Ezen conjunctivis t. i. 4. félreismerhetlenül egy része vagy jobban mondva kisebb foka egy ophthalmia neuroparalytica név alatt ismeretes körfolyamatnak, melynél az a keratitissel mindig együtt járni, avagy inkább ezt megelőzni szokta. 5. A keratitis neuroparalytica, mely ilynemű körülmények között mint a fentemlített czikkemben közölt esetem ezt kétségbevonhatlanul előtünteti, rendesen csak akkor szokta fejlő Jését megkezdeni, ha a conjunctivitis már jelentékeny fokot elért és az edénybelöveltség hátulról jőve, a limbust már átlépte, — itt még nem nyert kifejezést, mivel az időnként bekövetkezett szemcsukás a körfolyamat kifejlődését olyannyira vontatta, hogy a korai halál miatt nem volt már ideje a szaruhártyára is kiterjeszkedni. Azért, ahol 6. a neuroparalyticus szemgyuladásnál már a keratitis tünetei észlelhetők, ott a körfolyamat már igen előrehaladt, a kezdő stádiumot már rég túlhaladta. 7. Hasonló körülmények közt a gyuladási folyamat kifejlődését képesek vagyunk vontatni, ha a köt- és szaruhártya megnedvesítése és az azokon a tökéletlen szemcsukás miatt felhalmozódni szokott ártalmasságok, por, hurutos váladék stb. letisztítása czéljából időnként a szemcsukást művileg végezzük. 8. A körfolyamatnak ezen esetben oly igen lassan történt kifejlődésére részben azon körülmény is lehetett befolyással, hogy itt a nyomás a ramus ophthalmicus trigemini központi, nem pedig környi részeit érte (közelebbi magyarázat az említett czikkemben). 9. Ezen eset mutatja, hogy nem szükséges a vezetőképesség tökéletes megsemmisülése a quintus első ágában, hogy a szempillák reactiója gyengébb ártalmasságok iránt, tehát a rendes szemcsukás megszűnjék, hanem megzavart eszméletnél elegendő arra a szaru- és köthártya érzékenységének alábszállása is. 10. Ismét mutatja továbbá ezen eset is, hogy csak igen gyenge ártalmasságok szükségesek a neuroparalytikus gyuladás létrehozására; hogy tehát a gyuladásra való hajlam ily esetben kétségbevonhatlan. Eziránt nézetemet az említett előző czikkben kifejtettem. Úti levél. Dr, Juhász LAjos-tól. Váljon nem teljesen fölösleges és kárba veszett munka-e a szemészet bécsi képviselőiről írnom ? Hiszen a magyar orvosok jelentékeny része jobban ismeri az osztrák fővárost és intézeteit, mint a budapesti egyetemet. Közönség és nem ritkán szakemberek is Bécset tartják orvosi dolgokban legfelsőbb fórumnak és — a hazait mellőzve — nagy szorgalommal tanulmányozzák a szomszédok intézményeit. Ha ily körülmények között még is megemlékezem a bécsi szemészekről, mentségemül szolgálhat egy részt, hogy nem én vagyok az első utazó, ki ismerős dolgokat mond el az olvasó közönségnek, másfelől, hogy vannak a bécsi tanárok közt olyanok is, kiket eddig alig keresett fel a hallgatóság s kiket nagy érdemeik mellett is inkább csak névről ismer s nem eléggé méltányol az orvosi világ. Különösen ez utóbbiakról, nehány szó nem lesz fölösleges. A kegyelet az utast legelsőben is Arit klinikája felé vonja. Meglehet, hogy már a hatalmas terjedelmű közkárhoz udvarán észreveszünk egy igénytelen külsejű öreg urat, a mint kopottas köcsög kalapjában, szájában füstölgő szivarcsutkát tartva, végig döczög a porondos utakon; de csak akkor hisszük el, hogy a nagy embert, a gyakorlati szemészet egyik megteremtőjét láttuk magunk előtt, midőn a klinika ajtaján belépve, helyet foglal a fekete tábla előtt s elkezdi czifrázatlan, egyszerű, de classicus átlátszóságú s épen ezért mindenki által könnyen érthető előadását. Ottlétemben épen kedvencz tárgya, a myopiáról beszélt. Látható lelkesültséggel merült bele a kór változások magyarázatába s a mathesisnek, számitgatásoknak csaknem teljes kizárása mellett is, bevégzett s határozott képét adta a rövidlátásnak oly kézzelfogható modorban, hogy talán akarata ellenére is kénytelen lett volna megérteni a hallgatóság. Ugyan ez a modor jellemzi beteg bemutatásait. Kevésbbé fontos részletekbe, vagy nagyon sublimis fejtegetésekbe nem bocsátkozik, de a gyakorlatilag fontos változásokat nagy nyomatékkai emeli ki s így nem terheli túl a hallgató emlékezetét, s ez nem jöhet soha abba a helyzetbe, hogy a sok, kevésbbé fontos részlet között figyelmét a lényeges kikerülje. Ebben külünbözik Arit a modern iskola előadóitól. Nem kíván tudósokat, csak jó gyakorló orvosokat nevelni. És ez, azt hiszem, részben sikerül is neki. Csak részben, mert a tanításnak nála is van egy szembeötlő hiánya. Szemtükröt nevezetesen hallgatói éven át alig látnak. Igaz, hogy a bécsi egyetemen tartani szokott számos vagy már majdnem számtalan szemtükrözési cursus bő alkalmat nyújt a tanulóknak ez irányban is a kiképzésre ; de végre is nagyon jól ismert dolog, hogy az ily cursusokat (mert nincs reá kötelezve) nem mindenki hallgatja, és ha hallgatná is, itt csak a tükör használatát tanulja meg, míg ügyességét érvényesíteni, és segélyével a szemfenék betegségeit tanulmányozni a klinikán volna alkalma. A 7000 ambulánsból álló, roppant anyag ily beosztás mellett jó részben elveszett a tanulóra nézve. Azonban e hiány nagyrészt a helyiségek czélszerűtlen voltából következik. Ha igaz volna, hogy „solamen miseris socios habuisse malorum“, úgy a bécsi klinikák betegvizsgáló helyiségeinek elégtelen voltából nagy vigasztalást meríthetnénk. Még a mieinknél is rosszabbak. Stellwagnál vizsgáló szobák teljes hiányában a fekvő betegek osztályán fogadják az ambulánsokat, Arltnál pedig apró zugok, szűk kényelmetlen szobácskák szolgálnak e czélra, hova a tanulók be sem férnének. Nem sokkal külömb a tanterem, és még szerencse, hogy a hallgatóság megfogyott, mert különben alig találnának a két sor padban helyet. Itt ül a derék tudós, betegével szemben s elemezi rendíthetlen nyugalommal a szemen látható változásokat, pedig másra az örökös ajtónyitogatás csikorgás és zaj ugyancsak zavarólag hatna. A „nagymester“ azonban csak egyet néz pápaszeme fölött a háborgató felé, azután folytatja tovább. Majd hirtelen, váratlanul odafordúl az őt körülülő hallgatók egyikéhez és csontos ujjával rámutatva, szörnyű komoly arczczal elkezdi faggatni, és így, kérdezve s felelve csepegteti beléje eltörülhetlenül a szemészet alapelveit. A gyógyszerekkel nagyon spektikusan bánik. Rendelésükben épen nem bőkezű. Láttam, midőn kiterjedt és erősen infiltrált cornea-fekélynél semmi mást nem rendelt, mint a róla nevezett s általa most is kegyelt homlokkenőcsöt. Azt hiszem, az ily várakozó eljárás minden esetre jobb, mint elárasztani a szemet eserinnel. A hályogműtételt illetőleg Arit nem elég conservativ. Nagyjában megtartotta Graefe módszerét, de elfogadott egy olyan újítást is, mely véleményem szerint nem tekinthető nyereségnek. Arról nem szólok, hogy a sebet némi kis lebenymagassággal készíti, mert a teljesen vonalas sebtől ma már a szemészek legnagyobb része eltért, és ez újítás nem látszik kártékonynak; hanem Arit adoptálta az iridectomiát illetőleg újabban ajánlott módosítást is, a mi már aligha lesz üdvös eredményű. A hályogműtétel második mozzanatában ugyanis nem metszi ki a szivárványt a seb egész hosszában, hanem csak a sphincternek egy kis darabját távolítja el. Igaz, hogy így sokkal csinosabb (de a látásra, azt hiszem, semmivel sem kedvezőbb) coloboma jön létre, hanem egyszersmind előtérbe lép az iris-becsiptetés veszélye, melyet az esetek nagy részében a legnagyobb gonddal is alig, vagy épen nem lehet kikerülni. Hogy a szivárvány visszahúzódjék, Arit műtét előtt eserint adat, hogy azonban ez sem vezet czélhoz azt épen a klinikán volt alkalmam tapasztalni, hol mintegy 10 operált egyén közül, négynél láttam iridenkleisist egyik vagy mindkét sebzugban. Egyik közülök akkor is erős kyklitissel vivődött. A lágy és perinuclearis hályogot Arit is discissióvol operálja, azonban a puffadó részek kibocsátására nem alkalmaz punctiót, mert már volt esete, hogy a sebajkak közé szorult lencserészek elpusztíták a szemet. Ha épen glaucoma tünetei mutatkoznak, úgy megelégszik a Werneck-féle corneacsapolással,
