Szemészet, 1881 (18. évfolyam, 1-6. szám)
1881-04-24 / 2. szám
———--------— - r T — 33 — — 34 vörös, zöld és fehér értékek normálisak, — eddigelé nincs eldöntve; ellenben — úgy látszik -— az oly szemek előfordulnak, melyekre nézve a fénysugarak minden színes értéke kárba vész, melyek tehát teljesen színvakok, míg a fehér értékek normálisak, vagy szintén hiányosak. Teljes színvakság alatt tehát a vörös, zöld. sárga és kék színek érzetének, ezek átmeneteire vagy keverékeire is kiterjedő, végleges hiányát értjük. Teljes színvakságban szenvedőknél tehát a fénysugarak csak fehér értékkel bírnak s összes látási érzeteiket csak a fehér és fekete változatai alkotják. Ha teljes szinvakság a fehér értékek rendellenessége nélkül előfordulna, úgy a benne szenvedő szemnek egészen rendes fényérzéssel és rendes hosszúságú színképpel kellene bírnia. A színkép legvilágosabb helye ugyanaz lenne, mely ép szemnél is lenni szokott, t. i. a sárga tájéka. A Becker által közölt egyoldali teljes színvakság esete ez elméletileg fölállított eshetőséghez igen közel áll és szembeötlően bizonyítja a Helmholz-féle elmélet tarthatlanságát. A teljes színvakság ugyanis nem magyarázható a Helmholtz háromszín elméletéből, melynek magvát épen a három idegrostfaj különböző sugárfajok iránt tanúsított különböző, specificus ingerlékenységének fölvétele képezi. A segédhypothesis pedig, melyet csak a teljes színvakság — Helmholtz nyomán történendő — megmagyarázhatására állítottak föl, s a mely ily esetekre a három rostfaj említett, specificus ingerlékenységének hiányát veszi föl, képes ugyan arra, hogy a tények és elmélet ! közt fönálló ellenmondást kiegyenlítse ; de az ily megoldás a háromszín-elmélet elhagyását s az ellenszínek elméletéhez való átpártolást jelenti, a mennyiben egyre megy, akár azt mondjuk, hogy teljes színvakságnál csak oly látóanyag van jelen, melyminden sugárfajra csak fehér érzettel reagál, akár három rostfajt vegyünk föl, melyek minden sugárra egymás közt teljesen egyformán felelnek s együtt csak a fehér érzését hozzák létre. A vörös-zöld vakságban szenvedők spectruma, — melyben különben a sugárfajok fehér, sárga és kék értéke különbözőleg viselkedhetik s a rendestől többé kevésbbé eltérhet (vörös vakság“ ^ és „zöld vakság“) — egy sárga és egy kék félre oszlik. Miután a sárga fél különböző sugarai színezetükre nézve épen nem s csakis a fehér és fekete kisebb vagy nagyobb hozzájárulása, s így csak árnyalatuk szerint különböznek egymástól, képesek leszünk a betegre nézve a színkép ugyanazon felének bármely két egynemű fényfaját egyenlővé tenni, ha egyikhez vagy másikhoz fehér fényt vegyítünk s a kép fényintensitását megfelelőleg szabályozzuk. Épen így lehető leend a színkép egyik felének bármely sugárét a színkép másik felének bármely sugárával vegyítve nála a zöld és fehér érzését támasztani, ha a két sugárfajt oly arányban keverjük, hogy bennük ellenszínű egyenérték álljon fönn. Mindkét kísérlet a színkoronggal is megtehető. A vörös-zöld iránt vakok színképében a színtelen hely a b és F vonalak közzé esik. Ez azonban nem mindeniknél azonos, s majd a <$-hez majd az F-hez fekszik közelebb. Ezen folt helyzetétől függ az egész kéksárga színkép fekvése. Ha e helyet meghatároztuk, tudni fogjuk, hogy az illető minden nagyobb hullámhoszszal bíró fényt sárgának, minden rövidebb hullámhoszszal bírót kéknek lát. A színkép ugyanazon felének két egynemű fénye egyenlővé válik tehát a színvakra nézve, ha a kevésbbé telítetthez csak fehér értékű vegyes fényt keverünk. Ilynemű kísérleteket már Kries és Küster végeztek vöröszöld vakságban szenvedőkön, szerző maga pedig kölönböző színvakokon a legkülönbözőbb színes papírokkal experimentált, a színkorong segélyével s mindig ugyanazon egyenletet nyeré. Négy ilyen egyént, tíz különböző színnel vizsgálva, mintegy ioo egyenletet szerkesztett s ily úton meggyőződött az ellenszínek elméletéből vont következtetések helyességéről, s bebizonyítá, hogy ezen színvakok csak két színezetet látnak. Míg az ellenszínek elméletéből a vörös-zöld vakság tüneteit minden nehézség nélkül magyarázhatjuk, addig a Helmholtz-féle elmélet feltűnő ellenmondásban áll azokkal. A „zöld vakságban“ szenvedő összes színérzései a vörös és ibolya átmeneteiből állanának a háromszín elmélete szerint, fehér, sárga és kék érzetével az ily színvak nem bírhatna; a spectrum legvilágosabb helye nem a sárga táján, hanem a vörösben és ibolyában feküdnék, a színképnek egyik fele kiválóan vörös-, másik fele kiválóan ibolyaszínű lenne, a közömbös terület a zöldben az E és b között volna található, specificus különbség a színkép két felének színezete között — mint azt a színvakok állítják — nem léteznék, mert csak a vörösnek az ibolyába lassankint történő átmenetéről lehetne szó. Ép ol)r kevéssé lehetne szó az egyes színek telítettségéről, hanem csak is intensitásról és világosságról. A már említett segédhypothesis segélyével, — melyszerint a „zöldvak“-nál mindhárom rostfaj jelen volna, de a vörös és zöld érzését közvetítő rostok ingerlékenysége identicussá vált, a „zöldvakság“ tünetei mindenesetre összhangba hozhatók a háromszín elméimével; de — mint már említők — ezen hypotbesissel tulajdonképen a háromszín elmélete forgattatik fel, s az ingerlékenységi görbék nyernek oly alakot, mely az elméletből nem vezethető le, s csak is ad hoc találtatott fel; továbbá a színvakok észlelése is egészen értéktelen ezen elméletre nézve, mert általa a rendes szem ingerlékenységi görbéinek alakjait illetőleg semmi új felvilágosítást nem kapunk, sőt ellenkezőleg ezen elméletre nézve a színvakság csak új talány, melynek megoldása egészen új hypothesisek felállítását teszi szükségessé. A „zöldvakság“-nál említettekkel teljesen megegyező elmélkedések alkalmazhatók a „vörös vaksággal“ szemben is. (Jahrbuch für Naturwissenschaften i Bnd. 1880. Centralbl. f. pr. Augenheilk. 1880. December). Juhász tr. Strabismus convergens concomitans intermittens esete. Samei.sohn tr-tól. Mióta az odessai Wagner leírt egy kétségtelenül intermittens jellegű kancsalságot (Zehender Monatsbl. 1870), azóta hasonló természetű eset nem került nyilvánosság elé, úgy hogy teljesen jogosultnak látszott Gräfe Alfréd magatartása, ki a tiszta félbehagyó jellegű kancsalságot elismerni vonakodik. Annyival érdekesebb leend jelen eset közlése, mely 2J/a év óta áll észlelés alatt és e kivételes alak továbbfejlődését új szempontokból engedi megítélnünk. 1877. november hóban S.-nak egy 6 éves, jól fejlett leánykát mutattak be, kinek jobb szeme nagy fokban (3"'-nyira) befelé fordult és határozott concomitans kancsalságot tüntetett fel. A porczhártyákon könnyed homályok; mindkét szemen csekély hypermetropia (1-25 D.) és körülbelül egyforma látás; kettősképek csak hasábokkal hozhatók létre. Az anya állítása szerint a kancsalság nehány hónapos és csak minden harmadik napon mutatkozik, mig a közbeeső napon semmi nyoma sem látszik. Következő napon csakugyan a szemek állását S. egészen rendesnek találta, sőt eltakarva az egyik szemet sem sikerült a legkisebb kitérést is fölfedezni. Feltűnő csak a leánynak nagy közönyösségé volt a hasábok által létrehozott kettősképek iránt, melyeknek egyesítésére alig tett némi kísérletet. A heteken át, napról-napra sőt a nap minden szakában folytatott megfigyelés kétségtelenné tette, miszerint a a kancsalitás szigorúan harmadnapos jellegű. Miután a használatba vett chinin- és Fowler-oldat teljesen eredménytelenek maradtak s —-a belső egyenesek túlsúlya nem lévén kimutatható — tenotomiára alig lehetett gondolni, a gyermek hosszú időre kimaradt orvosától. 1880. januárban látta S. újból betegét. Fénytörés most már emmetropikus, látás jobb szemen — 2u/50, bal szemen = 3°/40. A kancsalság elveszté intermittens jellegét és időszakivá alakúit át, a mennyiben most is vannak ugyan napok, melyeken a gyermek nem kancsalít, de ezek most már egészen szabálytalan időközökben állnak be; legfontosabb azonban, hogy a belső egyenesek túlsúlya most a kancsalságtól mentes napokon is kimutatható úgy az eltakaró kéz, mint az élőkkel felfelé tartott hasábok alatt, mig a ke/tösképek iránti közönyösség most is változatlanúl fönáll. Ha a jelen eset eléggé bizonyítja is egyfelől, hogy kivételes esetekben a tiszta intermittáló kancsalság előfordulhat, másfelől azt is mutatja, mikép e kivételes alak nem a kifejlődött állandó kancsalságnak, hanem csak előstadiumának, az időszaki kancsalításnak képezi egyik válfaját. E rövid észleletből semmi esetre sem vagyunk képesek a periodikus kancsalságnak e különös magatartását kielégítőleg
