Szemészet, 1880 (17. évfolyam, 1-6. szám)
1880-12-26 / 6. szám
SZEMESZET. Melléklet az „ORVOSI HETILAP“ 52-ik számához. Szerkeszti Hirschler Ignácz tudor. 6.SZ. Vasárnap, deczember 26-án. 1880. Tartalom : Vidor Zs, tr. Veleszületett kemény maghályogról. — Leber Th. tnr. A jéglencse maghályogszerü elhomályosodása a tok megsértése után, általános megjegyzésekkel az állandó mag- és réteghályog keletkezési módjáról. — Fanzler L. tr. A neuroretinitis kóroktanához. Az irodalomból vett néhány igen ritka kóreset közlésével. — Fanzler L. tr. Közlemények a szemészeknek Mailandban 1880-ban tartott 6-ik nemzetközi gyűléséből. — Seely IV. W. tnr. Az adstringentiákról és causticákról. — Fanzler L. tr. A glaucomáról. Veleszületett kemény maghályogról. Vidor Zsigmond tr.-tól. Graefe Alfred hallei tanár tavaly, Heidelbergában, a szemészek gyűlésén a szürke hályog egy különös fajára figyelmeztetett, és ezt „veleszületett kemény maghályogu - nak *) nevezte el. Nem mintha valami ujjal gondolná ismertetni a szaktársakat, hozza szőnyegre a dolgot, hanem hogy álláspontot foglaljanak a szemészek gyógyeljárási tekintetben oly kórállapottal szemközt, mely ellen eddig kizárólag a tokmetszés volt javalva, a tokmetszés természetesen azért, mert a veleszületett, fiatalkori szürke hályogok a priori puháknak tartattak. Ámde a tapasztalat bizonyítja, hogy a veleszületett hályogok sokja nem puha, hanem viaszkemény, és ennek folytán a tokmetszésnek, még ha ismételten alkalmaztatik is nincs és nemi s lehet kellő eredménye. Nem egyszer megesik a discisio alatt az is, hogy a tűszúrás és a tűnek tova vezetése által az egész lencse kilódul helyéből, és igy a kórállapot komplikálódik és súlyosbodik. Azért azon kérdést veti fel Graefe, nem lenne-e célszerű az ily esetekben végkép eltekinteni a discisiótól, és a gyermek érettebb korára p. a 6-ik életévre halasztani a műbeavatkozást, ez időben pedig a módosított vonalas extractiot, esetleg előrekiildött iridectomia után, végezni. — Az itt igen rövid kivonatban vázolt előadás után fejlődött eszmecsere kideríti először is azt, hogy Graefe-nek ez érdembeni tapasztalata helyes, a jelen volt szaktársak között sokan hasonló meggyőződésre jutottak; másodszor azt, hogy nem tartatik szükségesnek bevárni a gyermek 6-ik életévét, hanem veszély nélkül vihető végbe a vonalas extractio már a csecsemőkorban is. Ez lényege Graefe előadásának és az ez után keletkezet1 discussiónak. Sem maga az előadás, sem a vita nem tüntetett fel egy, véleményem szerint, igen fontos kórlefolyási körülményt, és igy jogom van hinni, hogy ezen körülmény eddigelé nem általán ismert, a miért is ismertetni óhajtom, mert úgy hiszem, hogy a gyógyeljárásra vonatkozólag a discisio további fenntartására vagy elejtésére nézve nem közömbös. A magam tapasztalása a fiatalkori szürkehályogokat illetőleg mindenben egybeesik a Graefe-éve 1. Velem is megtörtént, mint vele és bizonyára minden szemészszel, hogy kezelésem alá került oly szem, melynek elhomályosodott lencséje a puha consistencia minden jellegzetes jelenségét mutatta, és mégis az alkalmazott tokmetszés alatt igen kevés vagy éppen semmi sem ürült ki a lencse bennékéből; a műtét ismétlését pedig, — mit a műtő azért szokott tenni, mert nem eléggé behatoltnak véli az első discisiót, — hasonló eredménytelenség követi. Ily körülmények között mi természetesebb, mint hogy a módosított vonalas extractiot végzi az orvos. A kérdés csak az, hogy mikor folyamodjék ezen expedienshez? Hogy kell- e és meddig bevárni a discisio effedusát, és végre hogy ésszerü-e egészen elejteni a tokmetszést, mert egyes esetben be nem válik. *) Über congenitalen harten Kernstaar. Bericht über die zwölfte Versammlung der optthalmologischen Gesellschaft. Heidelberg 1879. 25. 1. Mielőtt ezen kérdéseket tüzetesen tárgyalnám a fenntebb említett fontos kórlefolyási körülményt, kell, hogy nehány esetem vövid előadása által előtérbe állítsam. 1870. Oktober havában a pesti szegény gyermekkórházba hoztak egy Novotny Emil nevű 6 éves fiút, mindkét szemén veleszületett szürke hályoggal. Semmiféle ok sem tévé a tokmetszést ellenjavalttá, azért a behozatás után nehány nappal végbe is vittem azt. A műtét közben a feltételezett híg bennék helyett csupán egy-egy apró, szívós összeállást mutató foszladék ürült ki a csarnokba, és feltűnt, hogy a tűvezetés alatt az egész lencse megmozdult kissé. A szem a műtét után szokott módon lekötletett, és atropinnak nap közben 3-szor való becsepegtetése rendeltetett el. — Másnap nagy meglepetéssel láttam, hogy a minden reactiótól mentes szem lencséje egész totalitásában kiesett a mellső csarnokba, melyet egészen kitöltött oly mértékbeli, hogy előrement lencsezsugorodásra gondolni nem volt okunk. Ha reactiónak legkisebb jele mutatkozik vala, ha műtét közben nem ürültek volna ki apró foszladékok, és így kétséges maradt volna a tok megrepesztetése, mi lehetségessé teszi vala azt, hogy a lencse tokostul lépett a mellső csarnokba, és így felszívódásra semmi kilátás, akkor kötelességemnek tartom azonnal eltávolítani a csarnokból a Ionosét. A fennállt körülmények azonban mind arra mutattak, hogy türelmesen lehet bevárni a történendőket, és csak akkor lesz szükséges műleg beavatkozni, ha viszszahatásnak jelenségei fognak fellépni. Ilyenek nem léptek fel, hanem a lencse szemlátomást kezdett fogyni, és pegig concentrice oly módon, hogy utolsó maradéka, a latával szemközt, a szaruhártya hátsó faláról tűnt el. A felszívódási folyamat 6 hétig tartott, csak nehány napig volt a szem védkötés alatt, atropin csak az első napokban lett 3-szor becsepegtetve, később csak egyszer naponta. Az eset akkor annyira uj volt előttem, hogy méltónak tartottam bemutatni azt a budapesti kir. orvosegyletnek (1870. Nov.) A bemutatást rövid eszmecsere követte, melyben meg kelle védenem magamat azon vád ellen, mintha a végzett tokmetszés brusque-voltának lett volna következménye az előesés. Ugyanezen egyén másik szemén 1871. Február havában végzém éppen oly módon — a lehető legnagyobb óvatossággal és szabatossággal — a tokmetszést. Megint hiányzott a puha hályogoknál szokásos tejszerü, híg anyag szerteömlése a csarnokba, hanem mint az első szemben, csak nehány kis pihécske nyomult elő, — a metszés közben itt is kissé megmozdulni érzém az egész lencsét. Másodnapra a lencse ezen szemben is előesett és kitölté egészen a csarnokot, visszahatási tünemények legkisebb jele sem mutatkozott, és így bátran várhattuk be a következendőket, nem alkalmazva egyebet védkötésnél és atropinnál. Hat hét alatt a lencse ezen szemben is teljesen felszívódott, a különbség a felszívódásnak — ha szabad mondanom — csak irányában tűnt fel, a mennyiben itt nem volt az, mint az első szemben concentricus, hanem felülről lefelé menő, úgy hogy a lencsének végső maradéka a csarnok fenekén feküdt. De ezzel nem azt akarom mondani, hogy a lencse alsó széle, mely mindvégig a csarnok fenekére támaszkodott volt, ne foszladozott volna, igenis szétmállott lassankint ez is, csakhogy a lencsetest önsúlyánál fogva mindig érintkezésben maradván a csarnok fenekével, látszólag alakult a felszívódás olyképen, mintha felülről le6
