Szemészet, 1879 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1879-11-02 / 5. szám

69 70 adják elő a betegek, mintha a fixáló szem által saját természetes színében észlelt lángképhez, még azon üveg színe is gyen­gén hozzákeverednék, a mely mögött a kancsal szem elhelyezve volt, — úgy hogy tehát itt is, mint hasonló esetekben rendes viszonyok alatt a látlerek viszálya fellépne,“ Elég szorgalmasan vizsgáltam én is ilyen kancsalokat. Igaz, hogy a váltakozólag kancsalok egyszerű-látása színes üveglemezek alkalmazása által egyáltalában meg nem zavartatik ; de a láng­kép színe megfelel az épen fixáló szemnek, minden hozzákevere­­dés, minden viszály nélkül. Épen ezen kísérletekből — a meny­nyire mérvadók lehetnek — kitűnik, hogy a kancsalok egyszerű látása egyszemű. A vizsgált betegek beható kikérdezése mindig épen ellenkező adatokat szolgáltat. Az esetek legnagyobb számá­ban határozottan a különböző színű lángképeket felváltva észlel­ték ; de nem a látterek önkénytelen viszálya értelmében, hanem önkényes váltogatással a fixálás egyidejű felcserélésével és azon határozott jelentéssel: a jobb szemmel így, a bal szemmel amúgy. E tekintetben mindkét szem oly önállóságot tanúsított, a milyen különben rendes viszonyok alatt csak az egyik szem ön­tudatos bezárásánál elérhető. Képzelhető volna, hogy a vizsgált betegek az eléjükbe tartott üveg elnelyezéséből következtettek a szemre, a melylyel a színes képet látták. De biztonságuk nem változott, ha szórásán oldalról vagy felülről mindkét szem elé egyszerre különböző színű üveglemezeket toltam. A kancsalok egyszerű-látása ezek után csak bizonyos kizá­rási folyamat kifolyásaként fogható fel, a melynek a látmüvelet lefolyásában a kancsal szem excentrikus reczegképe áldoza­­túl esik. A következő habár csak igen ritka esetekben tett észlele­temet el nem hallgathatom. Ha ugyanis a lángot egy szem elé tartott színes üveglemez alkalmazása mellett felváltva fixáltattam, akkor egynémely vizsgált azon állítással meglepett, hogy képes mindkét lángképet egyszerre észrevenni, még pedig majdnem egy s ugyanazon helyen, habár igen határozottan egymástól elválasztva, a mint mondták : egymás mögött. De az ilyen kettős képek látása nem lépett fel soha nyugodt szemállásnál, hanem sajátságos nyugtalansággal folytonosan ingadozó és változó fixálás mellett. Nem kísérem meg az említett kizárás rejtélyes folyamatát a kancsalok egyszerű látásánál megmagyarázni, vagy jobban mondva ellentállok a kísértésnek e bonyolult viszonyok taglalá­sába bocsátkozni, melyeknél psychikus tényezőknek mindenesetre fontos szerep jutott. Van itt még azonkívül elég a rejtélyesnek, a mi még szintén soká fog várni a megfejtésre. A kancsal láttere, tekintve oldali kiterjedését, nem felel meg, ha mindkét szem nyitva van. épen csak a fixáló szem látása külső és belső határának, hanem nagysága függ szorosan a két szem épen adott állásától. A láttér e szerint összletezett. De ha a kancsalok egyszerű-látása, a mint találtuk, egyszemű, hogy keletkezik a két monokularis láttér egymásba való át­menete ? Schweigger valahol azt kérdezi, hogy mi történik, míg az egyik szem a központi fixálást megtartja, a kancsal szem visio directájában fekvő (azaz az ő reczegközpontjában megjelenő) képpel ? Erre vonatkozólag Graefe újabban a következő kísérletet gondolta ki : A vizsgált beteggel J/2 méternyi távolból megrög­­zítteti saját (azaz a vizsgáló) arczát. A kancsal szemet színes üveglemez fedi. Ezalatt a kísérlő a kancsal szemnek megfelelő oldalról a fixáló szem visio directájába hoz gyertyalángot: a vizs­gált színtelenül látja. Ha a lángot most lassan a másik oldalra átviszi, úgy hogy most az elfedett kancsal szem reczegpontjának átellenében áll, azaz ezen utóbbi szem visio directájában, akkor egyszerre színes a benyomás ; de azonnal megint színtelen, ha különben megmaradó körülmények mellett csakis az üveg helyét változtatja. Ebből elég világosan kiderül, miszerint a kancsal két szeme között bizonyos szerepfelosztás létezik, melyszerint a kan­csal szemnek az a hivatása, hogy azon tárgyak perceptióját köz­vetíti túlnyomó önállósággal, melyek inkább az ő visio directájá­ban vannak. Bizonyos értelemben tehát a kancsaloknál is egy fenálló sajátságos binokuláris viszonyról szólhatunk. És minthogy a kan­csal szem reczegközpontja e módosúlt látműveletben oly határo­zottan résztvesz, egy tüneményen kell csodálkoznunk, a melyre Schweigger kérdésével czéloz. Strabismus alternansnál t. i., hol mindkét szem egyenlő láterővel bir, feltűnő, hogy a kancsal szem visio directájában fekvő kép (ha idővel igazított projectió folytán a fixáló szem központi képével nem is jön helyi collisióba), azon határozott tisztasággal nem jut érvényre, a mely őtet mint szin­tén központi reczegképet illeti; — hanem hogy mindig csak oldali látásnak megfelelő homályban öntudatba jut. Az akarat megindítása, melylyel a felváltva kancsalító az egyik vagy másik szemét a rögzítési állásba viszi és abban meg is tartja, csudálatosán jár a figyelem összpontosításával azon be­­nyomatokra, melyeket épen ezen szemtől nyer. De épen a figye­lem ezen győzelmes összpontosítása egyedül egy reczegközpontra, s nevezetesen a nélkül, hogy a másik a látműveletből egészen kizáratnék, oly tehetség, mely daczára az általa elősegített csak­ugyan hiányos látásnak alig alsóbbrendű akár a rendes binokulá­ris látásénál. Graefe ezen tehetséget nem becsli eléggé, mert hogy azt megmagyarázza, újabb művében egyszerűen az észlelés azon álta­lános törvényére hivatkozik, melyszerint egyszerre két maximál észlelésre nem volnánk képesítve, s felhozza példaképen, hogy lehetetlen a kancsalállás különben egészen alkalmas alakja mel­lett egyszerre egy könyv jobb- és baloldalát olvasni. A kancsalí­­tás akkor csakugyan nem volna hiány — hanem ellenkezőleg egy nem eléggé kívánható tehetség, s én irigyelném azon em­bert, ki csúnya kancsalításáról egyszer hetvenkedőleg állította, miszerint képes volna az egyik szemével a toronyórát, másikával ellenben zsebóráját egyszerre nézni. De hogy két különböző köz­ponti reczegbenyomás egyidejű és egyértelmű észleléséről szó nem lehet, azt tudjuk ; itt azon békés viszonyról beszélünk, a rnely a látterek élettani viszálya helyében kifejlődött. Rendes körülmé­nyek között két különböző a reczegkőzpontokat egyszerre érő benyomás, kölcsönös eltolás által az öntudatot nagyon is za­varba ejti. Ezen módosult viszonyokkal karöltve jár a megváltozott projectio. Már több ízben említettem, hogy a kancsal szem a tárgyakat azok valódi helyén látja többnyire. Emlékezzenek vissza azon kísérletekre, melyeket a kancsalok kétszemü kettős képei körűi tettünk, s melyek a kancsal szem reczeg-peripheriája meg­változott vetítési viszonyait épen ez értelemben kiderítették. De még egy igen egyszerű s a mellett igen jól használható kísérletet közölhetek, a mely tárgyunkat illetőleg igen alkalmas adatokat szolgáltathat. A kancsalnak egy körülbelől 15 cm. széles, merev papír­lapot adunk, a melyet a középvonalban két szeme között válasz­fal gyanánt tarthat. Előtte szemeivel egyenlő magasságban van két látjel bizonyos vízszintes távolban egymástól a falon felfüg­gesztve úgy, hogy az említett válaszfal alkalmazásánál mindegyik szem számára csak egy, t. i. az oldalának megfelelő jel, látható. Ha most a beteggel a látjelek egyikét fixáltatjuk, még pedig majd válaszfal alkalmazása mellett, majd a nélkül, akkor úgy fogjuk találni, hogy a beteg határozottan állítja, miszerint a két jelt mindig egyenlő távolban látja. Ajánlható, a két látjelt in­kább közel egymáshoz alkalmazni, — távolságuk meghatározása ezáltal biztosabb. Szükséges továbbá, hogy a jelek egymástóli távolát a vizsgált egyéntől való távolsággal is kellő viszonyba hozzuk, nehogy az egyik jel képe, mely a kancsal szemnek meg­felel, annak vak foltján keletkezzék. — E tekintetben határozott mértékekkel már azért nem szolgálhatok, mert a viszonyok a kancsal szem eltérítésének foka szerint változók. De nem is szük­ségesek. Nemcsak hogy a kísértés útján könyű az épen alkalmas helyzetbe jutni, hanem még akképen is segíthetünk a bajon, ha a kancsal szemnek megfelelő látjelt nem a vízszintesben, hanem valamivel magasabban vagy mélyebben alkalmazzuk. E kísér­let nem egészen érdeknélküli ; a beteg t. i. előtartott válaszfal mellett az eltérített szemének megfelelő jelt oly reczegponttal látja, mely Graefe előbb említett lángkísérlete szerint rendesen a látműveletben csak igen csekély fokban vesz részt, s talán még egészen a kizárás határain belül fekszik. — Igen nagy érdekkel bírnak a kísérletek, melyeket a betege­ken a stereoskoppal ejthetünk. Graefe Alfred ezen kísérleleket is már évek előtt űzte.

Next

/
Thumbnails
Contents