Szemészet, 1879 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1879-05-11 / 3. szám

49

50

nyaival. Magyarországon átlag évenkint 108-at ítélnek el gyermekgyilkolás miatt, Francziaországban 171-et, Ausztriában 100-at, Olaszországban 60-at, Belgiumban 4-et. Mig tehát Belgiumban majdnem egy és egy fél millió (1.325.000) lakosra esik egy gyermekgyilkolás, Olaszországban 450,000 lakosra, Francziaországban 221,000-re, Ausztriában 210,000 lakosra, addig Magyarországon már 97,000 lakosra jut egy gyermekgyilkosság, tehát Magyarországon több mint kétszer annyi fordul elő mint Francziaországban és Austriában, több mint négyszer annyi mint Olaszországban, s több mint tizenháromszor annyi mint Belgiumban.

Némi változásokkal a mondottakat a gyermekhajtás bűntényére is lehet alkalmazni. Ezen bűntényre is befolyással vannak az említett tényezők, a szégyentől való félelem, a gyermek ellátására irányuló gond, csakhogy az első valószínűleg sokkal nagyobb mértékben. Statistical adatok itt nagyon bizonytalanok, mert alig van bűntény, melyet könyebben lehetne végrehajtani és nehezebben felfedezni mint épen ezt. Adataink Francziaországra, Austriára, Belgiumra és mi reánk szólnak. Ez a bűntény is háromszor, négyszer gyakrabban fordul elő nálunk mint a nevezett országokban. Csakhogy e számoknál nagyobb fontosságúnak tartom, ha tisztelt kartársaimat egyéni tapasztalataikra utalom. Mindenki meg fogja erősíteni, hogy e bűntény elég gyakori minálunk; csak az utolsó napokban sikerült Kelen tr. főorvosnak egy egész bandát felfedezni, mely itt a fővárosban a gyermekelhajtást Üzletszerűen űzte (és kerítőnők és művésznőkből állott); sőt egy élelmes fő felfedezte annak a módját is, mikép lehessen nyilvánosan hirdetni, hogy minden időben kész a terhesség alkalmatlan állapotát minden veszély nélkül gyorsan megszüntetni. Nem vétek a valószínűség számítása ellen, ha azt mondom, hogy a közárvaházak ezeken a bajokon is kisebb-nagyobb mértékben segíteni tudnak.

Végre mindaz, a mit a gyermekgyilkolásra mondottunk, fokozott mértékben áll a gyermekkitevésre nézve. Hisz itt nincs szó arról a gyűlöletről, mely minden áron a gyermek megsemmisítését kívánja. Csak a szégyen és a nyomor momentumai működnek. A közárvaház, mely az anya titkát kíméli, meg tudná majdnem minden esetben akadályozni e bűntényt, ha az anya nem félne néha, hogy a közárvaházhoz vezető úton meglátják, vagy ha más esetekben ereje el nem hagyná. Kevés statisticai adataink is mutatják, hogy e tekintetben is Magyarország legelső helyen áll. Brüsselben átlag 2 kitett gyermeket adnak át évenkint a lelenczháznak, Párisban, illetőleg a Szajna kerületében 53-at, Milano tartományban 10-et. A budapesti számot nem tudhattuk meg egyenes utón, de egyedül a gyermekmenhelynek évenkint 60 talált gyermeket adnak át. Ha ezeket a számokat a lakosság számához viszonyítjuk, akkor Milánóban 100,000 lakosra, Brüsselben 94,000-re, Triestben 61,000-re és Budapesten már 5000 lakosra esik egy kitett gyermek. E számok is mutatják, mennyivel állunk más államok mögött, s mennyire van szükségünk arra, hogy végre valahára hozzá lássunk a javítás komoly munkájához.

Az utolsó szakasz tartalmát összefoglalva, azt mondhatjuk, hogy a közárvaházak ellen hangoztatott vádak egyike sem tudja megállani a sarat. Számos intézet példája bizonyítja, hogy a gyermekek igen nagy része életben marad a közárvaházak működése folytán. Tapasztalás és okoskodás egyaránt szólnak az ellen, hogy a közárvaházak veszélylyel járnak a közerkölcsiségre nézve. A törvénytelen gyermekek számát nem szaporítják. A törvénytelen gyermekek élete ellen elkövetett bűntettek számát csökkentik. És minden egyes pontra nézve a tapasztalat megerősíti az okoskodást, az okoskodás mintegy magyarázza a tapasztalást. S hogy is lehetne ez máskép? Nem furcsa-e, hogy védnünk kell oly tételeket, melyek az elfogulatlan ész előtt védelemre nem is szóróinak, melyek majdnem maguktól értetődnek, s melyek körül csak az előítélet, s a felületes gondolkozás támasztottak mindenféle balvéleményt, mely köd gyanánt födi el a dolgok valódi állását ? A társadalom állapota magával hozza, hogy minden országban évenkint ezer meg ezer törvénytelen gyermek születik. Ezeknek igen nagy része szülői gondoskodás nélkül szűkölködik. Apjuk nem törődik velük, anyjuk legtöbbször nem törődhetik velük. A társadalom megveti a gyerm ek anyját, az anya közönbös gyermeke iránt, néha^ gyűlöli, mindig kínos tehernek érzi. így tehát

a gyermeknek el kell vesznie. El is vesz. De az állam megérzi a veszteséget. Megérzi nemzetgazdasági tekintetben, megérzi polgárainak létszámában, megérzi erkölcsi szempontból is. Vagy nincs-e befolyással a közerkölcsiségre, ha a nép látja e gyermekek pusztulását, ha számos helység e pusztulásból hasznot húz, ha a törvénytelen gyermek anyja bűntettekre vetemedik, akár olyanokra, mit a bíró is megbüntet, akár olyanokra, melyekről saját lelkiismerete előtt kell számolnia ? Nem kínálkozik-e tehát egészen magától az a gondolat, nem kínálkozott-e más országban századokkal ezelőtt, s nem ragadták-e meg is ezt a gondolatot, hogy itt az államnak közbe kell lépnie ? Neki kell gondoskodnia ezekről az elhagyatott gyermekekről ! Ha okosan és óvatosan teszi, nem fog-e sok emberéletet megmenteni ? Juthat-e elfogulatlan embernek eszébe, őt e miatt erkölcstelenséggel vádolni ? Midőn nyilvános és titkos bűnök elé gátat épít, lehet-e ez rósz befolyással a közerkölcsiségre ? Nem fordíthatnók-e meg a rudat, s sokkal nagyobb joggal ? Nem mondhatjuk-e, hogy sok leány ép az által, hogy szégyentől megóvjuk, hogy bűne titokban marad, a másodszori bukástól megóvatik ? Hogy a lakosságra általában csak jó befolyással lehet, ha látja, miként gondoskodik az állam idegen, törvénytelen gyermekekről, hőgy ő maga is ennek láttára kényesebb lesz saját gyermekei ápolásának dolgában ? De minek ezt folytatni ? Nem erkölcsi szónoklatok tartása volt czélunk. hanem annak bebizonyítása, hogy Magyarországon nagy baj a túlságos gyermekhalandóság, a törvénytelen gyermekek mód nélküli pusztulása, s hogy e baj ellen van mentőszer, a közárvaház intézménye, mely meg tudja menteni a gyermekek nagy részét, anélkül, hogy a közerkölcsiséget veszélyeztetné, sőt mely határozott jótékony befolyással van magára a közerkölcsiségre is.

E) A közárvaházzal járó költségek.

Csak egy szempont van, melyben ellenfeleinknek igazat kell adnunk, s ez az, hogy nem tudjuk eltagadni, hogy a közárvaházak berendezése bizony költséggel jár, hogy a semmiből, ingyen nem lehet őket előteremteni. De tartok tőle, hogy a káröröm, melyet talán e fölött éreznek, nem lesz nagyon tartós, még ha e pont bővebb taglalásába nem is bocsátkozom. Mindenek előtt, ha mindaz áll, a mit az előbbiekben ba akartunk bizonyítani, ha nagy a baj, s a közárvaház el tudja tüntetni e baj nagy részét, mi nekünk azonban nincs pénzünk ilyen intézetek felállítására : akkor e keserű lehetetlenséget mélyen sajnálni kellene. Az az állam, mely nagy bajok megszüntetésére nem tudja a szükséges pénzt megszerezni, oly szomorú helyzetben van, hogy közelebb jár a halálhoz mint az élethez.

Ránk nézve pedig kétszeres nagy baj volna, ha igazán a pénz hiánya akadályozna meg bennünket e szükséges intézmény létesítésében. Nem is szólok arról, hogy a veszteség, melyet a társadalom az által szenved, hogy évenkint sok productivvá válható ereje elvesz, melyre költött is már, semmi arányban nincsen azzal az aránylag kevés költséggel, melybe ez erők megmentése kerülne. Senki sem fogja tagadni, hogy azok az emberéletek, melyeket az állam megmentene, sokkal több kamatot hajtanának neki, mint a mennyi tőkéjébe kerültek az emberéletek. Vagy ez talán nem helyes nemzetgezdasági politika? Talán csak az az okos, ki a pénzt az egyik zsebéből kiveszi, s a másikba beteszi? Nem hangoztatják e mindenütt a hasznos beruházások elvét, s van-e hasznosabb beruházás, mint aránylag csekély pénzáldozaton munkabíró embereket nevelni?

De ránk nézve igen fontos az, hogy a kiket így nevelnénk, azokat magyar polgárokká nevelnők. Azokat magyar szellemben tanítanók, ezek mindenüket a magyar államnak köszönnék, s a magyar állam oly magyar polgárokkal szaporodnék, kikre a közelgő vésznek idejében vajmi nagy szüksége lehet.

A dolog természete tiltja, hogy a pénzügyi kérdést közelelebbről bolygassuk. De számítanunk kell arra, hogy az állam most is évenkint közel 60,000 forintot fizet a bécsi lelenczháznak. Rámutatunk arra is, hogy a közárvaházakat, úgy mint ez mindenütt van, nálunk is kapcsolatba lehet hozni a most létező közönséges árvaházakkal, melyeknek meglehetős nagy pénzalapjuk van, és melyek pénzalapjával nem éppen czélszerűen és nem éppen takarékosan bánnak. Sokkal kevesebb költséggel sokkal jobban lehetne ez árvákat nevelni, s a hátramaradó nagy fölösle-