Szemészet, 1877 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1877-08-26 / 4. szám
55 5 6 lencsénvi, 5—6 nap alatt vérszínét elvesztett gombolyagot képezett (tiszta rostonya ?) s aztán a nyílást újra elzáró hártyát alkotott (legalább részt vett ebben). A mi a 4 eshetőséget illeti az teljesen analog az elsővel; az 5-ik esetben minden attól függ, minő szemet talált a sérülés; ha az különben zavartalanul, izgalom nélkül gyógyult addig, a punctio (mindig feltéve természetesen, hogy a vér magától el nem takarodik) annál inkább javasoltnak mondható, mert ez esetben a vér rendesen nagyobb mennyiségű, idegen testként izgató hatása tehát legbiztosabban beáll. Miután ép (nem operált) szemen történt sértések után a hyphaema legtöbbször gyorsan felszívódik, mikor ez nem történik, valamely a csarnok nedvkeringésében levő abnorniitast kell felvennünk. Hogy a vér nem azért persistál, mert az irisbeli edények nyílása el nem dugult, bizonyítja az hogy több vér nem foly belőtök, hogy az egyszer kiömlött vér megsötétedik stb. Mi okunk van több nap múlva is felvenni, hogy a szembeli nyomás lassú csökkentése ugyanazon nyílásokat oly könnyen megnyitja? Akkor a beteg mozgásának, tapogatásnak stb. ugyanezt kellene okozni. A 6. esetet felismerni alig lehet biztosan s részemről a műtét ártatlanságáról annyira meg vagyok győződve, hogy még a vérzékenység tudása mellett is méltónak tartanám azt végezni, ha máskép indokoltnak tetszenék. Azon kár, melyet a hyphaema okoz nem mindig ötlik szemünkbe könnyen s más részt azon anatómiai és kórélettani tekintetben fenálló eltérések, melyek a vérnek néha nehány óra alatt történő teljes felszívódását bizonyos esetekben hosszú ideig gátolják, teljesen ismeretlenek. Pedig erre nézve szükséges volna tisztán látni, hogy eljárásunk teljesen okszerű legyen, hogy indicatio tekintetében ne tévedjünk. Hogy a hyphaema csak igen kevés esetben közönyös dolog, (legártalmasabb még akkor, ha valamely műtét p. o. hályogkivonás után maradt vissza) azt nem kell bizonyítgatnom. Ha a vér hamar felszívódik, nem adhat okot aggodalmakra, de ha 5—6 nap múlva még alig látszik kevesbedés, biztosan számíthatunk valamely irányban előálló roszabbodásra a műtét utáni gyógyulás folyamában. Nem láttunk esetet, a hol vér lett volna sok napig a csarnokban, de a mellett a szem haladt volna gyógyulása felé, legalább is egy tokon megállapodva maradt. De vagy a láta szűkülése, vagy a súgártáj érzékenysége, az iris színének elváltozása, vagy rohamosabb tünetek: chemosis, keményedés, nagy fájdalom jelentek meg csaknem minden esetben (egyik vagy másik). Voltak esetek s ezek főleg a punctio szokássá létele előtt voltak észlelhetők, hol az ilyes változások nem a vérzéssel egyszerre, tehát egy okból jelentek meg, hanem lassanként, annak mással össze nem köthető következményeiül, több nap vagy hét alatt fejlődtek ki. Hogy a kibocsátás után több esetben gyorsan eltűntek azok, bizonyítja a vélemény alapos voltát. Mindezeknek tekintetbe vétele mellett a hiphaema kibocsátásának javaslatát illetőleg következő tételek állíthatók fel: 1. Ha a műtételt követő napok valamelyikén akár spontane akár sérülés után nagy mennyiségű vér van a csarnokban és a szem feszülése fokozódott (glaucomás állapot), a beteg fájdalma erős, talán a fényérzet is tökéletlen: a punctio azonnal végzendő. 2. Mindazon (1. alá nem tartozó) esetekben, mikor a csarnokbeli vér egyéb kezelés (nyugalom, borogatás stb.) mellett 5—6 nap alatt teljesen fel nem szívódik, végezhető a punctio; ha pedig vagy a vérrel együtt, vagy a hyphaema ott léte alatt később valamely lobos folyamát lép fel és előre halad, elkerülhetetlen az, ha csak késlekedésünkkel ártani nem akarunk. A műtétet ellenző körülményül csak porczhártyabeli genyedés és genyes irido-kyklitis tekintendő, ceteris paribus. A műtétéi végzésének módja az eredményre nézve legfontosabb s csak az eseteinknél követett óvatos, kímélő e'járás számíthat jó sikerre. A beteg legtöbbször fekvő helyzetben, néha ülve, minden rögzítő készülék nélkül (csak igen nyugtalan betegeknél használtatott a teke tartására a csipesz) operáltatott; a szemhéjakat a segéd újjaival tartotta, néha a műtevő bal keze hüvelykével tette ezt, aztán igen keskeny közönséges lándzsával a porczhártya alsó széle felett 1—2—3 mm.-nyire történt a csarnok mélységéhez képest többé-kevésbbé ferdén beszúrás, a seb kívül 3—4 néha 5 mm.-nyi volt, aztán a lándzsa nyelének lesülyesztése után igen lassan kivonatot. E lassúság és minden nyomás kerülése, a seb kicsiny és főleg ferde volta okozta bizonyosan, hQgy a különben minden esetben folyékonynak talált vér nehány esetben épen nem jött azonnal; ez természetesen annál jobb, mert gyors nyomáscsökkenésről nem lehet szó. Azután elég lapos és keskeny Daviel-féle kánállal történt nyomás az alsó (körzeti) sebajkra szelíden, lassan fokozva, több szünettel, úgy hogy a vér soha sem egy áramban folyt ki. Ez a legfontosabb körülmény. Megtörtént néha, hogy a seb igen is ferde volta miatt, valószínűleg mert a belső sebajk nem tátongott eléggé, nyomásra sem jött mindjárt vér; ilyenkor a kanál csúcsa egész a csarnokba tolatott s a vér megindúlt. Voltak esetek, melyekben alig jött ki vér, ismételt nyomkodásra is. Ezekben később, a vér lassú eltisztúlása után mindig lobos izzadmányt, bizonyára a vér rostonyájával keveredve, találtunk a csarnokban, mi magyarázza azt, hogy a kis seben az egész nem távozhatott. Az utókezelés olyan mint más könnyebb műtét után, legfeljebb a nyugalomra kell több gondot fordítani. Különben az egész utólagos eljárás az alapbaj természetétől fog függeni. Teljes reményünk van, hogy hasonló esetekben hasonló módon végezve ezen eljárást, mások is ilyen eredményre jutnak s ezen egyszerű műtét képes lesz általában, (mint a hogy képes volt a budapesti egyet, szemkórodán, hol az utóbbi évben is 8 esetben történt teljes eredménynyel) egy kedvezőtlen körülménynyel többet tenni ártalmatlanná s egy eszközzel többet adni kezünkbe, főleg a hályog miatt operált szemek létele és épsége érdekében. A csapkutaszról és annak használatáról. Lindner Sámukt. tr.-tól. Egy esetnél, hol a könytömlő nyákhártyája takáros váladékot termelt s a kutaszolás mellett összehúzó szert kellett befecske ndeznem — kérdeztem önmagámtól, váljon szükséges-e a kutaszt kihúzni s azután külön a fecskendő végcsövét bevezetni — av agy nem lehetne-e mindkettőt egyesíteni oly formán, hogy a kút asz befecskendésre alkalmas csatornával láttatnék el ? Az említett körülményt szem előtt tartva az első 3 Bowmanféle kutaszt a következőképen módosítottam: A magasabb számok (1. 2 és 3.) változatlanéi maradnak, az alsóbbakat ellenben (2. 3 és 4.) csövesekké alkalmaztattam. — Az első Bowman-féle kutasz vékon yságánál fogva csővé nem alakítható át — az 5 és 6. számú pedig az átalakításra szükségtelen. A csapkutasz középlapján egy kupak (1 ábra alatt) található, melyet az Anel féle fecskendő végére lehet illeszteni. Nagyobb kényelem elérése végett, lehet egy ruganyos 2 ctmeter hosszú csövet is (3. ábra) használni, a mely cső egyik végén csappal (b) másik végén pedig kupakkal (c) bír, melyet a kutasz és fecskendő közzé iktathatunk. Mielőtt befecskendezni akarnánk a könyvezetékbe vezetett csapkutaszt valamivel előbbre húzzuk — a vastagabb kutaszok ablakosak is lehetnek (2. ábra) s a vékonyabbakat — a könycsövecske felmetszése nélkül — a könyjáratba is bevezethetjük, ha azt előbb az ikalakú könykutasszal kitágítjuk. — A kutasz betömiilését kikerülendő, a csőbe lószőrt vezetünk. A csapkutaszt mindenütt alkalmazhatjuk ott, hol a kutaszolás mellett egyszersmind befecskendéseket is akarunk véghez vinni, t. i. kórjelzésnél és ott, hol összehúzószerek befecskendezése van javalv a. i. Ha kutaszolás mellett arról van szándékunk meggyőződni, hogy a könyvezeték a befecskendésre nézve bír-e átjárhatósággal, erről a csapkutasz által tudomást szerezhetni, mert jönnek elő esetek, hogy a könyvezetékben a kutaszt átvezetheijük, míg ellenben a folyadék azon nem hatol át. 2. Ha a kutasz átvezetése az első alkalommal nem sikerülne,
