Szemészet, 1875 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1875-12-19 / 6. szám
7 ............................ " ' " " •— ....................... '----------— 83 — szemtekeürébe történő savós ömlenyeket olyanoknak jellegezni, melyek a sorvadt edényhártya még megmaradt edényeinek túlteltsége által okoztatnak és tartatnak fenn. Elősegíttetik még ■a sorvadási folyamat, ka a tülkkártya ellentálló ereje csökkent és így az engedékenyebb lett. A legszembeszökőbb módon figyelhetjük meg az egész folyamatot oly bántalomnál, melynek lefolyása tökéletesen élőnké tünteti a láuczolatot, az elsőleges lobtól kezdve a tágulatig. Ez az Episcleritis. Ezen megbetegedés tudvalevőleg abban áll, hogy a tülkhártyának kezdetben egy helyén, később több helyein közel a szaruszélhez lobos csomók rakódnak le, melyek később a tülkhártya megvékonycdásához és sorvadásához vezetnek. Igen gyakran azonban a lobos folyamat az egész szőlőhártya — huzamra (Uvealtractus) kiterjed, a mi idült szivárvány hártyalobokban, a csarnokvíz megzavarodásában, a lencse táplálkozási zavaraiban s az üvegtestben levő czafatokban nyilvánúl. Az egész folyamat végső szakaszát sok esetben a tülkhártya tágulata (Sclerectasie) képezi, mely részleg a tülkhártya kezdetleges megvékonyodási helyén székelhet, ; a legkifejezettebb alakoknál azonban az egész szemteke roppant megnagyobbodásához vezet. Az ily szemek bonczolatánál az egész feunt jelzett leletet legkifejezettebben találjuk és kimondhatjuk, hogy a szemteke kitágulása csak végső tagja ama lánczolatnak, melynek első tagja az elsőleges tülkhártyaloí), és melynek középső és összekötő tagja az edényhártya sorvadása, mely a lobos folyamatnak az utóbbi hártyára történt átterjedése által idéztetett elő. Ezen alkalommal még egy szemet *) kell megemlítenem, melyet górcsővileg pontosan megvizsgáltam, s mely következő leletet nyújtott: A lencse lefelé ki volt ficzamodva, a Zinn-féle őv hosszúságának háromszorossára megnyúlt, a szivárványhártya álhártyák által úgy a mellső lencsetokkal valamint a hátsó szaruhártya felülettel össze volt kötve. Ott, hol az álhártya a mellső lencsesarkot érintette, egy kis loborhályog volt. * **) A szem hártyái mindenütt szabályosan valának egymáshoz illesztve, az üvegtest azonban le volt választva és csak mint keskeny őv a lencse körül összenyomva. A szemteke egész üre savós folyadék által volt kitöltve. Nagyobb vérömlenyek úgy a reczeg felületén voltak, a hol egy gyenge hártyácskával vouattak be, valamint az üvegtest igen sok helyein, szintúgy a nagy fokban kivájt látidegdombesában jelentékeny vérömleny már be volt tokolva. Az edényhártya legnagyobb részében tökéletesen el volt sorvadva, csak a sugár tájon levő kis részletében voltak szerfölött kitágúlt hajszáledény jeleggel biró edények, melyek még a fésűs szálagba (Ligam, pectinatum) messze benyomultak. Ezenkívül az edényhártyában még csak egyes túltelt edények voltak láthatók. Sem a kórelőzmény, sem a lofolyásban vagy a boncztani képben mutatkozó inás mozzanat nem lett volna képes a Hydrops oculi internust, az üvegtest leválását és az edényhártya sorvadását megmagyarázni. A lenesefiezam bizonyosan nem volt elsőleges, mert éppen a Zinn-féle őv vongáltatása és a Petit-féle csatorna roppant kitágulása világosan mutatták, hogy a lencse csak másodlagosan lassankint szoríttathatott ki rendes helyzetéből. Ellenben az itt képviselt szempontunkból az egész megmagyarázható. Elsőleges megbetegedésnek szivárvány-edényháityalobot vehetünk fel, másodlagosnak az edény hártya sorvadását s edényeinek elpusztulását, a mi később a még megmaradt edényekben oly változásokat hoz létre, melyek a Hydrops előidézésére alkalmasak. Végül fel akarom említeni, hogy Pagenstecher és Genthíéle Atlasban (utolsó füzet, XXXV. tábla, 4. ábra) egy glaucoma eseténél a szem háttere az edényhártya jelentékeny sorvadásával van ábrázolva, valamint azt is, hogy utóbbi időben egy glaucoma simplex-et mütettem, melynél az egész felső edényhártyaőv choroiditis disseminata következtében el volt sorvadva. *} Az illető eset Becker 0. „Atlas d. path. Topographie d. Auges“ cimü müvének II. fűz. 38- lap. 3. ábrában más irányban értékesíttetett. **) Lásd „Szemészet“ 1874. júliusi számát s a „Pest. med. chir. Presse“ 1874. 28. számát. — 84 — Vérveszteség után fellépő megvakulás kórszármazásáról. SameIíSOkn tr.-tól. Szerző már egy előbbi czikkbeu igyekezett kimutatni, hogy az idevágó eseteknek egy része a vérvesztesség nagy mennyiségében és annak közvetlen következményeiben találja magyarázatát, egészen eltikintve a testrésztől, melyben a vérzés történt, mi által a rejtelmes összeköttetés elesnék, melyet bélvérzés és megvakulás között fennállani véltek. Ebbéli véleménye két újabb eset által nyert megerősítést, mennek egyikében magzatvesztéssel járó nagy vérzésre az egyik szemen tökéletes mór (látidegsorvadás) a másikon láttompulat következett, míg a másik esetben csak láttompulat lépett fel vérhányás következtében. Szerző mindazon esetekben, melyekben vagy vérveszteség folytán vérhiány áll be, a megvakulást a koponyabeli vérnyomás csökkenésének tudja be, a mennyiben sejti, kísérlet utján azonban mindeddig még be nem bizonyította, hogy a Schwalb e-féle hüvelyközti nyirktér a testi nyirk felszí vattyuzása által (durch Ansaugen der Körperlymphe) megtelik. Vannak azonban tagadhatlanul oly esetek is, melyekben a megvakulás csekély gyomor-bélvérzésekre beáll, hol e szerint a vérhiány nem lehetvén a megvakulás közvetlen oka, igenis a vérzés helye döntő befolyással illetőleg jelentőséggel kell hogy bírjon a mór keletkezésére. Minthogy újabb élettani kutatások szerint a gyomor- és bélfalok edényei működési összefüggésben állanak bizonyos agyrészeksel, az ezen esetekben előforduló tünetek egymásutániságát oly módon értelmezhetni, hogy egy bizonyos agyrész keringési vagy szövetbeli változása képezné az elsőleges bántalmat, mely nehány óra után a gyomortakhártyának vérzését vonná maga után. Ez összha gzásban lenne azon ténnyel, hogy az illető kóresetek legtöbbjeinél eszméletlenség megelőzzi a gyomorv érzést. Ha már most felvesszük, hogy azon agybántalom csak lassanként tovább terjedve folytatólag támadja meg a szomszédos dúcterületeket, akkor azon síjátság találna megmagyarázást, hogy a megvakulás nem rögtön hanem csak bizonyos idő lefolyásával követi a gyomorvérzést. Szerző egy kóresetet észlelt, mely nagyon támogatja ezen felfogási módot. Egy 73 éves, elég erős testalkatú nő, nyolcz napig tartó átalános gyengélkedés után 1873. augustus Í8-án összerogyott. Ezen ájulási roham nyolcz óráig tartott, mely idő után a beteg magához jővén, roppant elgyengülésről valamint fájdalmakról a hasban panaszkodott. Más nap kátrányféle kiürülés a v é g b é 1 b ö 1, melynek csekély menynyisége meg nem magyarázhatta a még egy hétig tartó nagy gyengeséget valamint az evvel járó kisebbfoku eszmezavart. A u g. 28-áu, e szerint az elajulás utáni 10-ik napon, midőn a beteg már fellábad ni kezdett és az étvágy is beköszöntött, rögtön mindkét szemén megvakult. Szerző a beteget nyolcz nappal későbben látta először, bal oldalt tökéletes mórt, jobb oldalt a fény érzés csekély nyomát találta, mint főtünetet azonban feljegyezte, hogy a rendes mekkoruságu láták fénybehatásra legpontosabbm reagálnak. Szemtükrészeti lelet: jobb szemben a látidegkorong jól határolva, szürkevörösös, az üterek talán kissé keskenyebbek, a visszerek tágultak, a látidegkorongtól kifelé félpapillanyi távolságra, kása mekkoraságu szürke izzadmány, mely a receg külső rétegeiben fekszik, azon kívül semmi rendellenes. Bal szemben ugyan azon lelet, csak hogy itt három apró izzadmánygócz találtatik, kettő a vízszintes délkörben belől és kifelé a látidegkorongtól és egy harmadik be- és felfelé. Egy negyedik fehéresen fénylő folt, mely az ismert fehérnyés receglobéhoz hasonlít, lefelé fekszik ; különben semmi rendellenes a testben, az orsó ütér némi kemény volta kivételével; a vizelet nem mutat fehérnyét. A jóslat, daczára annak, hogy az eset az ismert gyógyithatlan mórok keretébe tartozni látszott, nem lehetett egészen rósz. Már először azért, mert recegbántalom jelen volt, melynek jelentősége a működési zavarra nézve nyilvánvaló volt az által, hogy a jobb szemben, hol kisebb fokban létezett, már kisfoku
