Szemészet, 1875 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1875-12-19 / 6. szám
SZEMÉSZET. Melléklet az „Orvosi Hetilap“ 51-dik számához. Szerkeszti HirschJer Ignácz tudor. 6. szám. Vasárnap, deczember 19-én. 1875. Tartalom: Goldzieher Vilmos: Az edényhártya sorvadása és ennek viszonya a szemteke tágulati folyamataihoz. — Samelsohn: Vérveszteség után fellépő megvakulás kórszármazásáról. — Klug Nándor: A szinérzésről környi látásról. — G a y a t: A réteges hályog kóroktanához. — Laudolt: Uj mód a szinérzés meghatározására. — Briére; Négy kétoldali szaruposztó-eset tökéletes gyógyítása takár beoltása által. — Arit; A tülkbártya repedéséről. — Schmidt Hermann: A szemteke önálló lágyulásáról (Phthisis assentialis). — Berlin: Alkalmazkodási görcs-esetek sértés után. — Hughlings Jackson: Nehézkóralaku mór rohama alatti szemtükrözés. — Ugyanaz: Színlátás mint nehézkor előhirnöki tüzete (aura epileptica). — Schnabel és Arit; A glaucomáról és műlátaképezésről. — Zehender: Egy évig tartott szemhéjgörcsnek mulékony gyógyítása iblanyfestvény külső alkalmazása által. — Hock: A hasábüveges színházi látcső (Adductions-Perspektiv.) — Steinheim: Veleszületett igazi könysipoly. Az edényhártya sorvadása és ennek viszonya a szemlelte tágulati (eciaticus) folyamataihoz. Előleges közlemény. GoLbziEHER Vilmos tr.-tól Budapesten. Az edényhártya sorvadása az iiodalomban mint a szemteke minden tágulati folyamatainak igen gyakori, majdnem állandó kísérője tárgyaltatík. Ezen előleges közleményben nem tartom helyén levőnek mindazon szerzőket elősorolni, a kikre hivatkoznom kellene; elég lesz felemlíteni, hogy alig olvashatni egy ide vágó bonczleletet, melyben az edényhártyahuzam sorvadása kisebb-nagyobb hangsúlyozással ki ne emeltetnék. Bármennyire is törekedett újabb időben a szem kórboncztaua szavakban és képekben pontosan és találóan jellemezni mindazon elváltozásokat, melyek a szemteke tágulatainak sokféle alakjainál, az egyszerű staphyloma intercalare-tól az ökörszemig (buphthalmus), előfordulnak, mindazonáltal nélkülözzük a tágulás okainak kimerítő magyarázatát. Ezen kórfolyamat nyilvánosan a szem vizenyős tartalmának megszaporodásán alapszik, mely a szemteke burkait kitágítja és kidomborítja és mely oly tetemes lehet, hogy a szem nagyobbodásával az üvegtest rostos alkatrészei lepényszerűen összenyomatnak és keskeny őv alakjában a hátsó lencsefelületen, vagy ha esetleg a lencse rendes helyén nincs, a hátsó szivárvány hártyafelületen fekszenek. Sőt sok esetben az üvegtestnek csak néhány fonalai maradnak meg, melyek a szemteke űrét kitöltő szívós folyadékban úszkálnak, vagy a hátsó sarktól (Pol) a zsugorodott lencséig hídszerűén kifeszülvék. Itt tehát azon kóresettel van dolgunk, melyet előbb találóan Hydrops oculi internus-nak neveztek. Ha azonban azt kérdezzük, hogy mikép jött létre a vizenyős ömleny, kielégítő feleletet nem nyerünk. Némely szerzők: nagy fokban megkönnyítik maguknak a feleletet az által, hogy az ömlenyt a háromosztatú ideg elválasztó (secernens) lrostjainak visszahajtás útján származó izgatásának kifolyásáú tekintik, mely izgatás azon vongálásnak eredménye, melyet a szivárványhártya érző trigeminus-rostjai a hátsó hegek vagy általában az idült lobfolyamat miatt szenvednek. Sok esetben a látazár az, mely a mellső csarnok közlekedését a hátsóval megszünteti, miáltal folyadékgyülem, az edény- és tülkbártya sorvadása és mint további következmény tágulatok keletkeznének. E helyen Schiess-nek idevonatkozó magyarázatát hozom fel példáúl, melyet idült szivárvány-edényhártyalob (irido-choroiditis chron.) következtében a sugártest táján fellépett tülkhártyacsap (sclerectasie), hátsó csarnok vizenyő egy esetének leírásánál adott. *) 0 úgy hiszi, hogy a szivárváuyhártya eredetének a megfelelő tülkkártyarészlettel való összenövése miatt edények eldugulásával járó zavar keletkezett az edényhártya összes keringésében, mely folyamatok miatt a tülkbártya táplálkozásában változások áltak be, szövete fellazúlt, s azután a belszemnyomás által a tágulás előidéztetett. Bármennyire is helyes mindez, mindazonáltal ily esetben az edényhártya edényeiből az üvegtest űrébe történő savós *) Virch. Archiv. XXIV. köt. 2. fűz. kiválasztásnak kell a főszerepet játszania, minthogy nem ismerünk más szervet, mely ezen ömlenyt okozná, mint az edényhártya és hozzá tartozó részleteit. Azonban minden közleményből kitűnik, hogy az edénybártya sorvadása a tágulati folyamat s a megnagyobbodott belszemnyomás következményi tünetének tekintetik. Emellett tehát teljesen elfelejtik, hogy ha az edényhártya minden a szemteke űrébe történő kiválasztásnak forrása, annak sorvadása s edényeinek elpusztulása minden oda történő ömlenyt biztosan megszüntetne. Mivel ez azonban nem történik (az ily szemek, nemcsak hogy keménységük s rendellenes kitágulásuk nem szokott csökkenni, hanem ellenkezőleg gyakran még nagyobbodnak) azért a tágulatnak (Ectasie) az edénybártya sorvadásával párhuzamos fennállása és előhaladása a legnagyobb fokban érthetetlen tény volna. Én tehát számos ectaticus szemteke átvizsgálása után azon meggyőződéshez jutottam, hogy az edénybártya sorvadása a tágulati folyamat egyik alap ok a és nem követhez ménye. Oly edényhártyákon ugyanis, melyek kiterjedésűknek nagy részében vékony, a tülkhártyáiól többé le nem vonhatók csíkos, szabályiaknál festenvzett hártyácskákká voltak átváltozva, helyenkint a rendesnél tágasabb hatalmas ürterű edényeket találtam, melyek vértestecsekkel voltak kitöltve ; azonkívül oly helyeket, melyek (átmetszeteken) már a szabad szemnek is rostaszerüen átlikkasztottaknak tetszettek; górcső alatt ezen libák roppant kitágúlt, szerfölött vékony fallal bíró edények átmetszeteinek bizonyúltak be, melyek sorban egymás mellett voltak elhelyezve. E mellett az edényhártya gerendázata (stroma) oly nagy fokban volt sorvadva, hogy azt lehetett mondani, hogy maga a hártya csak egymás mellé illesztett edényekből áll. Ezen lelet világosan bizonyítja, hogy az edényhártya edénytelepének helyenkinti sorvadása s eltűnése folytán annak más részletein az edényeknek kiterjedésével s falaiknak megvékouyodásával járó vértúlteltség s ezáltal a belszemi vizenyő (hydrops) forrása jő létre. Hogy a vérpálya egy részének kizárásával miért nem áll be egyszersmind a belszemi vérmennyiség csökkenése is, egyszerűen úgy magyarázható meg, hogy utóbbinak állandó menynyiségnek kell lennie azon esetben is, midőn az edényhártya edényeiben az ellentállás fokozódott. Mert bármely elzárt szervnek vérmennyisége a szív hajtó erejének a fő odavezető edények tágasságának és az illető szerv vérpályájában nyilvánuló ellentállásnak függvénye (Function). Mivel azonban az ellentállás az edényhártya edényeiben a szív hajtó erejének nagyságához képest elenyésző csekély, ezen ellentál-lás szaporodása, melyet szintén elenyésző csekélynek kell felvennünk, sem fog változtatni a függvény egyenletén. Ha azonban az edényhártya pályán nyilatkozó fokozódott akadály a szív hajtó erejéhez oly jelentékeny lenne, hogy azt számításba venni kéntelen vagyunk, akkor minden esetre vagy a belszemi vérmennyiségnek kellene csökkennie, vagy ha ez egyenlő maradna, a szív hajtó erejének kellene fokozódnia, miként basonlóképen a vesék sorvadásánál a szívizomzat túlteugése észleltetik. Utóbbi esetre azonban a mi tárgyunknál nem gondolhatunk. így tehát indíttatva érezzük magunkat ectaticus szemeknek 6
