Szemészet, 1875 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1875-02-28 / 1. szám
a rövidlátás foka. Ebből szükségkép folyni és egyszersmind a tételt bizonyítani látszik az, hogy ha rendes szaruhoz a talált rövidlátás fokával egyenértékű domborüveget adunk, a párirányosan beható sugarak nem ezen szaru fögyutávolában, hanem az erősebben törő egyéni szaru főgyutávolának megfelelő távolban fognak képet adui, és ha a tárgyat a rövidlátóság távolpontjába közelitjük, akkor a kép a rendes szaru főgyúpontjába jut, vagy más szavakkal, a rendes szaru a rövidlátás fokát képviselő domborüveggel úgy működik, mint az egyéni szaru egymagában; még más szavakkal: az egyéni szaru anyival erősebbén tör a reudesnél, mint a milyen erős a rövidlátás fokot képviselő domborüveg, melyet a rendes szaruhoz kell adni, hogy ez az egyéni szaru szerepét játszhassa. Ez számtanilag ellenőrizhető. (Folytatjuk.) Közlemény Schulek Vilmos egyet. ny. r. tanár szemkórodájáról. Egy adat a lencsetoli és üvegtest összefüggésénél! ismeretéhez Jmke József tr. kórodai tanársegédtől. A lencsetok és üvegtest (tehát az általánosan felvett hyaloidea) közötti összefüggés tndvalevóleg azon sajátságos pontjai közzé tartozik az orvosi tudományoknak, melyekben ezek elméleti része a gyakorlatiakkal semmikép sem tud kiegyezni. A toncztan mindeddig azt állítja, hogy ezen összefüggés tok és hya loidea teljes összeolvadásában áll, hogy tehát a lencsét tokostól eltávolítani a szemből vagy épen nem, vagy csak úgy lehet, hogy ez utóbbi hártya is megsértetik, tehát e sértés minden rósz következése áll elő. E nagyon is határozott állítással szemben szintén teljes hittel állítja a gyakorlati szemészet, hogy ezen kapcsolat nem lehet a legszorosabb, s mi e hitet a meggyőződés erejére emeli, mi egyedül lehetséges, de teljesen kielégítő czáfolat: meg teszi a boncztanilag lehetetlen műtétet, kiveszi a lencsét tokostól, az üvegtest sértése s a szem tönkrejutala nélkül. Mindenesetre sajátságos helyzet s kellemetlen épen a szemészre nézve, ki az egyik leggyakoribb és legfinomabb szemészi műtét: a hályog-kivonás némely módjai és eshetőségei tudományos méltatására, okadatolt alapos bírálatára törekedvén, nem talál támogatást és felvilágosítást a boncztan részéről, mely saját észleleteivel homlokegyenest ellenkezőt foglal magában. Az, ki csak egyszer látott is például a Pagenstecher módja szerint, (vagy a Graefe-féle mód harmadik szakában a zonula megszakadása miatt) kikanalazott, sértetlen és mindkétfelől egészen sima tokjába burkolt lencsét, nem kételkedhetik rajta, hogy bármily szoros lett legyen is azon összefüggés lencsetok is, hyaloidea közt az anatomok által vizsgált esetekben és viszonyok között, legalább is bizonyos körülmények mellett igen könnyen megszüntethető az egy relative tompa eszköznek a kettő közzé ékelése, feszítése által. Hogy a kikanalazás nem tekinthető úgy mint a lencsének tokjával együtt kimetszése a hyaloideával való összeköttet őséből, kitűnik abból (az eljárás részleteiről, az eszköz minőségéről stb. nem is szólva), hogy a hátsó tok kivétel után egészen simának bizonyul, egyetlen rongya, lemetszett czafata sem függ rajta az üvegtestnek. Ügy tekintjük tehát a tokkal kivonást mint azon összefüggésnek egy eszköz közbe ékelése által megszakítását, mint a szem két összetapadt, de elválásra képes alkatrészének egy természetes hasadási síkban lebasitását egymásról. A hátsó tok és hyaloidea önállóságára nézve egy eshetőség képezne még döntő bizonyítékot: ha t. i. a kettőnek önkénytes, úgyszólván békés úton elválását észlelnék egymástól s mindeniket külön lehetne az élő szemében demonstrálnunk. Ezen eshetőség fordult elő az itt közlendő esetben. Z. Katalin, 42 éves asszony, 1874. október 14-én vétetett fel az egyet, szemkórodára. Bal szemén előbb végzett lebenyes kivonás után meglehetősen vaskos utóhályog, jobb szemén túlságosan érett hályog találtatott (a mellső toknak felrakodmányok mialt nagy kiterjedésben megvastagodásával, s utóbbi 18-ikán Graefe szerint kivonatott. A műtét lefolyásáról semmi egyéb mondani való nincs, mint hogy a tokmetszés után horoggal kivont tok, mely az eszközön egy összekunkorodott tömeget képezett, szétterittetvén, kiderült, hogy az egész mellső tok nagyságával bir, tehát ez egészen eltávolíttatott. Már az utolsó tisztítási művelet alkalmával kiderült, hogy a látát egészen feketévé tenni nem lehet, mi akkor el nem távolítható kéregmaradványoknak tulajdonittatott. A következő napokban a láta területének szorosabb vizsgálata azonban egészen más eredményt adott; az akkor nyert kép ugyanis következő volt: Az egész láta (és coloboma) területének megíelelőleg, a szivánvány síkjánál mintegy fél mm.-nyivel hátrább egy mindenütt egyenlően szürke hártya van kifeszitve, melynek szélei a szivárvány mögött vannak rögzítve, kivéve az alsó-külső negyedet, hol mintegy 1 vonalnyi széles sarló alakú terület egészen fekete. (A hártya sohol az irissel összefüggésben nincs; átalában sem előbb, sem utóbb szivárvány lobnak semmi jele sem mutatkozott.) Itt a szürke hártya nem ér a tágított láta széléig, hanem az alól a középpont felé visszahúzódott, széle előre hajlik s concentricus ránczokat képez. Azon helyen, hol a hártya előre kunkorodó széle a háta mögött fekvő képlettől elválik, ferdén irányított világításnál a lencse gyúpontjának különböző mélységre állítása szerint előbb a csak a hyalvideátől jöhető selyemfényszerü reflexet kapjuk (valamint az egész fekete láta-részleten is) s aztán ez előtt a hártya szürke visszfényét. Az egész tehát egy oly utóhályog, mely egy a körzeten feszesen rögzített, de egy helyen levált s be és élőre húzódása által a hyaloideát csupaszon hagyó hártyából áll. Hogy e hártya nem lehet más, mint a hátsótok, az egészen természetes, e szerint aztán az is, hogy ez esetben az, különösen ide irányzott műtét nélkül, tisztán az övecscsel összefüggése egy pontjának megszakítása által az üvegtesttől önkényt levált s részben attól mellfelé eső síkban foglal helyet. Később aztán ez és a másik szem utóhályoga szétmetszetvén az egyén jobb szeméu 20/5o, a balon 20/100 látképességgel bocsáttatott el. Az eddigiekben röviden közölt eset teljesen kielégítő bizonyíték a hátsó tok és hyaloidea elválási képességére, sőt hajlandóságára nézve, s azon anatómus, ki talán a kettőnek kanállal szétfeszitketését megengedi még, de ezt csak az erőszakos beavatkozás által hiszi lehetőnek: ez esetben aligha fentarthatja véleményét. És pedig ilynemű esetek épen nem ritkák ; nagyon élénken emlékezem egy Schulek tanár ur által Kolozsvárt operált egyénre, kinél catar. Morgagniana volt s a tokhasgatási mozzanat alkalmával az egész zacskószerü lencsetok, a benue lötyögő sárgás maggal, kirántatott a horoggal; a tok sértetlen volt s azonnal lehetett látni a teljesen fekete láta területén a hyaloidea selyem-fényét. Az említett képletek közötti összefüggés minőségének, tehát a lencse topographicus viszonyainak ismerete (s hogy ez minő fontos azon beavatkozás megítélésére, melyet a lencse tokostól eltávolítása képez, arról szólanom is felesleges) ezek szerint korántsem oly teljes és pontos, mint azt az anatomok meglepőleg egyhangú előadásából gondolhatnának. Igaz, hogy ezen összhangzatot H e n 1 e') megzavarja némileg röviden és mintegy odavetve annyit mondván, hogy „vannak azonban olyan szemek is, melyek lencséje már friss álapotban tisztán és sértetlenül tokostól távolítható el a fossa patellarisból; itt aztán főleg a zonula biztosítja a lencse helyzetét.“ E nyilatkozat azonban a mily fontos ránk nézve a tárgyat illetőleg ép oly egyedül áll, a mennyire tudom, az ide vonatkozó előadások között. A legújabb leírások nem adnak e tekintetben semmi felvilágosítást. Merke l* 2) szintén egész határozottsággal állítja, hogy a lencsét „csak macerálás által választhatjuk le az üvegtesttől.“ Még fontosabb ugyanottani azon másik állítása, hogy a hyaloidea egyátalában nem is létezik, s hogy az üvegtest, (mely szerinte még egészen alkatnélküli is), úgy a tokkal mint egyéb képletekkel egészen bensőleg függ össze ; ez esetben aztán még nebezetben képzelhetjük el, mikép származhatik egy olyan leválás, milyet Henle említ s milyet a mi esetünk leg-*) Handbuch der system. Anatomie des M. II. Bd. 1866. 679. lap. 2) Graefe-Saemisch, Handbuch der ges. Augenheilkunde I. Bd. 1873. 38. s kir. 1. 1*
