Szemészet, 1875 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1875-05-02 / 2. szám
23 24 nem képez a szarurövidlátás kiszámításánál, mert a látvonalban nézünk ési tt a déllök között a legbefolyásosabb a haránt átmérő. A szaru excentricitása is kérdésen kivül maradhatott, miután itt a direct látás vonalábani rövidlátásról van szó. A szarugörbület tehát valóban egyénileg tudatott meg. Azonban a szarusugárból az egyéni F' és F" a már nem egyénileg, hanem átlagosan ismert n" értékével számíttatott ki. Ez már hibaforrást képezhet, bár kicsinyt, miután tudva van, hogy n" az emlősöknél majdnem teljesen egyenlő és az emberi hullában is mintegy 1 hét hosszáig a halál után változás nem mutatható ki, és az élőn az egyéni ingadozás csak a kitevőt jelentő szám ezred részeire vonatkozhatik nem kóros szemekben.*) A legnagyobb hibaforrás abban rejlik, hogy midőn az egyénen talált szarumüködést a rendes szaru fénytörésével hasonlítjuk össze és számítjuk ki a különbözetet mint rövidlátósági fokot, az összehasonlításhoz szükséges, rendes szaru mint valami állandó nagyság tulajdonképen nincs meg, és összehasonlításunk alapja inog. Listing és Helmholtz a rendes szara sugarát 8 mm. vették tel, ilyen pedig rendes élő szemben nem szokott előfordulni. Ponders legtöbbször 7‘7 és 7‘9 között ingadozónak találta azt. Én ugyan, hogy a szokásos méreteket használjam, 8 mm. vettem számításaim alapjául, de azt hinném, hogy erre csak akkor lennénk kényszerülve, ha a schematicus szem más adatait is kölcsön venni kényteleníttetünk. Ha azonban csak a szarurendszer eltéréseit nyomozzuk, a valósághoz közelebb jutnánk, ha Donders átlagait, férfiaknál 7-858, nőknél 7-799 használnék összehasonlításra alapított számításainknál. Végre be kell vallanom, hogy az egész szem rövidlátásának megállapításánál gondosan ugyan, de a közönséges üvegválasztás utján jártam el, a mi 5—0 mm. hibákat nem zár ki. Ezeket számba véve, úgy látszik nekem, mintha eseteimben és eljárásom szerint talán ———■- rövidlátóság fokának megfelelő hibák lehetőségét meg kellene engednem. Az előadottak sarkalatos pontjain azonban ez nem változtat. Végül miut eddigi észleleteimből folyó meggyőződést, ki kell mondanom azt, hogy kórodai ismereteink a rövidlátóságról csak annyiban kielégítők, a mennyiben azok a közönséges szemhosszuságon alapuló rövidlátásról szólanak. A fénytörési közegek egyes részei által okozott rövidlátóságról vajmi keveset tudunk. Itt kutatási módszereink tökéletesbítése és a mennyire lehet megbízhatóvá és egyszerűvé tétele szükséges. A legközelebbi törekvések már is oda irányulnak, hogy a szemtoke hosszúságának Pontos egyéni ismeretére juthassunk**) és remélhető, hogy ez sikerülni fog. A nyeremény az fog lenni, hogy szám szerint fogunk felelhetni a kérdésre, hogy valamely esetben a szemteűgely ismert hosszúsága és a szaru ismert fénytörése mellett mily egyéni térerejűnek kell a lencserendszernek lenni, hogy az egész szem ismert fénytörése létrejöhessen. És igy a további kutatás a fénytörési rendellenességek után a lencserendszer egészbeni ismeretére jutván, kifejtés czéljául veheti az egyes tényezők fürkészését, melyek itt netalán rendellenesek, tgaz, hogy ez a feladat legnehezebb része és hogy az idáig tett utazás hibaforrásai mind szaporodtak, de legalább a fürkészés tere jobban körül van írva. És mindaddig, míg az emberi ész megnyugvást nem tűrő tudvágya a szem kicsiny területén is meg nem szűnik új és új kérdéseket vetni fel és fokonként megoldani, a szemész sem tehet le azon óhajáról, hogy a fénytörési rendellenességgel biró szemek kóros tényezőit egyénileg is felismerhesse.***) *) Lásd Zehender, Handbuch der gesammten Augenheilkunde, 1. kötet 42. lap, Stuttgart 1874. **) Graefe’s Archív f. ophth, XIX. 3.301 1. és Kiin. Mon. bl. f. Augenh 1873. folyam 473. lap. ***) Előadatott a budapesti kir. orvosegyesület f. é. február 6-kán ártott szakülésében. Könyvismertetés. Dm Sehnervenblutungen: Mit zivei nach der Natur entworfenen Abbildungen. Von Dr. Hugo Magnus. Leipzig. Wilhelm Engelmann. 1874. Minden haladás a tudományban a bírálatból indúl ki, a mennyiben a meglevő tanokkali elégületlenség arra vezet, hogy újabb behatóbb kutatással a tünemények közelebb és megfelelőbb értelmezéséhez j üssünk. A reczegütér bedugulásának kórképe, távol attól, hogy tökéletes megállapodásnak örvendene, mindinkább ingadozóvá lett azóta, hogy az idevágó kóresetek száma az irodalomban szaporodott. Jogosúlt kételyek keletkeztek arra nézve, vájjon megbizhatók-e azon kórjelek, melyekre a nevezett kórisme alapíttatott, és nem lehetne-e azokat még más módon is magyarázni ; annyival inkább jogosult kételyek, mivel alig létezik egykét kórodai észlelés, mely bonczlelet által találta volna megerősítését. Ilyen okoskodásból — úgy látszik — indúlt szerző, midőn a tárgy kidolgozásához fogott, és ez képezi könyvéneknegativ részét. Positiv része abban áll, hogy állatokon kísérleteket tett, tanulmányozván a kórodai tüneményeket, melyek a látideg átmetszését, lekötését valamint vérnek törzsébe való befecskendezését követték ; igyekezett ezen utón eljutni a különböztető kórisméhez a látideg vérzése és a reczegütér betömüiése között. Tizenöt befecskendezési kísérlet nyomán azon meggyőződést nyerte, hogy csak nagyobb vérömlések idézhetnek elő a szem hátterében tetemesebb változásokat, hogy kisebb vérömlések azonban alig képesek mélyebb és maradó zavart okozni, mivel sem az idegrostok zúzódását vagy másnemű sértését, sem lobfolyamatot, sem végre az üterek összenyomását nem eredményezhetik. A kísérlet eredményét összehasonlítván bizonyos kórodai adatokkal, azt hiszi, hogy a kis terjedelmű látideg-vérömlésekben hasznavehető támpontot bírunk azon rejtélyes, rögtön fellépő és múló egyoldalú láttompulatok értelmezésére, melyekre több jól észlelt esetben ugyanazon szemen későbben rögtön beálló és maradó tökéletes mór következett. Az ilyen múló láttompulatok tökéletesen magyarázhatók kisebb fokú vérömlések által, melyek terjedelmük szerint hol csupán nehány perczig tartó káprázást, hol több óráig vagy napig tartó láttompulatot okoznak, a nélkül, hogy maradó változásokat idézhetnének elő a látideg és reczeg szövetében. De azon kivül az ismétlődés, mely többször tapasztaltatott, ezen módon igen érthetővé • lesz, mig eddig kielégítő magyarázatot nem nyertek vala. Egészen elütő a tünetcsoport, mely nagyobb vérömlések által jött létre. Igaz ugyan, hogy a szerző által véghezvitt vérbefecskendezési kísérletek nem eredményezték azt olyan fokban és terjedelemben, mintha spontán ütérvérzés beáll ; a kísérletek mellett nyert leletekben azonban mégis kényszer nélkül felismerhetni az utóbbiéval való azonosságot. Az egyik állatnál nem sokára a befecskendezés után mérsékelt fokú vérömleny lépett fel a látidegkorongon, mely tizenkét napig tartott. A másiknál szintén mutatkozott középszerű vérömleny az idegdombcsa közepén, azon kivül pedig az idegdombcsa külső fele határozott belöveltséget és vörösséget mutatott, mely nem volt összeköttetésben a vérömlenynyel, hanem nyilván pangási tünemény volt a a látidegedényekre a befecskendezett vér által gyakorolt nyomás következtében. Egy harmadik állatnál a reczeg viszereinek azon része, mely a látidegdombcsán találhatók, közvetlenül a műtét után tetemesen vékonyultak, mig többi részeiben vékonyulás nem volt jelen. Ezen kisérleteredmények által be van bizonyítva, hogy látidegbeni vérzések folytán az ideg szembeli végén vérömlenyek léphetnek fel egyszerű tovaterjedés folytán, és a kiömlött vér által gyakorolt nyomás következtében mind viszed pangás, mind üteri vérhiány keletkezhetik. Spontán vérzéseknél hozzá járúl talán még a netán képződő vérdugasz is (thrombus), mely magától érthetőleg mind az ütéri vérhiányt, mind a viszéri pangást még öregbíteni képes.
