Szemészet, 1873 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1873-12-21 / 6. szám
«K5>r» 85 86 mérsékli, és másrészről ezen a csarnoknak újra helyre állása után ismét növekvő látatágulat, az által fog használni, hogy a szivárványt többé-kevésbbé a duzzadó lencse maradékoknak veszélyes érintkezésétől távoztatja, minden esetre pedig képződő odanövéseknek körzeti elhelyezését okozza, a mi a viszi zamaradó másodlagos hályog zsugorodásánál legnagyobb fontossággal bírhat. Daczára ezen lényeges előnyöknek, melyeket az atropin használata, a lencsekivonás előtt alkalmazva, nyújt, ez mégis Horner és Wecker által újabb időben keríiltetik. Levélben, melyet az előbb nevezett szemész Weckerhez Párisba intéz, kárhoztatja az atropinnak kivonás előtti használatát és pedig egyedül azon okból, mivel a zárizom gyengítése által (a melyet fennebb 4-ik pont alatt előnynek ismertünk el) a szivárvány egy részének a sebbe hegedése elősegittetik. Gyakorlati szempontból tanácsos a szivárványrésznek behegedését a sebbe, kétféle módon megkülönböztetni: 1) behegedése a látaszélnek és igy a látazárizom egy végének és 2) valamely szivárványszárnak körzeti részén töiténő becsiptetése. Horner, ezen első rangú műtő, bizonyára legjobban fogja tudni, hogy (eltekintve azon «setéktől, melyekben rohamosan előtoluló üvegtest a zárizmot a sebbe tolja, de további behatás lehetetlenné válik) rendes viszonyok közt látaszél odahegedés a műtő által elkerültethetik. Elleubeii a szivárványszár körzeti részének becsiptetése a Graefe-féle műtétéinek, ínég ha a szivárvány szárai a legvigyázatosabban vágatnak is ki, nem mindig kerülhető el; legalább vannak esetek, melyekben a műtétéi után a legfigyelmesebb vizsgálatnál is a szivárványszárakat és a sebzugokat teljesen rendben találjuk, de az összeforrás után a szivárványszárnak körzeti részét a sebzughoz odatapadva, vagy épen abba beékelve, becsiptetve találjuk. Ennek oka a többé-kevésbbé déllőszerü sebirányban fekszik, mely a metszésnek bizonyos meredekségét (Weber), a szarufelületre függélyes és a szemteke központja felé törekvő irányát feltételezi. A sebnek ily tulajdonsága miatt a belszemnyomás a sebiránynak sugarában hat, a netalán szabad, de esetleg még a seb tájékán levő szivárvány szárt hátulról a seb felé nyomja, és talán még utólag a sebbe tolja be az utólagosan kifolyó vagy a köthártyalebeny alatt összegyűlő csarnokviz által. Különben most már ezen szivárvány-odahegedések, a midőn nem oly szorosan ragaszkodnak a sebnek ily vonalos irányához; sukkal ritkábbak, mint ez előtt. Az előjövő esetek száma, erős látazárizom által némileg még kevesbedhetik, de midőn egyfelől ez sem elegendő minden esetre néze, másrészt szivárvány körzeti részének behegedése még sem oly fokban káros következményű, mintha a zárizom heged oda; (ez utóbbi esetben a látának (elhúzódása szivárványérhártya báutalmak az illetett és a másik szemen stb. fordulhatnak elő): nagyon meggondolandó, hogy a fönnevezett atropinhatás által elérhető biztos előnyöket ezen kétséges csekély előny ellenében feláldozzuk-e. Oly esetekben pedig, melyekben a műtő vétségéből vagy a nélkül látaszél heged a sebbe, egy erős (nem hüdött) zárizoui sem fog előnyt nyújtani, mivel a becsiptetett vég szilárd pontot képez, a melyfelé (de nem a vele ellenkező irányban) a zárizom össze lógna húzódni. Wecker túr. Párisban Martin adatai nyomán*) még más okból sem használ atropint, hogy t. i. a köthárlya izgatottságát kikerülje, mely némely esetben atropiu becsepegtetésére áll be. Az esetek azonban, melyekben atropiu csak nehányszori becse pegtetése után köthártya-izgatottság idéztetik elő, igen ritkák; szerfelett ritka pedig oly eset, hol egy- vagy kétszeri becsepegtetésre — és ez elegendő a fenuevezett czélok elérésére — ezen tünet fellépne. Csekély fokú belöveltség a műtét idejéig eltűnik, miután előtte való napon használjuk az atropint, és nagyobb izgatottsága a köthártyának legfellebb nehány napra hátrálhatná a műtétet — oly eshetőség, melyet az atropin által elérendő előnyökkel szemben ilyen ritka esetekben bátran koczkáztathatunk. Sőt még előnyös lesz a szemnek atropin iránti netaláni fokban kitágított láták mellett, a czélból, hogy az atropin utóhatásáról magamnak biztos tudomást szerezzek. Ezen műtéteknél szándékosan jartam el a sebszélekre és szivárványra izgató módon, hogy a láta nagyfokú szűkületét eszközöljem; de mind megannyi esetben a láta a következő napon ismét majdnem teljes fokban ki volt tágulva. *) Martin: Clinique ophthalmologique du Dr. de Wecker á Paris 1873. ellenszenvét (Atropin-Idiosyncrasie) kipuhatolni, nehogy az utókezelésnél az atropin használata által váratlan kellemetlenségek lepjenek meg, és hogy ekkor, ha ugyan mydriaticum szükséges, inkább extractum belladonnae-hoz folyamodjunk, mit ilyen szemek néha jobban tűrnek. A műtét után is Wecker tnr. még néhány más szemészszel ugyanazon okból kerüli az atropint, kivéve, ha azt szivárványvagy szarulob szükségessé tenné. Ha pedig az atropin a Wecker által jelölt hatályos adagban (óránként egy cseppet*) már kifejezett szaru és szivárványloboknál használ, daczára a köthártyára való netaláni mellékhatásnak, akkor feltehető-e, hogy mértékletesen használva a fennemlitett (és Weckertől félt) lobokat előidézné ? Eltekintve attól, hogy már a műtét előtti napon atropin becsepegtetése által meggyőződtünk, hogy atropin iránti ellenszenv nincs jelen, az egész szemkórtanban nem találunk analógiát, mely arra mutatna, hogy a köthártyára gyakorolt egyszerű izgalom oly vészesen hathatna be a szarura és szivárványra, miszerint okadatolva lenne Weckerrel mondani: „On peut dire, que la plupart des suppurations, qui se manifestent le deuxiéme ou le troisiéme jour aprés Toperation, sont causées par une irritation de la conjonctive.“**) És ha ez valóban úgy állana, mily vészes szerepet játszana akkor a köthártyának sértése a rögzítő csipesz által, és nem kellene akkor a priori már oly kivonási módnak előnyt adni, melynél a szemtekének rögzítése nem okvetlenül szükséges, milyen a lebenymetszés? Vészesebb behatással, mint a milyen a köthártya izgatása lehet az atropin magára a szemtekére azon collateralis vérbőség által, melyet a szemteke hátulsó részében okoz***); de ezen mozzanat miatt, mely az atropinnak a sugártájékra és a belszemnyomásra való kedvező befolyásának más oldalról kedvezőtlen kifolyása, a gyakorlatban csak akkor kerüljük az atropint, ha biztos támpontjaink vannak, miszerint a szemteke hátulsó részében megváltozott vérkeringési viszonyokban rejlő folyamatnak (glaucoma, reczelevállás stb.) kitörésétől kell félnünk. Minthogy azonban a kivonásoknak utókezelésénél ilyen folyamatok, mint általán ismeretes, önként nem lépnek fel, és az utókezelésnél minden vészthozó báHtalom a szárútól és a sugártájtól indul ki, ennélfogva teljesen fel vagyunk hatalmazva az atropinnak lobellenes hatását az említett képletekre igénybe venni, és jókori alkalmazása által ezeknek lobos bántalmait mindjárt eleitőlfogva, tehát azon időben leküzdeni, a midőn azok még mint a műtételt kővető visszahatás jelentkeznek és a midőn még fel vagyunk hatalmazva oly változásoknak meghonosodását akadályozni, melyek képesek volnának a gyógyulás beálltát lassítani és a végeredményt csorbítani. Ha szem előtt tartjuk a műtét utáni lefelyást, a mennyiben az a rendesnek határait nem igen lépi át, úgy azt tapasztaljuk, hogy a mellső csarnok helyreállásával altalános fluxio és könnyű fokú szivárványizgatottság áll be — a mellső csarnok helyreállásával, mondom, mert én legalább, míg az nem történt, sóba, sőt még ha napok múltak volna is el a műtét után, akkor sem láttam nagyobb izgatottságot, legfelebb csak kis fokú sugárbelöveltséget. Más esetben, ha a csarnok gyorsan áll helyre, a legrendesebb viszonyok közt is már nehány órával a műtét után a legtöbb esteiben hátsó odanövéseket, mint a jelenlevő könnyű szivárványlob terményeit, találunk; habár a szivárványszövet és a csarnokvíz egyébként semmi tünet által ilyen szivárványlobra nem is mutat. A további lefolyás a viszonyoktól függ. Ha t. i. másodlagos hályognak nyoma sincs jelen, úgy — a műtétet és a beteget illetőleg csak rendes viszonyokat tekintve — a visszahatási folyamatnak a harmadik vagy negyedik napon vége szokott lenni, éppen úgy, hacsak kis tokmaradékok maradtak vissza a látában, ámbár ez esetben még a második napon a talán már jelenlevő hátulsó odanővések száma szaporodhatnék, a nélkül azonban, hogy látazár komoly veszélye forogna fenn, vagy a műtét eredméuye csökkentetnék. Sokkal kellemetlenebbekké alakulhatnak a vis-onyok, ha csak mérsékletes másodlagos hályog marad is vissza, mert itt természetesen annál inkább következik be a műtét utáni első órákban a láta szélének a má*) 1. c. pag. 15. **) 1. c. p. 14. ***) Schneller: Arch. f. Ophth. III, Bd., 2. Abth. pag. 154.
