Szemészet, 1870 (7. évfolyam, 1-6. szám)
1870-06-26 / 3. szám
45 46 nyos volta törékeuyé teszi a reczeg szövetét; azonban a hevenylobos glaucománál beálló megvakulást leginkább annak kell tulajdonítani, hogy a reczeg vérbiány következtében hüdötté lesz. Szerző ezután azon észleletet említi, mely szerint az egyik szem lobos glamomájánál a szivárványcsonkolás a másik szemet hajlandóvá teszi glaucomára és Laqueur (Ann. d’oculist 186h p. 58.) ellen megjegyzi, hogy a heveny glaucománál a gyors egymásrakövetkezés úgy aránylik mint 1—15 egész 18-hoz, de hogy ezen arány, ha a szivárványcsonkolás a lobos kórszak alatt hajtatik végre 1 : 10-ig emelkedik; sőt hol az érintett körülmények között a másik szem már is mutatott előhirnöki tü neteket, ott a glaucomai roham az első szem műtése után 14-ed napra áll be, tehát az arány 1 : 4-re emekedik. A másodglaucomára nézve szerző megjegyzi, hogy alig van lobos szembántalom — különösen ha lefolyása közben a belszemnyomás bizonyos megengedett határok között ingadozóvá hajlandó lenni, mely bizonyos körülmények között nem volna képes másodglaucomának kiindulási pontjául szolgálni. Szarubántalmak, szivárványi vagy érszivárványi szövemények folytán idézhetnek elő másodglaucomát; azonban — és a szerző erős meggyőződése — a szarubántalmak a nevezett közvetítők nélkül is létrehozhatnak glaucomát, belnyomási emelkedést, tehát tisztán a szaruidegek izgatása által. A szétterjedő szarulob rendes lefolyásában jelentékeny hajlamot mutat a belnyomásra befolyást gyakorolni; de csak kivételesen idéz elő másodglaucomát. Szerző ezt négyszer észlelte. — Az úgynevezett sclerotico-chorioiditis anterior sem vezet túlságos gyakorisággal a belnyomás emelkedésére, s ha igen, ezt leginkább a későbbi Kórszakban teszi. A másodglaucoma sokkal gyakrabban indúl ki posztós szarulobból, még pedig vagy közvetlenül, vagy — és talán még gyakrabban közvetve, ehhez lassankint csatlakozó szivárványlob folytán, melynek szerző véleménye szerint egyáltalában tulajdoníthatni, hogy a régi posztó oly telette nehezen gyógyítható. Hogy szaruhegek — különösen heges szarutágulatok — a legkülönfélébb beható fekélyes folyamatok után később másodglaueomára vezethetnek, a szemészek előtt ismert tény, e tekintetben a mellső odanövés (épen úgy mint szivárványlobnál a hátsó odanövés) állandó izgató, mely nem ritkán vezet glauc omára hoszszú évsor múltával midőn az illető agkorát éli. Minthogy ezen folyamatok leginkább gyermekkorban fordúlnak elő, szerző azon véleményben van, hogy a műtétet a beteg zsenge kora miatt nehalasszuk el, hanem hogy minden életkorban műtegyünk, mihelyt a mellső csarnok és a szaruhártya olyatén nagyobbodását vesszük észre, mely a belnyomás öregbedésére mutat. A szarugömbnél vagy hydrophthalmus congenitusnál szerző nem dönti el, váljon itt a belhártyák eleitől fogva rendellenesen működnek e, vagy pedig hogy a szaruhártya tágulata maga képezi-e az elválasztási izgatottság forrását. Ezen esetek legtöbbjét szerző noli me tangere-nek tartja. Végre szerző a szarubártyának egy sajátságos, az irodalomban termeszethün még sehol le nem írt bántalmát említi, mely a félig nyilt héjrésnek megfelelő, a szaruhártyán haránt vonuló homálylyal veszi kezdetét és idült szivárványlobbal, látacsukulattal, lencsemeszesedéssel tekesorvadással és belszemnyomásemelkedéssel végződik. Ezen kóralak egynémelyikét szinezett ábrák világítják meg. A szivárványcsonkolásnak változó értékéről a különféle, itt idézett szarubántalmaknál midőn ezek másodglaucomába térnek át, szerző figyelemreméltó ujj mutatásokkal szolgál, melyek az eredeti munkában olvasandók át. A szivárványbántalmak között a genyes szivárványlob után ritkán fejlődik glaucoma, a közönséges izzadmányos szivárványlob után szintén nagyon gyéren. Azonban szerző — mindig a másik szemen miután az egyik már régebb óta szenvedett volt — oly kórképet észlelt, mely typikus lobos glaucomától csak anynyiban különbözött, hogy a láta hátsó odatapadások következtében szűkülve volt, s a csarnokvíz, kisebb fokú zavarosságot mutatott. A szivárványbántalmak közül a glaucomához kétségkívül legközelebb a savós szivárványlob áll. Az ennél jelenlevő tetemes belnyomás minden életkorban könyeu fokozódik glaucomárá. Egyébiránt a savós szivárványlob nem ritkán már maga is, más elsődbántalmaknak következménye. A másodglaucoma különösen gyakran keletkezik hátsó odatapadások következtében. Szerző tapasztalatából a gyakorlatra nézve azon elvet merítette, hogy körkörös odatapadásnál feltétlenül, még pedig akkor is kell mütenni, midőn a beteg látereje állítólag állandó. A hályogképződés és glaucoma közti okviszonyt szerző egyelőre nem veszi fel, ámbár 5 esete volt, melyekben lehetett volna a folyamatot ekként értelmezni. Másként áll a dolog a lencse helyváltozásainál. Tudva levő dolog, hogy azon szemek nem kis része melyeknél veleszületett lencseficzam van jelen, később glaucoma áll be. De későbbi az övecs megrepedése folytán keletkező lencseficzamok szintén nagyon fokozzák az elválasztási működést, sőt úgy látszik, hogy már az is felettébb emelheti a belszemnyomást, ha a lencse összeköttetésében meglazúl. Ettől a lencsetoksértés után beálló Jencsepuff'adási folyamat lényegesen különbözik. Ez öregebb korban veszélyesb, mert a lencseállomány keményebb és a túlnyomás emelkedésénél növekvő életkorral az idegdombcsa is nagyobb hajlamot mutat kivájulásra. Fiatal egyének szemei a belnyomás jelentékenyebb fokozódásátis tűrik bizonyos ideig, veszély nélkül; holott öregebb egyéneknél, a puffadó lencse nyomása a szivárvány hátsó falára veszélyes emelkedését idézheti elő a belszemnyomásnak. Különösen roszindulatú a dolog a lencse visszahajlítása után támadó glaucománál. Végre megjegyzi szerző, hogy a lencsehiányt nem tekinthetni, mint ed dig történt, a glaucoma elleni védelemnek. Az érhártyabántalmak közül az izzadmányos és genyes érhártyalobnak kevés hajlama van a belszemnyomást hosszabb ideig fokozni; sőt ellenkezőleg úgy tapasztaljuk, hogy midőn a betegség elérte tetőpontját, a belnyomás rend szerint csakhamar csökkenni kezd. A savós érhártyalobot ha nem is lehet a heveny lobos glaucomával azonosítani, az mégis közel rokonságot árul el ehhez másod glaucomába való gyakori áttérés által. Ha a lobfolyamatoknál reczegalatti várömleny állott be, úgyszólván soha sem észlelni glaucomás nyomási emelkedést. A hátsó tülktágulat a glaucomához való affinitása miatt különösen fontos betegség. Ezen két betegség összefüggése már gyakran volt beható fejtegetés tárgya. Szerző különösen hangsúlyozza, hogy a szem hátsó sarkán levő tágult hely egyszersmind a hátsó sugáridegek átjárati területét képezi. Továbbá arra figyelmeztet, hogy midőn az idegdombcsa szintén hátsó tágulattal van ellátva, a vájulat akkor fog különösen fekélynek mutatkozni némileg, mikor a körülírt érhártya-sorvadás az idegdombcsát már is övedzi. Ellenben más eseteknél kiválóan typikus vájulatokat észlelt, hol mind a látélesség mind a láttér keveset vagy épen nem szenvedett A reczeg megbetegedései a belnyomás ingadozására nem látszanak lényegesen befolyni. Mindamellett nem épen ritkák azon esetek, melyekben előrement reczegvérömlenyek után (közönségesen az idegdombcsa szomszédságában) glaucoma lép fel. Szerző 8 év alatt húszat észlelt. A másodglaucoma 2—6 hónappal a reczegbántalom kezdete után szokott fellépni. Valamenynyi esetnek */g részében a glaucoma az első működési zavar beállta után 4 —10 héten tört ki. Egy esetben szerző a reczegvérzés kezdete után 2 évvel és a vérömleny teljes eltűnése után egy évvel látott félheveny glaucomát létrejönni. Ezen észleleteit azon régebbi nézete alapján értelmezi, mely szerint a glaucoma ütérkeménvedéstől függő betegség. A műtétnek ily esetekben igen ritkán van sükere. A míg a másodglaucomáknál mindig találni bizonyos kórokot, mely ez elválasztás öregbedésére vezet, az egyszerű glaucománál lappangó belszemi okot vagyunk kénytelenek feltételezni. E mellett szól azon körülmény is, hogy a szivárvénycsonkolásnak sincs egészen biztos hatása, a” mennyiben az eddigi tapasztalatok szerint 100 eset közül 90 védetik meg állandóan megvakulástól,
