Szemészet, 1868 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1868-01-26 / 1. szám
9 10 nyűvé lesz. Megmutatja a két ellenkező irányú délkörben létező különféle fénytörés tüneményét az által, hogy a szeinháttér valamely ábráját domború lencsével és hengeres üveggel szemlélteti, mi által az astigmatismus minden sajátságával megismerkedünk. Az ily módon mesterségesen utánzott tüneményeknek fejtegetése, valamint az astigmaticus szemre való alkalmaztatása oly jeles, hogy kevés hozzá hasonlót ismerünk a szakirodalomban. Részemről az olvasót, ki a szerző nevezett módja szerint a tüneményeket tanulmányozza, csak arra figyelmeztetem, hogy a kísérleteket még tovább viheti, mint ő. Ha t. i. előbb astigmatismust idéz elő az ábrán az által, hogy erősebb síkhengerüveget tart kellő távolságban, akkor azt 2"-nyi domború lencsével, hol egyenes, hol megfordított képben szemlélheti, a szerint, a mint a domború lencsét előbbihez közel vagy távolabb tartja. így az astigmaticus szem egyenes és megfordított képe közti különbséget fényesen fogja előállítani. Ha aztán sajá szemét vagy a lencsét kissé ide s tova mozgatja, az edények azon félretolódását veszi észre, mely oly jellemző az astigmaticus szem szemtükörképére nézve. Ezen kísérletekre legjobban a Stokes-féle astigmaticus lencse használható fel, mert csekély csavarás segítségével azzal az astigmatismus mindenféle fokát képesek vagyunk előállitani. Az ötödik szakaszban a mélységnek felismerése (Tiefendimens'on), valamint a parallactische Verschiebung nevű tünemény, a hatodikban pedig a szemháttér-micrometr i á j a röviden, de érthető módon adatnak elő. Az egész 6-dik fejezet számos gyakorlatilag felhasználható megjegyzéseket tartalmaz, daczára hogy számtani adatokon alapszik, melyeknek fejtegetése talán visszariaszthatná az olvasók egynémelyükét, mit igazán sajnálnunk kellene, mivel a szerző e bonyolódott tárgyat valóban mindenkinek értéskörébe helyezte. Tulajdonképi számtani része e fejezetnek egyébként egy külön szakaszban van adva, melyben először a nagyitó lencsének nagyobbitása (Loupenvergrösserung) tárgyaltatik, 2-szor az egyenes kép nagyobbitásának kiszámítása, 3-szor a mélységnek (Tiefendimension), végre 4-szer a megfordított kép nagyobbitásának kiszámítására szolgáló számtani elvek állíttatnak elő. (Az egész 6-dik fejezet még külön füzetben is megjelent, mint oly magában álló munkálat, mely a többi szemtükrészeti könyvek kiegészítésére szolgálhat.) A 7-dik fejezetben szerző a szemtükörlelettel foglalkozik, s pedig mind egészséges, mind kóros állapotban. Előadja körülményesen az ép idegkorong tüneményeit, színét, edényei sajátságait, a visszérlüktetést sat. Ezeket a világra hozott edényi sajátságok, a fennálló art. hyaloideae, az élettani vájulat (physiologische Excavation), az idegrostok világra hozott átlátszatlansága (markhaltige Sehnervenfasern), a festeny- és cholestearin-rakodmányok, végre az aggkor által előidézett tulajdonok leirása követi. A kóros tünemények közül a glaucomatosus vájulattal, a sorvadás tüne l ényeinek előadásával és a lob különféle fellépési módjának fejtegetésével találkozunk. Mindezekben szerző az irodalom tekintetbe vételével mégis csak a valóban hasznavehető adatokat szedi össze, itt-ott pedig saját tapasztalását hozza fel, hol t. i. ez az eddigi tapasztalattól eltér. így pl. a glaucoma oly eseteit említi, hol a legnagyobb belnyomás daczára vájulat nem, de egyszerű idegsorvadás következett be, mely kivételes viszonyt onnan származtatja, hogy a lamina cribrosa ez esetekben nagyobb ellenállásra képes. Még különös említést érdemel az ideg elszinesedésének leirása, mely sokkal tökéletesebb mint azt az eddig megjelent munkálatokban találtuk. A látideg kórtüneményeinek taglalásával végződik a könyvnek első része. Nem kételkedhetünk, hogy folytatása ép oly jeles lesz mint ezen első rész, megjelenését pedig azért nem vártuk meg, mert t. ügytársainknak jó szolgálatot véltünk tenni, ha ezen hasznavehető munka létezését minél előbb tudtokra adjuk. Új módosítás a lencse kivételére nézve a vonalmetszésnél. Már szólottunk arról hogy G r a e f e a lefolyt évben az általa kigondolt vonalmetszést új módosításokkal tökéletesbíteni iparkodott. Ezek a műtétnek íőképen a lencse kivételét magában foglaló időszakára vonatkoznak, a mennyiben a lencse kifejtését többé nem húzó szerekkel (kanál v. kampó), de nem is az úgynevezett] szánkafogással (Schlitten verfahren), hanem hasonlóan a régi lebeny metszésnél szokott módhoz a szarura gyakorolt nyomással igyekszik eszközölni. A szánkaféle mód t. i. abban állott, hogy a mütő a seb tülkhártya szélének egyes részeit a kanál hátával egymás után lenyomván a sebet tátongásban tartotta, míg a rögzítő csípeszszel némi ellennyomást gyakorolt. Graefe ezen eljárást ez idő szerint hibásnak tartja, a mennyiben a kanállal ily módon eszközölt nyomerőnek nagy része csupán a szemteke belnyomásának növelésére szolgál, a nélkül hogy a lencse előremenetét közvetlenül könnyebbítené; a csipesz pedig nem bírván követni a lencsét, ezen hiányt csak is veszedelmesen fokozott nyomással pótolhatná. Oly hályognál azért, mely a tokkal szívósabban függ össze, igen nagy nyomást kellett a seb tülkhártyaszélére gyakorolni, mely gyakran az üvegtest repedését, illetőleg kiürülését vonta maga után. A módosítás, melylyel Graefe a nevezett hátrányt most kikerülni képes, a következő. A műtét első három időszakának bevégezte után, egy az előbbi ezüstkanál mintája szerint keményített kaucsukból készített sima kanalat domború hátával oly módon illeszt a szaru alsó sebére, hogy vájulata félig felfelé irányozva, hátának a felső széllel szomszédos részére gyakorol nyomást. Ezen elhelyeztetésben és egyforma nyomás fenntartása mellett, a kanalat felfelé tolván, a lencse széle belép a magától tátongó sebbe. Most a kanál ugyan azon részével előbb a szemteke középpontja felé, majd pedig a lencse előrehaladásával mind inkább felfelé gyakorolván nyomást, végre azt majdnem érintőleges (tangens) irányban a szaru felületén előre tolván, a kanál úgy szólván maga előtt hajtja a lencsét a seben keresztül. Ezen fogásban a műtőnek különösen arra kell figyelnie, hogy a kanálnak a szaruhoz képest függőleges irányát csak akkor váltsa fel az érintőleges iránynyal, midőn a lencse legnagyobb része már a sebben van; mert az előbbi irányú nyomás az tulajdonképen, a mely lencsét haránt tengelye körül fordulni és a tátongó sebben helyet keresni kényszeríti. (Die erstere Druckrichtung ist es, welche, in dem sie das Linsensystem um seine transversale Axe stürzt, dasselbe zugleich zwingt, sich in seiner Totalität Raum in der klaffenden Wunde zu suchen.) A rögzítő csipeszt ezen új módnál nem szabad a szaruszél középpontja alatt, hanem kissé orrfelé kell alkalmazni, nehogy a kanál használásának útban álljon. Az egész eljárás különféle benyomást tesz a nézőre, úgy mond Graefe, a szerint, a mii ven a belnyomás foka a szemtekében a csarnokviz kifolyása után. Oly szemekben, melyeknél még jelentékeny a belnyomás a leggyöngédebb kanálnyomás is elég a lencse kiürítésére, a hol pedig az ellenkező állapot van jelen (Collapsus corneae), ott, hogy újra beálljon positiv belnyomás, a kanalat oly erővel kell alkalmaznunk, miként — szerző szavaiként — „hierbei und bei den weitern Verfolgen des Staares gräbt sich das Instrument oft sichtlich in die ohnedem eingesunkene Hornhautoberfläche ein, und man würde geneigt sein, den Act für verletzend zu halten, wenn nicht die Erfahrung dessen Innocuität erwiese.“ Ezen lapok czélja valamint terjedelme nem engedik, hogy a többi, e kanálnyomást illető részletekbe ereszkedjem, melye két legjobban a szerző saját praegnans szavaival szeretnék előadni, azért magára a czikkre kell utalnom. Megjegyzem való, hogy Graefe az utolsó 8 hónap alatt 230 hályogot mütett e módon, melyek közül csupán 9 esetben (nem egész 4%) esett elő üvegtest; de ezen 9 szem közül 3 esetben a mütő már a műtét előtt, vagy annak első időszakában megjósolhatta az üvegtest előesését a szem minőségéből. Egy másik módosítás, melylyel a berlini tanár a szóban levő műtét technicismusát ugyan azon idő óta bő vitette, abból áll, hogy a tülkhártyahatárban az ismert módon végbe viendő metszést kevésbé meredek késirány alatt fejezi be. Ezáltal már kikerülni a szivárványnak a kés háta általi zuzódását, de azon kívül Weber szerint a vonalmetszési seb jobban záródik, ha a sebmenet a tülkhártyához képest nem oly meredek. A főok pedig az, hogy a kanálnyomás alatt a kevésbé meredek sebmenet jobban megfelel a lencse kilépés alatti irányának. A czikk végén Graefe mintegy polemizál S t e f f a n minap ismertetett elmélete ellen, mely szerint minden seb, ha hosszúsága (belső) kisebb 4"'-nál, magassága kisebb 2',/-nál, nagy hályog által zuzódást szenvedne, ki is ezek nyomán 2"'nyi magos szaruler
