Szemészet, 1868 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1868-11-15 / 5. szám
71 72 szivárványnál, s ez a dolog lényege. Ha a hályog a belső sebnyilásba tolult, akkor ilyen esetben a sebcsatornán annál könnyebben simul át, mivel a seb kifelé mindinkább tágul. — Azonban noha a mondottak szerint a metszés igen könnyen túlnagygyá lesz, mégis gyakran megtörténik, hogy az látszólag kelleténél kisebbnek mutatkozik. Túlkicsinynek mondható pedig a metszés nem csak akkor, ha szélei a kéregállományt lehorzsolják, hanem ha általában a lencse átmenetét valamikép akadályozza. Nem tartom ugyan tanácsosnak, a metszést mindig oly nagyra szabni, hogy a kéregállomány némi lehorzsolása lehetlenné váljék, mert a kéreg rétegei gyakran oly lágyak, hogy még a tátongó lebenyes metszés is lehámozza némileg, még inkább pedig a szivárvány, melynek ládáján a lencse áttolul. Ily esetben valamennyi szemhártyát tökéletesen el kellene távolítani, ha a kéregállományt egész épségében meg akarnók tartani. Bármennyire kívánatos is tehát, hogy kéregrészek bent ne maradjanak, mégis hasztalan volna e miatt igen tág tülkmetszést alkalmazni, mivel a láta, mint első átmeneti nyílás, sokkal szőkébb. Itt egyedüli mentőszer a czélszerü szivárványmetszés, melyet tudtomra az öreg Jäger még a lebenyes metszésnél is melegen javasolt. A tülkmetszés nagyságának mértékét a lencsemag átmérőjében találjuk, föltétien kellék lévén, hogy a lencsemag átmenete semminemű akadályra ne találjon. Az általam végzett s jelen munkálatba felvett 40 hályogmetszés közül (Graefe modora szerint) a seb hossza ötször határozottan túlkicsiny volt, s a műtét kellő bevégzése végett ollóval kelle tágíttatnia. Csak két esetben okozhatom a lencsemag nagyságának hamis becslését, a többi 8 esetben tisztán helybeli okok forogtak főn. Ha t. i. a mellső csarnok szűk volta mellett a szemteke egyszersmind igen mélyen fekszik, akkor a mellfelé görbülő szivárványt a szűk késsel csak bajosan lehet megkerülni annyira, hogy a kiszúrási pont egészen annak sugárszélébe essék. Ilyenkor kénytelenek vagyunk, a kést a szaruszélhez közelebbre kiszúrni, mi által a seb hossza csökkentetik. A tülkhártya vastagsága is lehet oka ezen rendellenességnek, mennyiben ekkor a szivárványnyal eleinte párhuzamosan tartott kés inkább a tülkhártya felületébe hat, s igy a belső sebnyilás kisebbé válik. Ezen, ferde világítás által előre kipuhatolható esetben a kés hegyét a szem központja irányában szükséges beszúrni, mig a kiszurásnál majdnem lehetetlen ama czélszerűtlen rétegmetszést elkerülni. A metszés iránya. Tulajdonképen közönyös, váljon lefelé, fölfelé vagy pedig oldalvást tesszük-e a metszést. A fölfelé történő metszésnek csak azon előnye van, hogy a szivárványmetszést is ugyanazon irányban kell csinálnunk. Mindeddig — mintegy 100 ilyféle műtételt végezvén — mindig csak fölfelé tettem a metszést, de gyakran nem sikerült annak irányát annyira eltalálni, hogy központja a szaruhártya függélyes átmérőjébe esett volna, hanem attól majd be- majd kifelé tért el. Ezen körülmény alig volna említésre méltó, ha ez által a lencse kifejtése annyiban nem akadályoztatott volna, hogy t. i. a pontosan fölfelé irányzott szivárványmetszés ilyenkor nem felelt meg tüzetesen a seb központjának. Ennek okát szorgos kutatás nyomán azon körülményben találtam, Hogy a tülkmetszést a teke rögzítésével alulról fölfelé csináltam, mig a látaképzést és a tok hasítását, a folytonos vongálás elkerülése végett, rögzítő csipesz nélkül szoktam végezni. Már most igen könnyen megtörténik, hogy a rögzítő csipesz oldalasti tartása által a szemteke észrevétlenül félre fordul úgy, miszerint a szaru oldaltáját annak felső részének tarthatjuk. A rögzítést megszüntetvén, a teke ismét rendes helyére fordul, s most látható, hogy a tülkmetszés kissé oldal irányt vett. Mielőtt ezen körülmény következményeit tárgyalnám, még némi észrevételt akarok tenni a szemteke rögzítéséről. Eredetileg szokva voltam, valamennyi műtételt, nevezetesen a lebenyes metszést és a látaképzést a teke rögzítése nélkül végezni, mivel kötelességemnek tartottam, a műtét alatt minden szükségtelen izgatást kerülni; s igy a tekének ezen modornál elkerülhetlen rögzítése reám nézve némileg elriasztó volt. A rögzítő csipesz feladata ezen műtétnél, nem csak a tekét bizonyos irányban megtartani, hanem egyszersmind bizonyos ellensúlyt vagy ellenvonást eszközölni a keskeny késsel történő hosszú tülkmetszésnél a metsző késlemez ellen. Ezen kezelés a szemtekét látszólag veszélyes állapotba képes hozni. A csarnokviz kifolyása után a szaruhártya függélyes ráuczokba szedődik, s az üveghártya (hyaloidea) repedése alig látszik elkerülhetőnek. A szorgos tapasztalás azonban meg mutatta, hogy a csipesz okozta izgatás nem oly jelentékeny, s hogy a gyakran elkerülhetlen vongálás nem szükségkép káros befolyású, ha csak nem túlzott s a metszés bevégeztével hirtelen félbe nem szakasztatik. Mig a szivárvány födi a lencsét, az üveghártya repedése bizonyára ritkább tünemény, mint ha ama bár csekély ellenhatás részben meg van semmisítve. Minthogy tehát a teke rögzítése — ha a műtét bódítás nélkül történik — a szembeni izmokat önkénytelen összehúzódásra ingerli, tanácsosnak tartom, a látaképzés és tokhasitás alkalmával a szem fesztelenitése végett a rögzítést félbehagyni. Legfölebb csak ügyetlen betegeknél alkalmazható az, kik szemeiket nem bírják utasítás szerint bizonyos irányba helyezni. A műtét utolsó szakában azonban t. i. a hályog kivételénél, a teke rögzítése minden esetre szükséges, mert most ezen inger semmi veszélylyel többé nem jár, miután a lencse a tok felhasítása után azonnal a seb felé tódul s azt a műtét végéig elzárja. Rendesen mindig magam tartom a rögzítő csipeszt, mivel sokkal veszélyesebbnek vélem azt a műtét közben a segédnek átadni, mint általa a szivárványmetszést végeztetni. A metszés irányához visszatérvén, megemlítendő még, hogy mily távolságba essék a sebvonal a szaruhártyától. A be- és kiszurási pontnak lehetőleg közel kell esnie a szivárvány sugárszéléhez, a többire nézve pedig egészen a késéi irányától függ, közelebbre vagy távolabbra jusson-e a tülkseb utolsó metszése a szaruhártya szélétől. Graefe tudvalevőleg fősulyt fektet arra, hogy a seb a köthártyalebeny által födessék, ezen lebenyt azonban nem igen nagyra kívánja szabni. A seb ezen befödésének előnyeit saját tapasztalataim szerint nem igen bírom belátni. Már a tülkseb természetében fekszik, hogy a hályog kivétele után széleivel azonnal tökéletesen záródik. A műtét után néhány órával a sebhasadékot már sárgás nyúlós anyag által látjuk kitöltve, s ha a csarnokvíz ismét meggyűlvén, a szivárványt rendes helyére szorítani igyekszik, a sebben netalán beékelt szivárvány részek csakhamar oly tetemes húzgást szenvednek, hogy a seb gyors összeforradásán kétkednünk nem lehet. Gyakran az is előfordul, hogy az egészen környi be- és kiszurásnál a késnek mellfelé való gyors fordítása által az utolsó kimetszési pont a szaruszél tőszomsédságába jut. Ha ilyenkor a seb csak rendes ivalakú, tapasztalásom szerint sem a hályog kifejtésére sem a gyógyulásra nézve semmi hátrány nem származik. Végtére meg akarom említeni, hogy a Graefe által javasolt késeknél szélesebbek, melyek tehát a közönséges hályogkések határát megközelítik, a metszést lényegesen könnyítik. 2) A szivárvány-metszés. A szivárványmetszés mind a hályog kifejtésére, mind pedig a gyógyulási folyamatra lényeges befolyással bir. Az elsőt illetőleg azt akarjuk ezen műtét által elérni, hogy a lencse és tülkseb közti minden akadály a hályog kifejtésére nézve elhárittassék; a gyógyulásra nézve pedig, hogy akár a kéreg- akár a lencseállomány benmaradását s az ebből eredő izgatást lehetőleg kizárjuk. Mindkét javalatnak pedig a szivárványmetszés akkor felel meg, ha a legszélsőbb körűiéiig érvén, ugyanitt legszélesebb rést képez. — Azonban a műtét gyakran váratlanul egészen más alakot ölt, s a józan tapasztalat érdekében kötelességünk épen azon eseteket közölni, a hol ama javalatok tökéletesen nem teljesittettek. A szóban levő műtét két irányban térhet el a szabálytól: először, ha a szivárványseb közepe nem vág össze a tülkmetszés közepével; másodszor, ha a szivárvány metszés nem egészen környileg történt, mi onnét ered, hogy a tülkseb nem fekszik a szivárvány sugárszélén, hanem többékevésbé közel a szaruhoz. Mindkét rendellenességről vannak tapasztalataim, reményiem, nem több mint más szaktársaknak. Ha a szivárvány-metszés közepe nem felel meg pontosan a tülkseb központjának, a hályog kifejlése erőmüvi akadályra talál. Az újonnan képzett láta szélessége által irányadója látszik lenni a kisimuló lencsének. Ha most a lencse az uj láta tengelyén át a tülkhártyáig jutott, itt eddigi irányát megváltoztatni kénytelen, ha akadéktatanúl át akar jutni a tülkseben. A tűik- és szivárványsebnek ama aránytalansága tehát a hályog kifelé való utjának szögletes irányt ad. Ezen sajátságot, mint már emlitém, igen gyakran volt alkalmam észlelni. Pontos kutatás nyomán azonban mindannyiszor azon tettleges eredményre jutottam, hogy nem a szivárvány , hanem a tülknyilás irányozza a kiszoruló lencsét, s