Szekszárdi Vasárnap, 2016 (26. évfolyam, 1-46. szám)
2016-06-12 / 23. szám
^ SZEKSZÁRDI VASARNAP 2016. június 12. „Az emlékezés és emlékezet hiánya már maga a tagadás” Az elmúlt héten „A hősöket a kor és az emlékezet teremti” című írásunkban pontatlanul és hibásan idéztünk dr. Máté István ünnepi beszédéből. A hibát orvosolva az alábbiakban a beszédet teljes terjedelmében közöljük, egyúttal az érintett és olvasóink elnézését kérjük. „Ha látsz út menti keresztet Vándor állj meg egy percet Olvasd a hősök névsorát Voltak kik előttünk jártak Erősek, ijjak s bátrak Hitték egy szebb kor hajnalát Lesznek kik utánunk jönnek Szótlanul helyünkbe lépnek Vitézül harcolnak tovább”... (Kárpátia) Tisztelt Egybe Gyűltek, Tisztelt Emlékezők! E néhány verssorral tulajdonképpen meg is fogalmazható, hogy miért vagyunk ma itt, hogy mit is ünnepiünk a mai napon. Történelmi korok és egymást követő nemzedékek ölelkező sorait, ahogy kart karba öltve és egymás nyomaiba lépve teljesítették a mindenkor elvártán teljesítendőket. Éltek, ha kellett haltak a földért, a honért. A honért, melyen annyiszor Apáik vére folyt, melyhez minden szent nevet egy ezredév csatolt. A hőseinket ünnepeljük. A vándorlókat, a honfoglalókat és a honalapítókat. Az országért, a hazáért küzdőket, az országot újra és újra felépítőket. Az erővel és karddal, az ésszel és tollal, ám a kétkezi munkával „vívókat” is egyaránt. Eleinkre visszatekintve jól látszik, hogy szinte végtelen a sor, és ezzel együtt végtelen volna a felsorolás is, mely hőseink nevét taglalja, és a múlt, jelen, jövő állandó konstellációjában vizsgálva az is könnyen belátható, hogy e folyamat maga, örök körforgás. A jövő mává, a jelen múlttá alakul szép sorban, hogy idővel történelemmé nemesedjék. És e történelem személyes résztvevőiből választódnak ki a hősök. Na de ki a hős? Kik azok a hősök? Mikor, miért, és hogyan válik valaki, válnak valakik hőssé? Mi teszi a hőst hőssé? Azt gondolom, hogy ezekre a kérdésekre nem adhatóak egzakt és minden tekintetben alapos válaszok. És pont ettől olyan szép ez az egész. Mert hősök mindig voltak, vannak és lesznek. Az utóbbi néhány ezer év alapján legalábbis joggal feltételezhetjük ezt. Az adott történelmi kor teremti őket, no meg az emlékezet. E kettő egymástól elválaszthatatlanul együttes „munkálkodással” gondoskodik róla, hogy térben és időben egymástól igen távol esően is, újra és újra hősök szülessenek. Történelmünk dicső vagy éppen keserves eseményekben ugyancsak gazdag mivoltából fakadóan szinte megszámlálhatatlanul sorolhatnám az ismert neveket, és fölemlegethetném a névteleneket. Ám mindezt nem tehetném, ha nem őrizné őket a néphagyomány és a kollektív emlékezet. És a mai ünnepnapnak és magának az emlékező tiszteletadásnak éppen ez a lényege. Néhány pillanatra kiszakadva a jelent leginkább jellemző lótás-futásból, a sokszor csak önmagáért való rohanásból, tudatos visszanézés a múltba, az ősök megidézése, főhajtás és tiszteletadás az ismert és ismeretlen, a háborús és a békeidős hősökre... Mert: „Az a nép, amely megtagadja múltját, elvesziti létjogosultságát a jövő nemzetei sorában, aki pedig őseit tagadja meg, az elkótyavetyéli utódai tiszteletét.” (Dr. Szántó Mihály ny. ezredes, egyetemi tanár) Azt gondolom, ebben a tekintetben, az emlékezés és emlékezet hiánya már maga a tagadás. Hát ezért fontos a mai, a hősök napi megemlékezés. Meg azért is, mert idézve a latin mondást: „História est magistra vitae”, vagyis „A történelem az élet tanítómestere”. Mindenkori jövőnk záloga az, hogy megtanuljuk a leckét és azt az élet nyelvére lefordítva, a megszerzett tudást alkalmazva alakítsuk további sorsunkat. Mivel azonban a „mindenkori jelen embere” hajlamos elfelejtkezni róla, hogy az általa megélt hétköznapok is egyszer majd történelmi időkként élnek tovább, e látszólag egyszerű feladat gyakorlatba történő átültetése általában nem sikerül igazán. Pedig, mint minden kornak és történelmi időszaknak, úgy jelen korunknak is megvannak a maga kihívásai. Az európai népek ugyanis - s köztük mi magyarok is - egy a hanyatlás irányába elmozduló civilizáció tagjai vagyunk. Alapvető létfenntartási ösztöneink tompulásával, értékrendünk fellazulásával, belső erőink fogyatkozásával és az ezzel sajnálatos módon együtt járó jól látható lélekszámbéli erőteljes fogyatkozással a jövőnk, a folytatás, a folytonosság került közvetlen veszélybe. Semmiképpen sem szeretném az aktuálpolitika irányába vinni e megemlékezés fonalát, de egy gondolat erejéig azonban mégis muszáj megállnom itt. Az imént hivatkozott latin bölcselet útmutatásával engem ugyanis a történelem többek között arra tanított, hogy abban az esetben, ha egy adott területen az ott élő populáció fogyásnak indul, a népességfogyás okán keletkezett űrt egy másik a környezetében élő népcsoport be fogja tölteni. A napjainkban zajló mesterségesen generált „népvándorlás” következtében ez a tétel korábbi időkben nem igen látott gyorsasággal és intenzitással lesz képes bebizonyítani helytállóságát, ezért nagy éberségre és fokozott odafigyelésre van szükség. Az ajtónk előtt álló és bebocsátást kérő - most még talán csak kérő - jövevények ugyanis nem vendégségbe jönnek. Tartósan maradnának majd. S bár e megemlékezés első sorban a meghalt, s nem az élő hősökről szól, én most mégis szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy - bár kortársakként mindenkor általában kevésbé látványos módon vagy éppenséggel erősen megosztó személyként vannak jelen - mekkora nagy szükség is van a velünk élő jelenbéli hősökre. Ők azok ugyanis, akik - tán valamiféle kiválasztottság vagy váteszi képesség okán - képesek továbblátni az aktuális horizontokon és a túlnani, általunk még csak meg sem sejthető eseményeknek elébe menve megcselekedni a megcselekedendőt. Azt gondolom, őket kell követnünk, hogy velünk élő „hőseink” mellett ne gyarapítsuk tovább holt hőseink sorát. Végezetül, talán e beszéd keretein belül kérhetem, hogy őseinkre s hőseinkre emlékezve gondolják át az elhangzottakat. Hisz: „Az nem lehet, hogy annyi szív Hiába onta vért, S keservben annyi hű kebel Szakadt meg a honért.” (Vörösmarty Mihály) Köszönöm, hogy meghallgattak!
