Szekszárdi Vasárnap, 2008 (18. évfolyam, 1-45. szám)

2008-01-13 / 1. szám

fii TASARÍIp MOZAIK 2008. JANUÁR 13. Szobrokat készíteni, muszáj Idén töltötte be hatvanadik élet­évét a Borkút és városunk több fontos köztéri szobrának meg­alkotója, Szatmári Juhos Lász­ló, Szekszárd nemzetközi hírű szobrászművésze. Ebből az al­kalomból kérte fel a Partium- ból, a Szamos két partján fekvő Szatmárnémetiből származó művészt Baky Péter, a Művésze­tek Háza igazgatója, hogy mu­tassa be alkotásait, várhatóan mintegy negyven szobrot és húsz gra­fikát, egy kiállításon. Ő azonban ragaszkodott hozzá, hogy feleségével, Csuhaj Tünde to­jásdíszítővel együtt állítson ki, aki nem egy „megmutatós” fajta, ma­ratott, fúrt, paünázott technikával díszített liba-, hattyú-, emu-, nan­du és strucctojásait mégis jól ismerik Európa több országában, de Szekszárdon most láthatjuk először munkáit. Szatmári Juhos László számára nem számítanak az évek, fáradha­tatlanul dolgozik. Éppen a Borkút egy kisebb méretű változatát ké­szítette, amikor a műtermébe megérkeztem.- Azí olvastam, hogy kézműves családból származik. Innen ered a képzőművészet, a szobrászat iránti vonzódása?- Apám műbútorasztalos volt, bár nem gyakorolta a szakmáját, mégis tevékeny, kreatív ember volt. A csipkegyárban dolgozott mester­ként, csipkéket tervezett a gépekre. Én igazából nem egy kultúrcsalád- ból származom. Arra emlékszem vissza, hogy mikor nyáron a bará­taimmal kimentünk a Szamosra, akkor nedves homokból készítet­tünk domborműveket. Valahogy innen indulhatott, de ez már egy tevékenység volt. Hogy honnan ered igazából? A génekbe nem tu­dok leásni.- Művészeti középiskolába a szü­lők íratták, vagy saját maga válasz­totta?- Ahogy mondtam, nem kultúr- családból származom. A családban nem volt soha szó arról, hogy művészet van a vilá­gon. A kulturáltságunk ki­merült abban, hogy heten­te elmentünk moziba, né­ha elmentünk színházba, művészeti kiállításokra nemigen vittek el minket gyerekkorunkban. Hanem általános iskolában, ami­kor már nehezemre esett a tanulás, mert az elején még nagyon tetszett a do­log, aztán már kicsit unal­masnak találtam, izgalma­sabb volt a rajzolás, festés a pad alatt, meg ahol csak lehetett, állandóan firkál­tam a könyveimbe, füzete­imbe, papírra. Utolsó év­ben, hetedikben a városba érkeztek Marosvásárhely­ről tehetségkutatók, mert Szatmár perifériaterület volt, attól függetlenül, hogy Nagybánya közelsé­gében van. Az iskola igaz­gatónője mondta, hogy készítsek én is próbarajzot, ami alapján kivá­lasztották, hogy kinek érdemes fel­vételizni. így kerültem a felvételire, pedig már általános iskola után is úgy gondoltam, hogy én nem tanu­lok tovább, elmegyek dolgozni, mint ahogy azt egy rendes „proli” családban szokták. Ez a tehetség- kutatás mellékvágányra, vagy fővá­gányra dobott. Csodálkoztam, hogy engem is hívtak felvételizni. Úgy gondoltam, én semmit sem tu­dok. Ezért, hogy legyen fogalmam arról, mit hogyan kell rajzolni, megkértem a rajztanáromat, hogy foglalkozzon velem. Miután már tudtam, hogy fölvettek, még min­dig úgy éreztem, hogy nem tudok rajzolni. Ezért egész nyáron jártam a rajztanáromhoz hetente egyszer- kétszer, hogy tanuljak rajzolni. „Végigzongoráztam” a gimnázi­um öt évét. Ahol egyrészt normális I Pénzverő (bronz, 2003 - Szekszárd, OTP Bank ügyféltér) gimnáziumi oktatást kaptunk, az­zal megegyező óraszámban, plusz művészeti képzést, ami délutáni el­foglaltságot jelentett. Két év volt a felkészülés az érettségire, ahol a normál gimnáziumi tananyag mel­lett szakmai ismeretekből is vizs­gáztunk. Az utolsó két évben sza­kosodtunk, én szobrász szakon vé­geztem. Nagyon rangos, országo­san elismert, kiállító művészek vol­tak a tanáraim.- Magyar nyelvű oktatás volt?- Magyar. Az általános iskolában akkor indították be az első román osztályt, amikor én már hetedikes voltam. Akkoriban telepedtek be románok a városba, beindult a ro- mánosítás a magyar területeken. Szatmárnémetiben korábban nem hallottam román szót. Tudtuk, hogy élnek a városban zsidók, cigá­nyok, volt egy-két román család, de mindenki magyarul beszélt.- Végül is Magyarországon végez­te el a főiskolát, vagy először Ko­lozsváron?- Amikor a gimnáziumot elvé­geztem, akkor megint úgy gondol­tam, hogy nem akarok továbbta­nulni. Hazamentem, és elhelyez­kedtem egy bútorgyárban. Az volt a munkám, hogy bútorokat rajzol­tam le és festettem ki katalógusok­hoz. Egy alkalommal elmentem a gimnáziumba, hogy találkozzam a régi iskolával, és megállított az egyik kedvenc tanárom, megkér­dezte, hogy voltam-e felvételizni. Mondom, dehogy. - Miért nem mentél el? - Valószínűleg úgysem vennének föl. - Ezt komolyan gon­dolod? Sokkal jobbak voltak a munkáid itt, a gimnáziumban, mint amire egy másodéves főisko­lás képes. Mi az, hogy téged nem vesznek föl? Menjél el felvételizni! A kolozsvári művészeti főiskola szobrász szakára jelentkeztem. A régi tanárom kérdezte, hogy hogy sikerült a felvételi. - Nem tudom, mert én nem vártam meg az ered­ményhirdetést, biztos nem sike­rült. Akkor fölhívta a főiskola tit­kárságát. Ott mondták, hogy felvet­tek. Alig akartam elhinni, hogy be­kerültem a főiskolára. Már gimnáziumban levelezget- tünk a volt feleségemmel, így aztán szerelembe gabalyodtunk, és főis­kolás koromban össze is házasod­tunk. Amikor elkezdtem a negye­dik tanévemet, megkaptam a kite- lepedési lehetőséget. Közöltem a főiskolával, hogy sajnos, én itt ab­bahagyom, és megyek Magyaror­szágra, mivel a feleségem idevaló. Úgy kerültem Szekszárdra, hogy a bölcskei születésű volt feleségem Szekszárdon érettségizett, és rette­netesen szerelmes volt ebbe a vá­rosba, mindenáron vissza akart jönni ide, élni, lakni, akárhogy lesz az élet. Mikor átjöttem, kérvényez­tem az átiratkozást, és az ottani há­rom évből minisztériumokon ke­resztül egy évet fogadtak el itt a bu­dapesti főiskolán, tehát én másodi­kosként folytattam itt. Egyik főiskolai nyári szünetben hallottam, hogy megyei ösztöndíjat ajánlanak, jelentkeztem itt, a me­gyei művelődési osztályon, megkö­töttük a szerződést. Ez a kis ösz­töndíj jól jött, persze, mert én főis­kolás voltam, akkor már a felesé­gem dolgozott, egy fizetésből él­tünk, jött az egyik gyerek, aztán a másik. Amikor végeztem a főisko­lán, bemutattam a diplomámat a megyei művelődési osztályon. Kö­zölték, nem tudnak mit kezdeni ve­lem. Se állás, se lakás, se műterem, semmi. Aztán. Bogyiszlóról kap­tam egy értesítést, hogy ott fogad­nának. Fél éve tanítottam ott, ami­kor a megyei művelődési osztály felajánlott egy három hónapos al­kotói ösztöndíjat. Ezzel több „fize­tést” adtak, mint amennyit az isko­lában kerestem, így nyilván ezt vá­lasztottam azért, hogy tudjak alkot­ni, hogy megmutassam, mire va­gyok képes, egy kiállítási anyagot elkészítek három hónap alatt. Ke­restem agyagot a szobrokhoz, így kerültem Csatárra, a kerámia üzembe. Ott rögtön felajánlottak egy üzemvezetői állást. Azt elvál­laltam, amellett nyugodtan tudtam alkotni. Elkészítettem a kiállítást. Agyagból dolgoztam akkoriban. Ez a legegyszerűbb anyag, de a kiége­tett terrakotta szobrok nemes anya­gok. A kiállításomnak elvileg sikere volt, anyagilag ugyan nem. Ment a kínlódás, mert se lakás, se műte­rem nem volt. Egy kollegának a műtermében, illetve a házában lak­tam egy priccsen, a gyerekek pedig az anyósnál. A család szétesett egy kicsit. Nagy nehezen a megyei pártbizottságtól sikerült lakáski­utalást szereznem. Amikor kap­tunk egy lakást, összeszedtük megint a családot, de végül is már megromlott a viszony.- Visszatérve: az első szekszárdi kiállításában milyen témát dolgo­zott fel?- Szobrok voltak. Figurális szob­rok. Mindenféléről, ami eszembe jutott. Már nem emlékszem rá, ré­gen volt. Jött a zsűri, tetszett neki.- Most is figurális szobrokat ké­szít, tehát ilyen szempontból nem változott.- Szokták kérdezni tőlem, hogy mit csinálok. Mondom, szobrot. Na jó jó, de milyet? - Bronzot. De mit ábrázol? Szobrot. Mit ábrázol? Mindegyik mást.- Azért a címekben le szokta írni, hogy melyik mit ábrázol...- Nem igazán, mert én, ha nem muszáj, nem adok címet a szobra­imnak. Legszívesebben egyáltalán nem adnék címeket. Mindenki néz­ze meg... Egy ilyen termosznak kell külön címet adni?- Nem, ez használati tárgy.

Next

/
Thumbnails
Contents