Szekszárdi Vasárnap, 2006 (16. évfolyam, 1-43. szám)
2006-11-19 / 39. szám
7/JyasárIap 1956-2006 ___I 2006. NOVEMBER 19. ÉK ES LÁSZLÓ Ellenszélben RÉSZLET - A szerző Kőrisfák című könyve a Babits Kiadó gondozásában jelent meg 2006-ban, az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójára (Folytatás.) Visszhangzik bennem, amikor Budapesten a Népbíróság Katonai Külön Tanácsának bírója ezzel kezdi: „Lefokozni!” Lefokozni? - derül a nép. - Honvédet lefokozni? Aztán felszisszennek, elsápadnak, mert az ügyész az ügy átminősítését kéri és javasolja a kötél általi halál kiszabását az első rendű vádlottra. Megúszta két esztendővel, s bár marasztalták volna a rabgazdaság mezőgazdasági munkáinak irányítására, nem volt kedve hozzá: 1959. április 29-én szabadult.- Paraszt voltam Értényben, aztán 1960 januárjától az FM külön engedélyével tsz főagronómus - nevetett. - Az erkölcsi bizonyítványt Kaposváron kaptam apád közreműködésével, aki úgy segített, ahogy tudott. Ha kellett, etette a segíteni tudókat, akarókat, ha a szükség ügy hozta, ivott velük. Később Iregszemcsén, Bábonymegye- ren lettem agronómus - 1970-ben agrármérnöki diplomát kaptam - majd Siófokon a TÖVÁL-nál találtam munkát. Mindig továbbléptem, mielőtt utánam nyúltak volna. Rézműves kisiparos 1972-től vagyok. Csak egy félpercnyit hallgattunk, mint mindig.- Hát azt tudod-e, hogy apád ügye hogy volt? - nézett rám egyszer. - Nem? Na majd én elmondom, mert nekem elmesélte. Bocskáéknál, a Katolikus körben kártyáztak, iddogáltak, beszélgettek a forradalomról. Apád nem ivott, nem is kártyázott akkor, csak nézte őket. Egyszer azt mondta az Ács Zolinak: „Te, Zoli! Te párttitkár vagy. Most forradalom van, téged fölakasztanak.” Valaki bizonygatta, hogy meglehet, más javasolta, tenni kellene neki valamit. Az is elhangzott a társaságból, hogy gyújtsa föl a tsz szalmakazlát, az elég lesz állásfoglalásnak és mentségnek. Az Ács Zoli ráállt. Ment vele Csimáék- hoz Drávecz Ernő nagybátyád - ugye, ott volt a szalmakazal -, de az Ernő már eléggé ittas volt meg félt is, így visszafordult, Zoli bátyád meg fölgyújtotta a szalmát... Kérlek szépen, a tárgyaláson azt akarták apádra rábizonyítani, hogy ő volt a fölbujtó. Mindenki tagadta, az Ács Zoli, a Drávecz Ernő, a Sudár Béla, a Tóth Pista és még nem tudom, kik voltak ott, csak egy ember, a K. Nenene Lajos vallotta azt, hogy apád bújtotta fel őket. Valami legénykori lányügyük miatt vallott rá... Lajos bátyám legutolsó elbeszélésének befejeztével megajándékozott az ítélet első oldalával és a kaposvári röplap hiteles másolatával. Aztán elmondta volna az egész történetét, alátámasztva a Történeti Hivataltól kikért dokumentumokkal, de a Teremtő másként akarta. Mint az Ékesek, az utolsó percig dolgozva, állva halt meg... * * 5|= A népi megfigyelések azt tartották Értényben, ha odahallatszik a koppányszántói harang, megenyhül az idő, a nagykónyi vonat füty- tye hideget, a szakcsi harang szava meg esőt, csapadékot jelez. Úgy gondolom, családom tagjai és földijeim egyaránt hallhatták valamennyi változást hozót, hiszen politikai értelemben - a leszámolások után - a puha diktatúra napjai jöttek, a vonatfütty, s a távolabbról szálló harangszó viszont a hideget és a sárba ragadást jelentette. De hirdette az erőszakos téeszesítést is. A hírek nyomában nemsokára jöttek az agitátorok, akiket sokkal inkább erőszakos voltukról, mint jó svádájukról, intelligenciájukról ismerhettek meg. Ahhoz, hogy szülőfalum „termelőszövetkezeti község" legyen, egyik megtöréssel- betöréssel meggyőzendő gazdája édesapánk volt, akit - bizonyára nem ok nélkül, de - tiszteltek a faluban. Sokáig nem hatott a házunkhoz beállítók hamis szava, az sem, hogy a „bádogember” egész nap kürtölte, kik választották a közös utat, s azzal fenyegettek, aki nem lép be, majd a szomszéd községek határainál, szanaszét mérik ki a földjüket. Nem volt eredményes a tanácsházára való beidézés, de még az sem, amikor Meleg Jóska a vasárnapi mise után a vörösre izzított vaskályha mellé ültetette volna télikabátban édesapánkat, ám ő nem hagyta magát, a kályha feldőlt, a „meggyőzés" aznapra befejeződött. Még az 1956-os múlt felemlegetésével, az „elvüetéssel” sem értek el eredményt, de amikor közölték, hogy elveszik a gyerekei jövőjét, hatalmas lelki tusa, éjszakába nyúló családi megbeszélések után aláírta az „önkéntes belépési nyilatkozatot”. A bádogember tényközlését hallva más gazdák is hasonlóan cselekedtek ezután. Néhány nap múlva elkönyvelték a járási tanácsnál és a pártbizottságon: Értény is „elesett". A szél, a szembeszél nem ült el azonban. Újfajta agitáció, másféle „vendégjárás” indult. Mivel Tamásiban úgy látták volna jónak, ha édesapánk lesz a megalakuló tsz elnöke, jöttek meggyőzni, ám hiába próbálkoztak egyszer, kétszer, sokszor, nem volt megbízható, elfogadható érvük. Vezetőségi tagságot vállalt végül, ám sem a pártirányítás, sem a „malacok tülekedése” nem nyerte el a tetszését. Mivel véleménye, előbbre vivő ötlete, tapasztalatra épített gondolata mindig volt azonban, ezért nem sokáig maradhatott az irányítók között. A világ ezúttal sem dőlt össze. Megpróbált traktoros lenni, ment a kormos Hoffherrel egy hétig az éjszakai szántás, ám nem maradhatott a gép nyergében annak ellenére, hogy csak neki volt tehergépkocsi vezetésére érvényes jogosítványa a tsz-ben. Hagyta lejárni, érvényét veszíteni, s amikor a katonabarátai - szép számmal akadtak -, vagy rokonok, jó ismerősök kérdezték az okát, hogy miért nem újíttatta meg, csendben, nem minden él nélkül megjegyezte: „Azért, mert én már tudnám, kit kéne elütni.” Mindenki értette. Megértette. így maradt az egyharmadnyi gyomrával sokat teljesítő fizikai munkás, olyan, aki még a tagnak fel nem vett, így nyugdíjtól elesett édesanyánk által vállalt másfél-két rész kapálásába, s annak betakarításába is besegített. Másként is kellett lépni azonban, hisz a falut, s a gazdaságot Kohnék és Prósza T., meg az általuk kiválasztottak irányították. Amikor a tejnek volt keletje, jól tejelő, a tsz 2-3 literes hozamú teheneivel ellentétben 20-25 litereseket tartottak, ha növendék marhát igényelt a piac, akkor azt, ha a disznóra volt kereslet, azok röfögtek, csámcsogtak, fialtak az ólban, ha ló kellett a gazdaságba, az is meglett a jobbik fajtából. Amikor az ér- tényi Búzakalászból, a koppányszántói Március 15-ből és a nagykónyi Haladásból létrehozták a Koppánymenti Egyesült Mgtsz-t, akkor egy szép napon teljesült édesapám vágya: Komlóczi József elnökhelyettes kiengedte a közösből. Mivel a munkakönyvét nem adta le a tsz-nél, s az új helye az igazi barát, Tóth Pista bátyám közreműködésével előkészített volt, így a Koppányvölgyi Vízitársulatnál lett csatornaőr, megbecsült ember... Nem csaló emlékezetem szerint nyugdíjas édesapánk 1991. február 8-án reggel megköszöntötte édesanyánkat a névnapján, Aranka napon, ahogy szokta, megette a sütemény levágott szélét, egész nap söpörte a szüntelenül hulló havat, s azt mondta, eldobálja még a nagy kapu elöl is a vastagon lerakodott fehér hópaplant, mert hátha be kell jönni a lovas kocsinak, majd megtisztálkodott ... és meghalt. Be tudott jönni a fogat érte. A házastársi pótlékból takarékoskodó édesanyánk jó tíz év múlva utána ment. Úgy látszott akkor, elült az ellenszél... * * * A mestergerenda vénöreg csonkja hiába vár, nem ül rá többet a gazda. Árva a ház, az udvar, az eresz alá tapasztott fecskefészek várva várt fekete-fehéren villanó lakói elmaradtak, a házakat egykor összekötő, történelmi gyalogútnak se nyoma, se pora. Az emberek jókora kerülővel jutnak célba, ha célba érnek, és ha van kedvük odaérni. Amikor hazavetődöm néha, nemcsak az egykor élt dolgos falumbe- lieket - és néhány mai ivadékukat -, hajdani takaros portáikat, jól művelt földjeiket látom, hanem a jelent is, ami sokkal inkább siralomház, mint az ígéret földje. A megcsonkítottan csonka világban, ott, az időnek ellenálló jelképes gerenda darabot nézve mindig eszembe jut: vajon mindent megbeszéltem-e édesapánkkal? Felesleges a kérdés, hiszen tudom a választ: nem. Nem! És ez a baj. így csak a temetőben érdeklődhetem: Mondd, Apa, akik harminc napig ütöttek, tittettek téged és másokat is, akik lelkileg, egészségileg, egzisztenciálisan tönkre tettek embereket, családokat, fizikailag, koholt vádak alapján megsemmisítettek „ellenforradalmárokat”, a rendszerük ellenségeit, akik dühöngő ellenforradalomról, fehér terrorról, októberi vérengzésről, nemkívánatos eseményekről, banditizmusról, szennyes áradatról, ellenforradalmárok gaztetteiről, osztályellenségről, ellenforradalmi szervekről, az ellenforradalom fegyveres erejének szovjet segítséggel történt széj- jelszórásáról, megvédett szocialista vívmányokról, a magyar proletáriá- tus szovjetek által támogatott igaz ügyéről, a megízlelt szabadság nép általi megvédéséről írtak és szónokoltak, azok mit ünnepelnek október 23-án? Kit, kiket, miért koszorúznak? Mondd, Apa, miért ünnepelnek ők, akiknek a rendszerváltozásig nem volt pirosbetűs nap október 23., akik fegyveres erővel megtiltották, megtiltatták a gyülekezést, akik nem Pál utcai fiúk, hanem vörös ingesek? És miért ünnepelnek a politikai-szellemi örököseik, vagy azok, akik 1956-ban és az azt követő megtorlások idején sunyítottak, lapítottak, részvétlenek, közömbösek, képmutatók voltak, akik besúgtak? Mondd, Apa, ugye, ma is fúj az ellenszél, a szembeszél? Mondd, Apa, „Az nem lehet, hogy annyi szív / hiába onta vért...”? * * * A Babits Kiadónál kapható, 102 novellát, publicisztikát tartalmazó Kőrisfák című kötet borítóját Cseh Gábor rajzolta, tervezte, s az írásokat 8 grafikával díszítette.
