Szekszárdi Vasárnap, 2006 (16. évfolyam, 1-43. szám)
2006-11-12 / 38. szám
7M)vasArnáp ÍR56^2006 2006. NOVEMBER 12. ÉKES LÁSZLÓ Ellenszélben RÉSZLET - A szerző Kőrisfák című könyve a Babits Kiadó gondozásában jelent meg 2006-ban, az 1956-os forradalom és szabadság- harc 50. évfordulójára (Folytatás.) Közel két hetet lépett a keményfagyú, dide- regtető február, amikor felreppentették: „Hétfőn hozzák az Ékes Lőrincéket, lejátszatják az eseményeket!” Az újságból aztán nem lett semmi, mert a hóesés és a járhatatlan utak nem tették lehetővé, nem így azonban két nap múlva. Ott állt a faluközpontban kört alkotva a járdán a nép Csimáék, Szántóék s az addigra már a másik tanácsháza előtt, fölhajtott gallérral, szembe húzott kucsmával a férfiak, vastag berlinerkendö- jükkel a szájukat is takarva az asszonyok. Csak az idegesen, riadtan ide-oda tekingető szemek árulkodtak arról, mi zajlik bennük. Rettenet, rettegés, lelket gyötrő megalázás volt ez a javából. Az ijedt tekintetek még beszédesebbekké váltak, amikor elsuttogva végigszaladt a hír: „Jönnek!” Hamarosan bearaszolt a térre a parancsnoki jeep meg az azt követő ponyvás, fegyveres kar- hatalmistákkal megrakott teherautó. A rajta lévők leugráltak róla, s mentek a tanácsházára. A vizslató, félő tekintetek könnyen felfedezték közöttük a megtörtnek látszó édesapámat, Ács Zoli és Drávecz Ernő bátyámat. Az út innen Csimáék házának kertjébe vezetett, ahol elkövették a „társadalmi tulajdon szándékos felgyújtásának bűntettét”, s bár a fegyveres őr nem engedte közeibe a kíváncsiskodókat, azért jött a hír: „Lejátszatják a Zolival meg az Ernővel, hogyan gyújtották fel a szalmakazlat.” Bizonyos idő után a bilincsbe vertekkel elcsörtettek a ria- dozó tömeg előtt, s a korábban említett kerti úton Barnáékhoz dobogtak, ahol Zoli bátyám lakott, mivel a vejiik volt. Ez az az út, ahonnan nekem és Haszonics Jóska barátomnak „takarodni” kellett.- Úgy van - hagyta helybe több alkalommal is Ilonka néném -, amikor apádékat visszakísérték a tanácsházára, a papa meg anyád bemehetett hozzá beszélni, de csak három percre. Édesapám, adjon el mindent, lovakat, marhákat - kérte apád -, mert akkora bűnözőnek tartanak, hogy életfogytig nem jöhetek haza. Csak arra kérem, a gyerekeimet ne hagyja!... Az autók elberregtek, és mi meg a falu ottmaradtunk megfélemlítve. Ennek ellenére senki sem adta fel. Örzsike néném és édesanyánk szinte minden nap elutazott Tamásiba intézkedni, hírt hallani, pártfogót találni. Meglátogatták a rokonsághoz tartozó dr. Szakály István plébánost is, aki felutazott a Belügyminisztériumba, ahol tárgyalt, érvelt és „megkereste Szekszár- don, a rendőrségen a Pánczél nevű bűnügyi osztályvezetőt.”- Attól kezdve minden megváltozott - így Ilonka néném. - Másnap hazaengedték. Tamásiból gyalog jött, mert nem volt esti busz...- Emlékszem - szóltam -, a papa addigra, bár már lezárták a határt, de valahogy elintézte, hogy „disszidálhassunk”, ám édesapánk azt válaszolta: nem megyünk sehova. Itthon maradunk!- Jaj, jaj, aranyom, így volt, így bizony, hazaengedték, de azt a sok verést, amit kapott, nem mondhatta el senkinek, mert megfenyegették... ;|c * *- Ütöttek - szisszent ott a mestergerenda csonkon édesapánk és mélyet szívott a cigarettájából. - Mindig éjfél körül jöttek. Különösen egy Asztalos nevű volt kegyetlen!...- Ütötték - suttogta édesanyánk az álmából fel-felriadó, nyögő apánkra nézve könnyes szemmel még hosszú évek múltán, élete vége felé is. - Ilyenkor mentek hozzá...- Ne bántsd őket, mondtuk az Asztalosnak, majd jönnek a szakmaisok, aztán kivizsgálják - mesélte Kovács Miklós bátyám. - A te apád nem volt bűnös. Ki is derült. Az Asztalost meg a forradalom után kirúgták, elkerült Jánosmajorba kocsmárosnak és ott összecsinálta magát. Miközben hallgattam, motoszkált bennem a kérdés, vajon ki lehetett az a Szekszárd környéki az őrzők közül, aki édesapánkat emberszámba vette, vigasztalta, mondván, hogy nem bűnös, hazatérhet a családjához, aki bátorította, tartotta benne a lelket, s aki még a szalámis kenyerét is többször megosztotta vele titokban. Ugyanis nekem kellene megköszönnöm... * * * Gondtalannak, nyugodtnak még jóindulattal sem mondható hetek, hónapok után a postás kétszer hozott hivatalos levelet édesapánknak 1958 elején. Az elsőt 1958. január 31-én írták Szekszárdról, a megyei ügyészségről - hivatkozási szám: 1957. Bül. 296. szám, aláírója Kiss István ügyész -, amelyben a következőt közlik: „Társadalmi tulajdonban lévő vagyontárgy szándékos felgyujtásának büntette miatt Ács Zoltán és társai ellen indított bűnügyben közlöm Önnel, hogy az Ön ellen indított nyomozást a tolnamegyei ügyészség 1958 évi január hó 31. napján a Bp. 133.§.l.bek.a./ pontja alapján megszüntette.” A másik ugyancsak Szekszárdon, 1958. február 3-án kelt levelet a megyei bíróságról dr. Lossonczy György, a tanács elnöke küldte, s idézés volt, bűnügyben. (Hivatkozási szám: B. 51/3. szám, 1958.) „Társadalmi tulajdon szándékos felgyujtásának büntette miatt Ács Zoltán és Dravecz Ernő ellen indított bűnügyben megidézem a címzettet mint tanút a bíróságnak Dózsa György utca 2. házszám II emelet 52 ajtószám alatt levő helyiségébe 1958 évi február hó 25 napjának „9 órájára kitűzött tárgyalásra.” Örömre, sírásra, pici megkönnyebbülésre, pisla, igazságérzet és hit táplálta reményre jó volt mindegyik. * * *- Amikor apádat kiengedték Szekszárdról, édesanyámmal együtt sokat járt az én ügyemben - emlékezett gyakran a nagybátyám, Ékes Lajos, akivel nem volt olyan találkozásunk az elmúlt húsz esztendőben, hogy ne beszéltünk volna a forradalomról. Legutóbb éppen 2005 októberében, a jeles nap előtt idéztük fel, megünnepelve a nem felejthetőt. Sosem untam, még az ismertek ismétlését sem. Azt mondta akkor, Csaba fiának is elbeszélte a legutóbb, amikor itthon volt Kanadából, velem is így tesz: „azért, hogy tudjuk.” Nem gondoltam volna, hogy ez a szellemi végrendelete... „Kulákcsemete. Klerikális. Reakciós. Ugyanolyan, mint a szülei.” Ezt a véleményt adta róla az értényi tanácselnök és a párttitkár, s ez elég volt arra, hogy a jó eszű fiatalembert - sikeres felvételi eredményei ellenére - másfél, illetve négy hónap múltán eltávolítsák először a Budapesti Agrártudományi Egyetemről, majd a műegyetem vegyészmérnöki karáról, a következő évben, 1952-ben az Iparművészeti Főiskoláról, 1953-ban meg a műegyetem építészmérnöki karáról. A forradalom idején tartalékos katona volt Kaposváron, ahol egy délutáni tüntetés után, amikor a tüntető tömegre lövettek a tisztek, két társával elhatározta, hogy éjjel bemennek a titkos irodába és röpcédulát írnak, stencilgéppel sokszorosítanak. „Testvéreink! Katonák! Ne lőjjetek a fegyvertelen népre, ne lőjjetek szüléitekre, testvéreitekre, ne temessük Kaposváron is a mártírokat, hiszen ti is szerettek élni. Ne öljetek! (...) Alakítsuk meg a forradalmi bizottságot a Hadseregben itt Kaposváron és közösítsük ki az ellenségeinket, akik miatt annyi ártatlan magyar vére áztatta már ezt a földet. Ne türjük tovább az ellenséget! Eddig azt hirdették, hogy a népért van a hadsereg, legyünk hát a népé, védjük a népet és ne öljük meg. Szabad és független hazát, Magyar Katonákat Magyar hazafiakat, boldog népet akarunk Ezért harcolunk. A Honvédség illegális forradalmi csoportja.” így szól annak a röplapnak az utolsó bekezdése, amely értőkre talált Somogyország fővárosában, hiszen a honvédség a nép oldalára állt. Megalakult a „katonai forradalmi tanács”. Másnap hasonló tartalmú röplap került a taszári repülősökhöz, majd készített egyet Budapestre, ahol a kaposvári ezred látta el a parlamenti és a HM őrséget. A hatás egyik helyen sem maradt el. Nevek, események sorjáztak az igaz „mesében”. A kisgyermekes családapa, Géczi főhadnagy hazamehetett a laktanyából, nem került házi őrizetbe, miután megígérte, hogy ha kell, rendelkezésre áll - később magam is megismertem lenti katonáskodásom idején, és másokat is -, a gyűlölt Kovács őrnagy, az ezredparancsnok politikai helyettesének váll-lapjait a sapkájában vitte nagybátyámnak az egyik katonatársa, majd autóval kiment Taszárra a parancsnokért, a törzsfőnökért és a politikai helyettesért. (A megtorlás idején két évig a telkük baromfióljában ásott gödörben bújt meg emiatt.) Ezzel megszűntek a város felett a tömegoszlatás szándékával végzett mélyrepülések, az úgynevezett hideg rácsapások. Szóba került, hogy fogyott a levegő: november 6-án már keresték, országos körözést adtak ki ellene, ezért a barátaival Nyugatra indult, de a Vas megyei Horvátzsi- dánytól visszafordult, aztán 1957. április 29-én önként jelentkezett a pufajkásoknál, akik letartóztatták. Vajon mi hozta vissza? A remény? Milyen remény? A mindenen átsegítő hit? Jézus evangéliumi üzenete: „Aki nem veszi vállára a keresztjét, nem méltó hozzám”? Igazának tudata? Meg akarta mutatni, hogy nem fél? Az áldozatvállalás? A felelősségtudat? A Vörösmartyval együtt vallott gondolat - „Az nem lehet, hogy annyi szív / hiába onta vért...” - helyzethez illő volta marasztotta a leszámolások országában, vagy a költő más sora, az „ Áldjon vagy verjen sors keze, / Itt élned, s halnod kell.”? Ma már mindegyik költői kérdés. Nincs, aki megválaszolja. De megelevenedik előttem újra meg újra a pincében lévő cella az eltört állkap- csú társsal, akit rettenetes fájdalmai közepette, száját szétfeszítve etettek, mert élnie kellett, hallom a rabok morzejeleit, azt, ahogy megállapodnak, hatnál többüknek nem szabad vállalniuk, mert akkor az első kettőt biztosan kivégzik; hallom, ahogy nagybátyám bajai és pécsi védője közül az utóbbi zsidó ügyvéd arra ösztönzi ángyomat, szedjék össze a család összes aranyát, mert megvesztegethető a hadbíró. Hallom azt is, hogy üzen Dunaföldvárra a menyasszonyának, lássa be, fel kell bontani a jegyességet, mivel nem tudni, mi lesz a sorsa, s hallom, ahogy augusztusban a legsúlyosabb büntetést kéri nagybátyámra első fokon az ügyész, s azt is, amikor kihirdetik az ítéletet: másfél évet kap. Az ügyésznek természetes, hogy súlyosbításért fellebbez. Ékes László (A befejező rész következik.)
