Szekszárdi Vasárnap, 2006 (16. évfolyam, 1-43. szám)
2006-10-29 / 36. szám
2006. OKTÓBER 29. HÉTRŐL HÉTBE iMftfflWp ff A német caritas eddig is támogatta Szekszárdot A németországi tauberbischofs- heimi caritas öttagú delegációja töltött néhány napot Szekszárdon, ahol igen sűrű és - ahogyan ők fogalmaztak - gazdag programot szerveztek számukra. Nem a véletlenek műve a baráti fogadtatás, hiszen a német és a helyi segélyszervezet, valamint a Szekszárdi Német Kisebbségi Önkormányzat közti kapcsolat már évtizedes. A caritas-delegációt - élén Erhard Stephannal, a hamarosan nyugdíjba vonuló világi vezetővel és az egyházi vezetővel, az esperes Florian atyával - fogadta Horváth István városunk polgármestere. A kellemes tájékoztató jellegű beszélgetésen Horváth István ismertette a vendégekkel az ön- kormányzati választás eredményét, de szólt a város fölhalmozódott hitel- állományáról is, ami az éves költség- vetés tíz százalékát teszi ki. Kifejezte reményét, hogy ebből a nehéz helyzetből mielőbb sikerül kilábalnia Szekszárdnak. Hozzátette a polgár- mester, hogy e téren is egyetlen út áll az önkormányzat előtt, mégpedig az együttműködés. Florian esperes úr kifejtette, hogy a polgármester együttműködési szándéka igen tetszik neki, s megjegyezte, hogy véleménye szerint is csak akkor lehet eredményesen működni, ha a testület tagjai együtt gondolkodnak, együttműködnek, s félreteszik a nézetkülönbségeket. Szólt arról is, hogy átérzik a gondokat, hiszen náluk is megtalálhatóak azok az egészségügyi és szociális problémák, amelyek nálunk. Ezután Horváth István a városban működő intézményhálózatról, majd a szakképzés szükséges átalakításáról beszélt, s hangsúlyozta: ezután nem szabad megengedni, hogy Magyarország az olcsó munkaerő és a hipermarketek célországa legyen. Szekszárd szeretne vonzó lenni a külföldi befektetők számára, de elsősorban azokéra, akiknek szakképzett munkaerőre van szükségük, utalt vissza a szakképzés tervezett átalakítására. Majd a polgármester rátért a turizmusra, aminek három feltétele közül kettő már adott: a jó bor és a vendégszeretet. Mint fogalmazott, harmadsorban jó szállodára lenne szükség, s hozzátette, reméli, hamarosan ezzel is rendelkezik Szekszárd. A vendégek városunkkal való kapcsolatukról szóltak, ami elsősorban az idősellátást, a fogyatékkal élőket és a fiatalokat érinti, illetve segíti. Beszámoltak arról is, hogy kinti tevékenységükbe új területet is bekapcsoltak: tanácsadással és egyéb módszerrel segítik azokat, akik adósság- csapdába kerültek. Megtudhattuk azt is, hogy a tauberbischofsheimi caritas 300 kvalifikált munkatársat foglalkoztat teljes állásban, százan rész- munkaidőben dolgoznak. Dr. Pasztarak Erzsébet, a kórház osztályvezető főorvosa, egyben a Szent Erzsébet Caritas Alapítvány kuratóriumi elnöke lapunknak arról számolt be, hogy a német testvérszervezettel találkoztak most is. Kapcsolatuk már tízéves, ami során az alapítvány a jelentős anyagi mellett hasznos szakmai támogatást is kapott a Caritastól. V.H.M. - N.Á. Nyílt levél Töttös Pál Úrnak, a POFOSZ Tolna Megyei Szervezete elnökének Tisztelt Töttös Pál Úr, kedves Pali bácsi! Szekszárdra készültem 2006. október 23.-án. Szülővárosomba, ahonnan négy éves koromban, 1961-ben szüleimmel és nővéremmel együtt kénytelenek voltunk elköltözni, mivel édesapám, Dr. Tóth Lajos az 1956-os Forradalom és Szabadságharc idején a város Nemzeti Bizottságának Elnöke volt és börtönéveit követően a család helyzete a városban tarthatatlan vált. Látogatásaim sajnos már csak a temetőre korlátozódnak, hiszen szüleim, bátyám, nagyszüleim már rég ott nyugszanak. A szokásos éves halottak napi látogatást tettem most előrébb, hogy feleségemmel együtt megemlékezzünk 1956 hőseiről. Az interneten véletlenül találtam rá a POFOSZ Tolna Megyei Szervezetének zártkörű rendezvényére. Meghívót nem kaptam, arról sem értesítettek, hogy díszünnepség keretében emlékérmek kerülnek átadásra. Ezen már meg sem lepődtem, hiszen a város sem értesített arról, hogy édesapámról utcát neveztek el. Véletlenül tudtam meg Öntől, hogy édesapám poszthumusz emlékérmét harmadik felesége, mint özvegye veszi át. Ezzel én nem értettem egyet és kértem, hogy családom nevében azt én vehessem át. Erre végül nem kerülhetett sor. Ezt az eljárást, nővéremmel együtt átgondolatlannak, családunkkal szembeni tiszteletlenségnek tartjuk, amely sérti édesapánk és édesanyánk - Eördögh Katalin - emlékét, semmibe veszi azt az áldozatot, amit a forradalom eszméiért hoztak és azt a megaláztatást, amit azt követően szenvedtek el. Semmilyen formában nem akartam az ünnep méltóságát saját sérelmeinkkel megzavarni, ezért most, utólag a nyilvánosság előtt fejtem ki álláspontomat. Édesapám 27 évesen, sikeres ügyvédként került a Nemzeti Bizottság élére. Ismertsége, tekintélye, tárgyaló- és kompromisszum kereső képessége tette lehetővé, hogy a városban ne történjenek túlkapások, a katonaság ne lépjen fel a lakossággal szemben és az élet a városban az eseményekhez képest nyugodtan folyjék. Ezen erőfeszítéseit az elnyomó rendszer 8 évvel jutalmazta, amelyből négyet le is ült és Wölben, amnesztiával szabadult. Én akkor találkoztam Vele először! Édesanyám ugyanis születésemet követően csak a szekszárdi börtön ablakában tudott megmutatni. Budapestre költöztünk. Édesapám sikeres ügyvédi karrierje kettétört. A börtönévek alatt elsajátított angol nyelvtudással műszaki szövegeket fordított, mellette pedig fából készült nép- művészeti dobozokat, virágkarókat polírozott. Mai napig orromban érzem a páclé erős szagát! Később, amikor már enyhült a szigor, az Országos Széchényi Könyvtár elismert könyvtárosa lett. Volt ereje még az egyetemen a könyvtárszakot is elvégezni. Soha nem mondta ugyan, de szabadulását követően megkeseredett, csalódott ember lett. A Forradalom elbukott, személyes ambíciói pedig a semmibe vesztek. Olyan munkát kellett ellátnia, amely nem elégítette ki. Ennek ellenére munkáját mindig elvégezte, családjáról mindig gondoskodott, de már soha nem lett olyan, mint - édesanyánk elbeszélései szerint - a forradalom előtt volt. Édesanyánk, aki mellette volt a forradalom idején, végigrettegte, hogy halálra ítélik-e, megszenvedte a város kitaszítását a börtönévek alatt, a napi megélhetés miatt aggódott, a budapesti évek során megfáradt, látva, hogy férje teljesen magába fordul, rajta segíteni nem tud, 1977-ben öngyilkos lett. Nem telt el úgy családi vacsora, hogy valamilyen formában ne került volna szóba Szekszárd, az ügyvédkedés, 1956, a börtönévek. Szüléink lelkünkre kötötték, hogy az asztalnál elhangzottakat még véletlenül se említsük a lakáson kívül. Igazából nem is kellett, mert mindenki tudta rólunk, kinek a gyermekei vagyunk. Nővérem, Tóth Ágnes 1973-ban, házasság révén az akkori NSZK-ba költözött. A szerelmen kívül űzte innen az a környezet, amiben nekünk nem sok siker teremhetett. Magam, elvégezvén a jogi egyetemet 1982-ben ügyvédjelöltnek jelentkeztem Szekszárdon. A Tolna Megyei Ügyvédi Kamara, nem kis részben édesapám érdemeire tekintettel támogatta felvételemet egészen addig, amíg a helyi pártbizottságnál valakinek nem tűnt fel a nevem. Hallani sem akartak arról, hogy Szekszárdon még egy Tóth ügyvédked- jen még akkor sem, ha édesanyám emlékére az Ő családnevét használtam már ekkor, édesapám jóváhagyásával. Édesapám tett még két kísérletet kapcsolatteremtésre, de egyik feleségében sem találta meg azt a társat, aki édesanyámhoz mérhető lett volna. Második házasságából született, Tóth Zoltán nevű öcsém is már 25 éves. Még egyszer, 1989-ben nyerte vissza régi önmagát, amikor október 23.-án nagyszerű beszédet mondott szeretett szülővárosában. Készült arra, hogy a kényszerűségből elvesztegetett éveket pótolni tudja, de 1993-ban bekövetkezett halála miatt erre már nem kerülhetett sor. E rövid családtörténet után, az ünnep elmúltával, higgadtan, újra átgondolva is úgy ítéljük meg, hogy a mi családunk - sok száz másik család mellett - volt az, amely átélte Szekszárdon 1956-ot, megszenvedte a börtönéveket, majd az azt követő megaláztatásokat... Ezeknek az eseményeknek mi, Édesapám, Édesanyám, Agnes nővérem és én voltunk az elszenvedői és nem az a személy, aki édesapám halálát megelőző néhány évben a társa volt. Nem elvitatva az özvegy szerepét, de megkérdőjelezzük ebben az esetben kompetenciáját. Különösen sajnálatos, hogy éppen Ön, aki jói ismerte édesapámat és édesanyámat, nővéremet, sőt kisfiúként engem is, aki pontosan tudta, hogy szüleim milyen áldozatokat hoztak, nem volt képes beismerni tévedését, sőt személyes beszélgetésünk alkalmával képtelen indokokat hozott fel döntése alátámasztására. Örülünk, hogy nem feledkeztek meg édesapánkról, és ez a lényeg, de szomorúsággal tölt el bennünket, hogy ha már Ő vagy édesanyánk nem lehetett jelen a díszünnepségen, az emlékérem átvételére egy teljesen érdemtelent kérjenek fel. A díszünnepség beszédeit hallgatva pedig különösen elszomorított, hogy éppen az 1956-os eseményekről, azok hőseiről esett a legkevesebb szó, helyette inkább megint mai sérelmek, napi politikai események kerültek elő. Jövőre is lesz október 23.-a, de azt hiszem, én már maradok a halottak napi látogatásnál. Nagykovácsi, 2006. október 24. Dr. Eördögh (Tóth) Péter, Ágnes Oberheitmann (Tóth Ágnes) és Tóth Zoltán nevében is
