Szekszárdi Vasárnap, 2006 (16. évfolyam, 1-43. szám)
2006-10-22 / 35. szám
ÉKES LÁSZLÓ Ellenszélben RÉSZLET - A szerző Kőrisfák című könyve a Babits Kiadó gondozásában jelent meg 2006-ban, az 1956-os forradalom és szabadság- harc 50. évfordulójára desapánk utolsó nyara volt. Ott ült szokott helyén, a pitar és a kút közé állított hajdani mestergerenda csonkján, mélyeket szippantott az élete utolsó percéig kedvelt cigarettájából, időnként odapillantott az eresz alá tapasztott fecskefészek fekete-fehérben cikázva játszó, mindig visszavárt lakóira, de a szeme a kert végében tikkadtan terpeszkedő, akác tanúfákkal őrzött bodzabokrokat pásztázta. Úgy tűnt, nem a csetebogyót ringatókat kereste, fürkészte, hanem a mögöttük egykor futott gyalog- utat képzelte el, ami befogadta az utcasorunk kertjeiből lódult, pacsker, szandál, csizma taposta ösvényeket, és közelebb vitte a portákat a faluközponthoz, a pékhez, a tanácshoz, a bolthoz, a kocsmához, a postához és a tejcsarnokhoz is. Nem kétlem ma már, azt a történelmi utat kereste, ahol 1957 februárjában géppiszto- lyos, Kádár-kolbászos - így hívták a gumibotot akkoriban -, morc karhatalmisták vezették rabszíjon a hozzá hasonlóan testileg-lelkileg összetört Ács Zoli és Drávecz Ernő bátyámmal együtt Barnáékhoz és vissza a községházára, miután Csimáék államosított házának kertjében - úgymond - lejátszatták az eseményeket. Azt az utat kereste, ahol egy csutahatár takarásából a hatalma teljében lévő, szürke, pökhendi alak lépett elő és fegyveres bátorsággal ránk förmedt:- Takarodjatok innen! Emlékszem, ezen az utolsó nyáron is olyan volt a múltba néző édesapánk szeme, mint amikor ott, ezt hallva, hátra fordult.- Menjetek vissza, kisfiam! - kérlelt furcsa meleg hangon, szomorún megcsillanó fáradt szemmel. Nem tudtam akkor még, magát, engem, vagy a családunkat félti-e „ezektől”, a bosszúéhes falkától...- Mit tudsz te a forradalomról? - fordult hozzám édesapánk, s egy pillanatra elgondolkodtatott.- Valóban mit is tudok? - tettem fel magamnak hangosan a kérdést, aztán hol egymás szavába vágva, hol azt kiegészítve elbeszélgettünk. * * * Éjfél elmúlt már a koromsötét, 1957. január 28-ra forduló éjszakában, amikor „a törvény nevében” megverték a hátsó szobánk ablakát, hogy a riadozó sápadt fényben fegyveres karhatalmisták csörtessenek be a szobánkba, s halálra rémisszenek felnőttet, gyereket, és édesapánkat goromba módon bilincsbe verve, alkotmányellenesen elvigyék. Hogy hová, életre-e vagy inkább halálra, azt csak a Jóisten tudta akkor. Elvitték, és olyan űr maradt utána, mint amikor valaki meghal. Hajnalodon, de mégis hosszú, mégis sötét, az addigi legsötétebb volt az a maradék éjszaka; és szüleim, nagyszüleiül tudomásul vették, hogy a népi demokráciából továbbra is hiányoznak az alapvető értékek, ezért a már nem is leplezett totalizmus. Tudatosult végérvényesen az is, hogy a Kádár János által 1956. november 4-én tett biintetlenségi ígéret nem úgy értendő, nincs szó ugyanis semmiféle megbocsátásról. Az sem volt igaz, hogy nem vezet (ett) „köztük” ^.V7r. , SZEKSZÁRDI /-^vasArüíap 1956-2006 senkit a bosszúállás szelleme, s ezt nem is tűrik semmiféle „helyi szervnél, beosztottnál sem.” Folytatása, része volt ez az 1956. november 11- én megkezdődött megtorlásoknak, s a különbség csak a mértékekben jelentkezett. Az utat 1957. február 26-án az MSZMP IKB határozata és a BM-MSZMP Ideiglenes IB 1957. február 27- i döntése jelölte ki, amit a május 15-i BM tervezet világossá tett, és a cél nem volt más, mint a Marosán által szorgalmazott, 1945-ben „elmulasztott” megsemmisítés. Ezt erősítette meg más egyéb mellett az Elnöki Tanács XVI. számú határozata is 1957-ben. A bűnösség kérdését eldöntötte a forradalom szerveiben való - bármilyen hallgatólagos - részvétel. Főbenjáró bűnnek számított - rendszerint halállal büntették - a katonák körében a szovjet fegyveres erőkkel szembeni eljárás is. Megbízható- források szerint - bár nincs még teljes lista, de - több embert kivégeztek politikai okból, mint az 1848-as forradalom és szabadságharctól kezdődően 1956- ig. Találni közöttük olyat, akit 1941-ben(!) jegyeztek be a születési anyakönyvbe. Szó volt internálásról - bármiféle indoklás nélkül -, és büntetőeljáráson kívül folytak a munkahelyi elbocsátások, hajsza kezdődött a gépkocsivezetők és a vasutasok ellen, 2,5-3 ezer pedagógust ért munkajogi hátrány, több mint hatezer katonatiszt fejezte be pályáját azért, mert nem írta alá a hűségnyilatkozatot. Mivel a bolsevik felfogás szerint a magántulajdon mellett a vallásosság volt az első számú közellenség, ezért újult erővel folytatódott az egyházak zaklatása. A hatalom, a megtorlásokkal elégedetlen hatalom a gyermekeikben is bűnhődni rendelte azokat, akik kezükbe kívánták venni önsorsuk és nemzetük irányítását. Ezért is kérdezték testvéremet a szegedi gyógyszerészeti felvételin az „ellenforradalomról” 1963-ban, és „súgták meg” neki, a párttitkár, Kohn H. János azt írta levelében, hogy édesapánk az 1956-os „sajnálatos ellenforradalmi eseményekben” nemzetőrparancsnok volt, vallásos a család, nem javasolják a felvételt. Érdekes módon képesítés nélküli nevelő lehetett, és egy év múlva Tolnanémediből már nem ezt írták utána. így jártam magam is öt évvel később, ám kis katonasági kerülő és a párttitkár némi feddése után tanítóképzőbe járhattam Kaposváron. Igaz, addigra már többen emlékeztették, figyelmeztették a párttagok közül is a titkárt 1948-as múltjára - többek között Takács Simonná, Rózsi néném is -, hogy akkor ezt kiabálta a kisgazdagyűlésen: „Vessünk sok kendert, csináljunk sok kötelet, hogy minél több kommunistát fölakaszthassunk!” A kulák- nak nyilvánított Máj Péter bátyám pedig ezt kérdezte egy alkalommal tőle: „Na, Jancsi, mennyi kendert vessünk, merthogy most van a vetés ideje?” ... „Régen volt, hagyjuk!” - hangzott erre a magyarázatot nem igénylő válasz... * * * Amint az éjszaka nagyjából kitörölte a szeméből az álmot, édesanyánk és Örzsike nagyné- nénk könnyes szemmel felült a reggeli buszra, hogy tudakolózzanak, tájékozódjanak és hírt, lehetőleg jó hírt hozzanak a családnak. Ismerős rendőrt kerestek fel Tamásiban, ám Győri Jóska bátyánk csak annyit tudott - annyit mert? - segíteni, hogy Szekszárdra vitték „őket”. Árulkodó volt akkor ez a többes szám! Cáfolta az arcátlan hazugságokat, mert akkor csakis a bosszúállás szelleme határozott meg mindent, és erről tudtak valamennyi szinten. Napokkal később édesapánk keresztanyja elszólta magát nagyanyámnak: „Komámasszony, nekünk a Kohn H. Jancsi meg a felesége, az irányító Kató mondta, 2006. OKTÓBER 22. hogy elviszik a körösztfiamat, de nem engedték, hogy beszéljünk róla.” Úgy hiszem, az árulkodó mondat meghatározta a későbbi komasá- got. Nem járt sikerrel a két asszony Szekszárdon, a Várközben sem, ahol a hatalmától bátor kar- hatalmista ekként förmedt rá az édesapám hollétéről félénken érdeklődő nagynénémre:- Mit képzel maga? Húzza el innen gyorsan a csíkot, mert ha nem, magát is mindjárt odatesz- szük melléjük! Itt olyan bűnözők vannak, akik ártottak a rendszernek, vétettek az országnak... Mire reményvesztettem hazaértek, már tudta az egész falu, hogy Dobján Feri bácsit, az iskolánk igazgatóját is elvitték. Karhatalmisták rontottak be az intézménybe, megbilincselték, a szemközti papiak előtt álló teherautóhoz kísérték, és csattogó gumibotozás közben feltuszkolták a platóra. Elvitték. Később egyszer Tamásiban elmondta, hogy mire a nyolc kilométerre lévő Nagykónyiba értek, csurom vér volt. Néhány hét után megtörtén, megalázottan hazajöhetett, de igazgató többet nem lehetett. Új ember váltotta fel. Dobjánék elköltöztek a falunkból.- Kész őrület volt, míg nem volt itthon apátok - emlegette és ma is ezt teszi Örzsike néném lánya, Ilonka -, apátok pártján állt az egész falu, de hangosan nem mert szólni senki.- Az emberek tudták-tudják, hogy bosszúból, személyes ellentét miatt vitette el a Kohn H. Jancsi meg a Kató... - toldja meg Karcsi sógorom. Imádsággal, könnyel, reményteli várakozással terhes napok kezdődtek. Hírt vártunk a postástól, a rádiótól, bár nem a hiteles tájékoztatás «melegágya volt, a félve közelítő, bátorító jóakaróktól, az elszólásokat meghallóktól, a felhőktől, a szellőktől és főként a Jóistentől. ♦ ♦ ♦ ' Márai Sándor ezt írja a Föld, föld! ... című munkájában az 1947 utáni magyar állapotokról: „Az emberek kezdtek védekezni. Nem „összeesküvéssel” védekeztek, hanem magatartással. A kommunista taktika előírja, hogy azokat az embereket, akik nem a kommunisták, de a rendszer szempontjából valamilyen munkaterületen használhatók, kompromittálni kell - tehát csábításokkal és ígéretekkel állást, szerepet, kitüntetést vagy más ilyen koncot kell dobni nekik, és aztán használni, amíg szükség van rájuk. Vagy meg kell félemlíteni őket, betörni az engedelmes, mukkanás nélkül szolgáló mamelukok táborába. (A mameluk török szó, értelme: vásárolt szolga.); Ha nem állnak kötélnek, el kell süllyesztem az ilyen embereket a társadalmi elsorvadás kazamatáiban. Vagy kényszeríteni kell őket, hogy önkéntesen száműzetésbe menjenek. És az egyént, akit nem sikerült megvenni, megfélemlíteni vagy száműzetésbe kényszeríteni, fizikailag kell megsemmisíteni. A kommunista kézikönyvben ez a gyakorlati használati utasítás.” ' Márai sorainak valóságtartalmát - ha a sorrend el is tér ugyan tőle, de - a saját bőrünkön éreztük. Nagyot „vétkezhettünk” mivel Füles B. Gyula, Kohn H. János és felesége, Kató, később Prósza T. Gyura párttitkársága, vb-, illetve tanácselnöksége, uralma alatt végig ellenszélben, de Isten segedelmével élhettünk Értényben. Igaz, akadt mindig egy-két olyan „közülük való”, aki segített lépni. * * * Nagyapánk a huszadik század elején - mint annyian mások - „kitántorgott Amerikába”, hogy egy év múltán haza hajózzon hatvan napos úttal, mert itthon volt otthon, itt volt kedve és szíve családot alapítani, egzisztenciát terem-
