Szekszárdi Vasárnap, 2006 (16. évfolyam, 1-43. szám)
2006-10-22 / 35. szám
2006. OKTÓBER 22. _______1956-2006_______vasArMp Ij te ni, gyereket nemzeni, őket szabadságra, igazságra, munkaszeretetre, hazafiságra, a tudás, az értékek megbecsülésére nevelni, mert itt volt kedve hite szerint élni. Tizenhat hold földért szikvízüzemet vett 1922-ben, éppen eggyel többön gazdálkodott, helyettes bíróvá választották, s az idővel felnőtt emberré lett, amerikai fogságot megjárt, családot alapított, jó eszű édesapánkkal együtt forgatták a pénzt: tehénnel, tejjel, borjúval, lóval, borral üzleteltek, bérelték a nagykónyi vásárteret, s hordták a szódát a környező településekre. Belefértek azért az időbe a hajnalba nyúló beszélgetések, a kártyapartik, de a vasárnapi misék is. Csak egy tűzhelyet kívántak, darabka kenyeret, nekünk, gyerekeknek, ígéretes jövőt, csendet, jó szót és embert. Igaz Embert! Meg is találták az okos, törekvő helyi gazdák, iparosok, kereskedők között, Pető Gyula plébános úr, a tanítók - Kozáriék, Szigeti Árpád -, a postamesterék, Gyöngyössy Imre körzeti orvos, s az esetenként hazalátogató, filmrendező fia és annak baráti társasága... körében. Később az elköltözések meg az érkezések miatt a nevek változtak, ám az értékrend nem. Az 1948-as választások, a kommunista hatalomátvétel után világossá vált: szellemileg is magasabbra kell nőni, mint a bennünket elnyomó gaz. Az alábbi levelet küldte el nagyapánk 1953. május 3-án. „Tolnamegyei Tanács Végrehajtóbizottsága Vb Elnökének. Alulírott Ékes József ér- tényi lakos az alábbi kéréssel fordulok a Megyei Tanács Vb Elnökéhez: Kérem amennyiben lehetséges felülvizsgálni annak okát, hogy milyen okok miatt vagyok a kulákok közé sorolva. Ugyanis szántó rét szőlő együttes területe 17 kh és 569 négyszögöl földterületen gazdálkodók melynek összes aranykoronája 279.63 fillér. Ezt a földterületet mindig családommal dolgoztam meg és cselédet soha nem tartottam. Volt egy kézierővel meghajtót szikviz üzemem, amelyet azonban 1950 évben az Értényi földművesszövetkezetnek átadtam azóta a földművesszövetkezet tulajdonát képezi. Ezenkívül soha nem volt más ingatlanom amely miatt lehetnék most kulák. Az itt említett tényeket a helyi tanács ha szükséges igazolja. Kérem amennyiben lehetséges a Megyei tanács Végrehajtóbizottsága az illetékesekkel vizsgálná felül, hogy igazságosan Ítéljék meg, hogy tényleg kulák vagyok-e vagy sem. Annál is inkább mert a tények az ellenkezőjét bizonyítják és magam azt, hogy kuláknak vagyok sorolva igazságtalannak tartom. Kérem szives elintézését a Megyei tanács Végrehajtóbizottságának.” A tények önmagukért beszélnek. A szabadságot a szívünkben hordtuk, a hazugság nálunk szégyen lett volna, mint ahogy ma is az lenne. E levél megírásának időpontjában Sztálin már nem élt, de dúlt a proletárdiktatúra. A sorokat bizonyára valamelyik tanácsi alkalmazott - paraszt származék -, valószínű, a rokonunk, Kovács Ferdi bátyám vetette papírra, aki, mint látjuk, a legjobb szándéka ellenére is követett el helyesírási, központozási, stiláris és - nagy szívélyességgel - értelemzavaró hibát is. Ugyanis e szerint - olvassuk csak el az utolsó sort figyelmesen ismét! - nagyapánk végül nem a kuláksá- ga, sokkal inkább a megyei tanács vb megszüntetését, elintézését kéri. Persze így sem lett volna rossz, mert akkor azzal együtt a kulákság, s a hatalmas adók, a beszolgáltatások, a padlás- söprések ideje is elmúlt volna. Szerencsére illetékes helyen nem úgy értették a levélzárást, ahogy írták, mert akkor nyílt rendszerellenessé- gért is lakoltunk volna. Dolgoztak, küzdöttek, jobb időt vártak családunk tagjai. Édesapánk megjárta Pestet - kazla- zott, feketézett, akaratban, tapasztalatban erősödött -, hogyha apránként is, de haladjunk; aztán hazajött. Hazajött, mert kellett a család, a simogató, fegyelmező, szerszámot, gyeplőt fogó, erős, gondoskodó kéz. Megúszták ugyan a falu központjában elhelyezett szégyentáblára kerülést, amire olyan ostoba hazugságok kerültek fel, mint például, hogy Máj Péter két köcsög aludttejért dolgoztatta a napszámosokat, Len- csepeti Istvántól pedig az istállóból - a kert felé lejtő udvarról(!) - az utcára folyik a trágyalé... Nem kerültük el viszont a padlássöpréseket, a beszolgáltatást, a hatalom kénye-kedve szerint kivetett, fojtogató adókat, a megalázó végrehajtói foglalásokat; és az sem nyújtott vigaszt, hogy míg tőlünk a két „frissen vásárolt ökröt” már az istállóajtóban lefoglaltatta és elhajtatta a Kohn H.-Füles B. uralom-hatalom, addig Máj Péterék- től a férjhez menő lány hozományát, szobabútorát vitték el hazaszállítása percében. Úgy látszik, jól dolgoztak a besúgok! Bár az érintettet más úton-módon kárpótolta az élet, ma is köny- nyes szemmel emlékszik vissza az esetre, és nem felejtette el azt sem, hogy kihez került. A csillagfordulás évében, 1956 nyarán édes- apámék szénát hordtak, kazlaztak, mi, gyerekek a közeli kultúrház udvarán a rokon Szakály testvérekkel és többekkel, köztük a vb-elnök fiával együtt játszottunk az egyik helyiségben talált gyakorlógránátokkal. Baj történt ekkor, bosszúra okot adó baj. Már nemcsak a létezésünkkel volt gond. Történt, hogy az elnök fia véletlenül sípcsonton dobta a legfiatalabb Sza- kályt, aki bátyjai és az én unokatestvéri segítségemmel olyan elégtételt vett, hogy még az ingét is leszakítottuk. Nem hagyta annyiban. Haza szaladt, az anyja pedig a szemközti tanácsházára a férjéhez. Jött az feltüzelve, a hatalom erejével, s az ing árát követelve fenyegetőzött, aztán, amikor édesapánk a vasvillát megemelve minden rendszer és annak kiszolgálói elleni dühét beleadva megmagyarázta neki káromkodásokkal cifrázott fennhangon, hogy mit kap, akkor megszaporázta lépteit visszafelé. Nagyanyánk édesapánkat csitította - szerencsére hallgatott rá, nem járt el a keze -, a vb-elnök meg böszítet- te, becsukatással fenyegette. Ebből azonban csak később lett valóság. E lőbb azonban ismét talpra állt a magyar! Ismét felragyogott a „népek hajnalcsillaga”. A bürokratikus zsarnoksággal és az orosz elnyomással szemben visszanyerték örök frissességüket 1848 jelszavai, a szabadság, egyenlőség, testvériség, mellette a nemzet és az igazságosság fogalma. Október 23-át követően a Kossuth-címert lobogtató, győztes forradalmárok már teljes sajtó-, gondolat- és vallásszabadságot, igazi parlamentet, többpártrendszert és teljes állami függetlenséget követeltek a súlyos gazdasági és társadalmi válságban lévő Magyar- országon. Ott, ahol a megújulásra képtelen MDP vezetősége - beleértve a fontieket, de a szellemi szinten jócskán elmaradott lentieket, a végrehajtókat is - kényszeredetten és felemás döntésekkel kullogott az események után. Nem véletlenül fogott tüzet a vidék, közte az én falum is, hiszen a mélyben ott izzott a zsarát. (Folytatjuk.) A Babits Kiadónál kapható, 102 novellát, publicisztikát tartalmazó Kőrisfák című kötet borítóját Cseh Gábor rajzolta, tervezte, s az írásokat 8 grafikával díszítette. Ötvenhat ■ m sok* -.. iw>íj Nincs még egy szám, ami ennyire sokat jelentene a magyar fül számára; a történelem folyamán is csak egy volt: a 48. Mesélik, hogy amikor a budai lottón az 1850-es években kihúzták a számokat, és köztük volt a 48, biztosan keveset fizetett, mert arra mindig sokan tettek. így lett aztán, s van tán még ma is a modern lottóval és az 56- tal: még családi titkos tippsorunkban is ott látom. Ugyanígy megérdemelné a névtani vizsgálatot, mennyivel több leány kapta a forradalom után a Gyöngyi és a Gyöngyvér nevet. Ebbe senki nem szólhatott bele, s a névnapon, október 23-án családi körben bátran lehetett ünnepelni: a Magyar utónévkönyv szerint '67-ben 1096 leány őrizte tovább így a nagy nap emlékét. Mi, szűkebb hazánk lakói, László Péter és Dobos Gyula megyei '56-unkról szóló értő tanulmányai után is inkább a hiányérzettel küszködünk: akik részesei voltak, s továbbadhatták volna mi történt, sokszor inkább hallgattak. Vagy, mint apósom is, makacsul forradalomnak hívták, hiába állí■ tottuk iskolai tanulmányaink alapján ellen- forradalomnak. Szekszárd-Fölsővárosban azt is csak kellő körülnézegetés után mondták el, hogy Benács Juci néni volt az egyik, aki segített ledönteni a mai '56-os szobor helyén állt szovjet emlékművet. A pártbizottság akkori titkára visszaemlékezésében leírta: telefonáltak Budapestre, hogy mit tegyenek, mert a jelentős fegyveres őrség szét tudná kergetni a 400-500 fős tömeget. Nagy Imre óvott ettől, s azt ígérte: „ha ledöntik a szovjet emlékművet, majd fel fogjuk építeni”. Azóta már azt is lebontották... Vagy fogódzót adnak az események? Október 24-én Szekszárdon nemzeti színbe öltözött a város, „a kora esti órákban kedves ünnepség keretében koszorúzták meg az első és második világháború magyar hősi halottainak emlékművét”. Október 26-án a hidasi bányászok a völgység fővárosában tüntettek a helybeliekkel, 27-én az ottani üzemek munkásmegmozdulása zajlott. A falvakban az adóíveket és beszolgáltatási nyilvántartásokat semmisítették meg. Két nap múlva a Tolnai Napló helyett nemzeti színű szalaggal és Kossuth-címerrel jelent meg a Tolna megyei Népújság, másnap megalakult a szekszárdi nemzeti bizottság, 31-én ugyanitt ifjúsági nagygyűlésen a megye forradalmár fiataljainak új 12 pontja került a kezekbe. Közülük az egyik követelés: „Március 15-ét és október 23-át nyilvánítsák nemzeti ünnepnek!” S mi történt ezután? Már november elején szovjet tankok „vesztegeltek” benzinhiányra hivatkozva Tamási és Dombóvár szélén. November 4-én megindultak, s ok nélkül lőttek, okoztak halált és sebesülést itt is, Dunaföldvárott is. így esett, hogy a megyei ifjúság kérésére még hosszú évtizedeket kellett várni. De még ma sem lenne késő meghallgatni az akkori fiatalokat, hogy egy felemásan felnőtt nemzedék után '56 igazabb történetével gazdagodhassunk. Or. Töttős Gábor
