Szekszárdi Vasárnap, 2006 (16. évfolyam, 1-43. szám)

2006-12-17 / 43. szám

2006. DECEMBER 17. , SZEKSZÁRDI VASARNAP kongó szállodák megteltek, élelmes hivatalok még a raktárhelyiségeiket is kiadták hálózsá­kos újságíró társaságoknak, számos nemzet­közi és hazai tévé jelezte részvételét. Már a főzőkanalat forgató szépségkirálynő választá­sát is lebonyolította az ilyesmiben verhetetlen Papi Bt., a recepteket hetek hosszú tanácsko­zásával sikerült egyeztetni, s végül, de nem utolsósorban az orvhalászoktól elkobzott há­lókból megfelelő mennyiségű és minőségű fogóeszköz állt rendelkezésre. Már viccek keringtek arról, hogy egyedül a Szentháromság szobrán marad majd meg a Szentlélek madara, meg talán, ha jól vigyáz, az érdemes postagalamb-tenyésztő kímélheti meg gondosan elzárt kedvenceit, amikor por­szem került a gépezetbe. Megjött ugyan a fő­városi vállalkozó, glédába álltak a közmunká­sok, szélesre tárták az iskolai tornatermek aj­taját, de egy fia galamb nem sok, annyit sem sikerült összefogdosniuk. Az első két nap ki- fárasztással próbálkoztak, gondolván, ha ad­dig hajtják az egyik tetőről a másikra őket, amíg el nem erőtlenednek, csak könnyebb lesz elkapni párat, de a madarak nem akartak lankadni. Ha már végképp nem bírták a szár­nyalást, siklórepüléssel a közeli dombokra ereszkedtek, majd kihasználva a kellemesen lengedező szelet, továbbsuhantak az üldöző csapatok elől. A harmadik napon összeült a válságstáb, s azt a bölcs döntést hozta, hogy ezekkel a pri­mitív módszerekkel nem szabad tovább pró­bálkozni, hanem totális támadást kell indíta­ni, mégpedig két fronton. A helység malmá­hoz vezető bekötő utakon elszórt búzát és ro­zsot fel kell söprögetni, gondosan megterve­zett hálórendszer alá kell szórni, továbbá hí- vogatóul helyezzenek el madáritatókat, de azokba ne vizet, hanem a helyi erős, ámde el­adhatatlan fehérbort öntsék szomjoltóul. Ha a galamboknak csak csöpp eszük is van, ki fogják használni ezt a kínálkozó lehetőséget, begyüket megtöltik, jócskán kortyolnak rá, s ez bizonyosan a közjót előmozdító vesztüket okozza: a közmunkások fürge parkolóőr gya­nánt előrohannak, hálóba és zsákba szedik őket. Vagy a sors volt szokásos tréfás kedvében, vagy a galambokkal nem beszélték meg ezt az egészet, annyi bizonyos, a reménybeli szárnyverdeső rajok sorra elkerülték a körül­tekintően elhelyezett csapdarendszert, vi­szont verebek ezrei csaptak le egy kis csipe- getésre, a tálkák körül pedig leginkább fekete­rigók forgolódtak, legalábbis amíg lábuk nem kezdett zsibbadni. A bölcs szervezők már- már hajlottak a gyümölcsöző kompro­misszumra, hogy hát, ha galamb nincs, végté­re a veréb is jó, különben meg annak a sok éhenkórász potyalesőnek jó lesz ebből is a le­ves, de erre előre mégsem gondolhattak: a méretes hálólyukakon még a legtökösebb öreg veréb is átszökött, s talán még csúfondá- rosan pottyantott is a szorgoskodó emberek­re. Lassan a pánik kerítette hatalmába a pol­gármestert, a városatyákat, egyre több ■ és több részes vállalkozót, végül mindazokat, akik csupán áttételesen érezhették magukat érdekeltnek vagy érintettnek. Odalesz a hely­ség becsülete, a fél világ rajtuk fog röhögni. Már Miskár Miska legújabb szatírjátékának bemutatói is lanyhultak, mert az ártatlan résztvevők nem tudták ösztönzők nélkül átél­ni, miként lesz a nagy becsinált levesből Szentlélek, ahogy azt ő galambtoporgást idé­ző verslábakkal oly érzékletesen remekbe formázta, az alkony és vér bíborát mesterien sejtelmes újszerűséggel mosva egybe. Mag­vas Ferenc Galambszaru című műve is el­akadt a nyomdában, pedig a jubileumi, ötve­nedik kötet megjelenésére komoly előjegyzé­seket kötöttek le a könyvesboltokban. A félelem súlyos, hatalmas madárszárny­ként borította el az eget. Fojtogató fülledtsége szíveket és agyakat zsibbasztott, riadt, rohan­gáló férfiak és nők felejtették el legkedvesebb verseiket, a lemezekről andalító dallamok he­lyett részeg csukladozás hallatszott, míves táblaképek olajfestéke megráncosodott, könnyezett, aztán a földre patakzott, megpat­tant a márványszobrok erezete, s a daliás ala­kok elporladtak, a patinás bronzok viaszként estek össze, a csöndes árkádú kedves házak gerince megroppant, tetőcserepüket halpik­kelyként borotválta le a szél, százados fák ha­talmas nyögéssel gyufaszálként törtek ketté. A kapualjakba és vendéglőkbe húzódott té­vések abban kezdtek reménykedni, hogyha a nagy galamblevesről nem is, de legalább egy orkánszerű viharról tudósíthatnak. Elfoglal­ták a leglátványosabbnak ígérkező helyeket, rosszarcú statisztákat gyűjtöttek, s előkeres­ték azokat a legöregebb embereket, akik ilyenkor - szokás szerint - nem emlékeztek ehhez hasonló ítéletidőre. A bölcs vezetés mentegetőző közlemény megfogalmazásán fáradozott, a munkamániás helytörténész pe­dig iratait és gondolatait rendezgette, amikor elsuhogott fölötte is a felejtés angyala. Szájá­ban megkeseredett a cigaretta, ötletei és felfe­dezései az események tükrében egyre bár- gyúbbnak tűntek, pályáján visszatekintve mind határozottabban kietlen kősivatagot vélt látni. Odakinn közben megeredt a jótékony lan­gyos csendes eső, amelyben önfeledt szerel­mesek szaladtak, s nevetésük feledtette az egyhangú kopogást. Nem keresték a régi szobrokat, de virággal szórták tele az újakat, boldogok és könnyűek voltak; aki csak látta őket, becsukta ernyőjét, az ég felé fordította arcát, és hagyta, hogy a sűrű, apró cseppek barázdáiban észrevétlenül összefolyjanak a könnyekkel. Röviden szólva tehát nem történt semmi, elmaradt a szenzáció, a hírre érdemes nagy durranás. A jövevényekben és a helybeliek­ben mindössze egyetlen megmagyarázhatat­lan jelenség miatt feszült szívszorítóan furcsa érzés. Látták, ahogy fiatalok egymásra talál­nak, élénk beszédű társaságokba verődnek, kezdetben dünnyögnek, utóbb dúdolnak, vé­gül valami éterien tiszta hangon eddig isme­retlen dalokat énekelnek. Alapjában véve nem érződött különösnek, inkább valahogy természetesnek hatott minden szavuk. Mire az eső elállt, és a világot játszi fénnyel csókol­va kisütött a nap, már senki nem emlékezett a nagy galambleves tervére, a nehéz órákra. Aztán ez is elmúlt, és minden, minden, min­den a régiben maradt... Töttős Gábor Hazugságverseny 1896-ban született édesapám mesélt ne­kem a híres-nevezetes szőregi (Szőreg az­óta Szegeddel összeépült település) hazug­ságversenyről, amit mindig a helybéli kocs­mában tartottak, és egy 50 literes hordó jó bor volt a fődíj. Summa summárum Szőreg örökös legnagyobb hazudozója egyszer az a 75 éves bácsika lett, aki röstelkedve a sa­rokba húzódva hallgatta végig a hazugsá­gokat, aztán fejét rosszallóan csóválva fel­állt, és szigorúan megfeddte a társaságot:- Fiaim, fiaim! A hazugság nem istennek tetsző dolog, soha ne hazudjatok, mert a pokolra kerültök. Vegyetek példát rólam, 75 évet megéltem, de még egyetlen hazug szó sem hagyta el a számat. Nemrégiben hajnalban üldögéltem kicsit a teljesen kihalt Garay téren, egyszer csak mellém ült, és mosolygós huncutsággal a vállamra csapott egy régies öltözetű nagy­bajuszé ember: - Édes öcsém, nem is­mersz meg? Legyintett, ennek is az a kis lo­vas szobor az oka, amelyik egyáltalán nem hasonlít rám. Meg aztán mindenki úgy tud­ja, már réges-régen meghaltam. Ámde az az igazság, ahogy szétszéledt a sírom mel­lől a gyászoló gyülekezet, úgy döntöttem, még egyszer jól megtréfálom őket, és azóta is élek, de már százszor is megbántam ezt a csínytevésem, nem nekem való ez az ocs- mány, hazug világ, amelyikben most élek. Látom, nem hiszel nekem. Na, idefigyelj, ismertem apádat, aki a legendás szőregi huszárezredben harcolta végig az első vi­lágháborút, sebesülés és fogságba esés nél­kül. Az apádnak az apja is huszár volt 1848-ban, ott van a neve a szegedi huszár szobor talapzatán, de az ükapád is huszár volt. Te mivel foglalkozol? - írással. - Ej­nye, az angyalát, hogy eshet ilyen messzire az alma a fájától? Egy vérbeli huszár gyere­ke, és persze te is hazudozol, mint a leg­több firkász - nézett kissé szemrehányóan az obsitos Garay János szobrára - amióta ez a költő hírbehozott, mindenki megrög­zött hazudozónak tart. Ráadásul minden idők egyik legnagyobb hazudozójának. Pe­dig én sohasem hazudtam, félreértettek. Hihetetlennek tűnő dolgokat mondtam, de attól még nem lesz hazugság valami, hogy nehezen elképzelhető. Az igazi hazugsá­goknak nagyon is hihetőknek, elképzelhe- tőknek és meggyőzőeknek kell lenniük, különben annyit sem érnek, mint egy ócs­ka sliccgomb'- mondta a bölcs öreg obsi­tos, aztán úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna. Hűha, kaptam késve a fejemhez, mert Háry János eltűnt mellőlem, mielőtt még a nagy hazugságszakértőtől (neki mégiscsak több hitele van, mint akár száz mai polito­lógusnak együttvéve) megkérdezhettem volna, hogy szerinte a sok-sok nagyotmon- dó igazmondó közül ki a legnagyobb hazu- dozó ma Magyarországon. Mert szoros a verseny, és még a legpontosabb célfotókkal sem lehet eldönteni, ki a győztes. Bálint György Lajos

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents