Szekszárdi Vasárnap, 2006 (16. évfolyam, 1-43. szám)

2006-12-17 / 43. szám

2006. DECEMBER 17.

SZEKSZÁRDI

asArnap

A nagy galambleves

Kezdetben nem értettem, miért és hogyan maradhatott rám ez a történet. Sokáig azon töprengtem, vajon ki fogja már egyszer megírni, hiszen cselekménye oly világos és kézenfekvő, ugyanakkor tagadhatatlanul érdekfeszítő, fordulatokban gazdag, ráadásul szinte magától összeáll. Évekig vagy talán évtizedekig ígért könnyű sikert annak, aki hozzányúl, mégis furcsa hallgatással kerülte ki az itáliai művészetet konzerven csodáló író, aki élete alkonyán cigarettáit félbe vágva szívta, de azért körömig égette, meg az örök bohém kölcsönkérő, aki utoljára alighanem életével maradt adós a Teremtőnek. Elutaztak, magukba menekültek az utánuk jövők, de lázas lantverés közben kikerülték ezt a jól fésült témavadászok, a sokra tartott fahangú poéták, s végül a bármit méretre és időre szállító jámbor tollnokok. Az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy körülnéz, de már alig érdemes valakit látnia. A homályban egy ifjú nemzedék könyököl ki a sűrű semmiből, meg kellene várni és érni, ahogy felnőnek, de ezt elmondani aligha leszünk bátrak, erőnk el- hágy, s utóbb még azt hisszük, nem is fontos.

H« sfc sic s|c

Volt abban valami fenséges és megnyugtató, ahogy a múzeum nyálkás cserepein ismeretlen és biztos rend szerint kapaszkodtak a galambok, s látszólag ok nélkül, talán egy égi kar intésére, szárnyra kaptak, félkörré suhogtak, majd a park fölül visszakanyarodva ismét a tetőre telepedtek. Nem, nem láttuk bennük a béke jelképét, igaz, a héják jövendő martalékát sem, és ugyanígy nem ismertük fel a lehetőséget, legföljebb szánakoztunk egyikük- másikuk látszólag értelmetlen halálán.

Ebből azért egyre többször kaptunk leckét. A kóbor macskák után maradt tollcsomók, ha nem is szaporodtak, de azért biztosan igazolták Darwin túlélési megállapításait az erősebb fennmaradásáról és jogáról. Az már kísértetiesen hatott, amikor egyszer hajnalban az állomásra siettem, egy görbe hátú, hullámosán rohanó görény pedig a reggelije után. Fölfutott az egyik alacsonyabb fára, néhány másodperc alatt szétverte a fészket, miközben a tojások a földre loccsantak, a galamb pár egyike felrepült, a másikkal pedig a fürge emlős inait tovább.

A természet nehezen, de mégis elviselhető rendjébe - szokás szerint - most is az ember avatkozott bele. Mivel a múzeum padlásának réseit sem meglelni, sem befoltozni nem lehetett, a párkányokra kifeszített vékony drótszálakkal próbálták megakadályozni a madarak szokott pihenőjét. A látványos eredménynyel kecsegtető óvintézkedés nyomán néhány nap múlva pár ügyetlen galamb akadt a drótokba, ott pusztult, száradt, porlott, s már csak akkor rebbentette szárnyait, ha a szél belekapott. Ettől persze a szenvedélyes tojók

és harcias hímek nem adták fel fészküket, továbbra is az erdők királyából lett gerendák szögleteiben és hajlataiban húzódtak meg. A biztonsági őrök kapták feladatul elriasztásukat, de hazulról hozott légpuskáik csupán ideiglenes eredményre vezettek: amint eltűntek, ismeretlen zugokból totyogtak elő az alig megfogyatkozott, s immár harcedzett csapatok.

Talán soha nem került volna pont az ügy végérre, ha a nagyralátó polgármester és az egymással szemben örökké elemükben lévő városatyák elé nem kerül az a kitűnőnek látszó, olcsó, mégis páratlan hírnevet hozó tervezet. Ebben körültekintő vizsgálat nyomán mutatták ki, hogy az egészségre mily veszélyes a múzeumon kívül is szinte minden középület padlásán tenyésző galamb, melyet ráérő öregek nem átallanak még etetni sem, noha erre a luxusra a józanész számításai szerint aligha futná nyugdíjukból. Összepiszkítják ezek a szelídnek hitt madarak köztereinket, zavarják a fák alatt üldögélni vágyókat, sőt, meg nem erősített, de biztos forrásból származó hírek szerint elmélázó óvodások és idetévedt turisták kezéből kikapják a kenyeret. Az is könnyen kiszámítható, érvelt tovább az indítvány, hogyha csak tízezer galamb él is itt, az általuk elfogyasztott, ismeretlen eredetű gabona mennyisége legalább nyolcvan-száz tonnát tesz ki évente, ami önmagában is mérhetetlen kár.

A tűzbe-lázba jött ülésen ekkorra már egyre erősödő morgás jelezte a rosszallást és a fokozódó elszántságot. Ilyen előkészítés után szinte egy emberként várták a megváltó javaslatot, ami nem is maradt el. Aki csak látta, örömmel tapasztalhatta, hogyan simulnak ki a gond redői a közügyért annyit tűrt arcokon. A megfáradt szemek mosollyal kezdték keresni a tekintetükre legméltóbb szemközt ülőt, a tenyereket a jótékony izgalom nyirka bizsergette, míg végül valamennyien önfeledt éljenben törtek ki. (Egyedül a folyosón csöndesen takarító, mozdulatait öregesen beosztó Mária néni lepődött meg a fejleményen...)

Szinte gyermeki öröm tükröződött a határozatban, amely méltán keltette fel a média osztatlan érdeklődését. A meglehetős bő számmal rendelkezésre álló közmunkások és egy fővárosi vállalkozó bevonásával összefog- dossák a bármilyen okból kinn repkedő galambokat. A tervek szerint egy hét alatt végrehajtandó művelet idején a zsákmány nem igényel etetést, s mivel nyár derekán végzik majd, az iskolák elárvult tornatermeibe re- keszthetik a szárnyasokat. A helység szokásos ünnepére, Vak Béla király születésnapjára hatalmas üstöket szereznek be, megfogadják a környék legkiválóbb kopasztó asszonyait és leányait, akiknek munkáját avatott és hivatott szakácsok irányítják. Nemcsak az országnak, hanem egyenesen a világnak fog példát mutatni a tízezer galambból főzött ízletes leves, amely a maga nemében páratlan különlegesség, eredeti ötlet, s így bizonyára a rekordok könyvébe is bekerül. Ezzel szinte ingyen jut világhírhez a pénz híján eddig hiába erőlködő lakó- és szülőhely, amely pedig már régóta megérdemelné ezt a jogos elismerést.

A polgármester ugyan még néhány percig fölös szőrzetét rágdosta, mert fölötlött benne, ha nem neki jutott eszébe ez az elképzelés, akkor talán nem is olyan jó, de aztán felvillanyozta a gondolat: olyan régen nem evett már galamblevest, csak egyszer, de az sem biztos, hogy az volt... Az egyik frakció a biztonság kedvéért közleményt adott ki, amelyből hívei egyaránt kiérthették a szenvedélyes pártolást és a merev elhatárolódást - ha a jövő úgy hozza. A másik frakció szűkkeblűséggel vádolta ellenfelét, mert vonakodott megszavazni az elegendő mennyiségű fűszert, holott II. József átutazóban éppen ennek meglétét emelte ki legfőbb helyi erényként.

Feszült érdeklődés előzte meg a csigalassúsággal közeledő nagy napot. A máskor üresen