Szekszárdi Vasárnap 2005 (15. évfolyam, 1-40. szám)

2005-01-23 / 1. szám

RIPORT 2005. JANUÁR 23. akler Ferencet a 2004. év borászának választották. A Szekszárdi Történelmi Borvidék hírnevét eddig is messzire vitte, ma pedig önmagában is „szekszárdikum". A szőlőműves család sarja verejtéT kes történettel élte meg a szakma legnagyobb elismerését, mondhatjuk igazi magyar sors az övé. Legnagyobb sikere az, hogy a mai napig életben tartotta vállalkozását és leghőbb vágya: kiváló bort készíteni. A Decsi-szőlőhegyen kell keresni a Takler Borházat, a keskeny közben felkapaszkodva látjuk meg az öreg téglából, a hegy anyagából készített épületet. Semmi monumentalitás, semmi hivalkodás, mintha évszázadok óta a Sárközben állna, pedig tavaly készült el. Beszédesen árulkodik gazdája lelkületéről. Belefér a felegy termés a bankban. Ma sem tudtuk ezt követni. Olyan éveket tudhatunk magunk mögött, az a csoda, hogy élhetünk, fennmaradtunk. Őket nem hajtotta a tatár, az volt csak a fontos, hogy jó helyen tudják a vetőmagot, a permetszerek meglegyenek, a lovak abrakot kapjanak, biztonságban éltek. pontosan érti, mit jelentett abban az időben munka nélkül maradni, amikor évtizedekig káemkásnak, azaz közveszéses munkakerülőnek bélyegezték az effajta embereket. Hihetetlen tapasztalások következtek: - '87 októberében kicsi gyermekekkel számkivetettek lettünk, elmondtak mindenféle felelőtlen embernek, később Az év borásza Takler Ferenc ged-Kaposvár-Székesfehérvár útvonalon a '90-es évek elejére és mindenütt megálltam, ami az utamba esett. - Már akkor, a vendéglőkben konkurenciaként találkoztam a villányi borokkal. Az igazi felismerés '81-ben történt, amikor először egy Villányi Oportót megkóstoltam. Régi, hagyományos, tiszta ízvilág, lágy vanília aromával, azt gondoltam, ilyen bort nem tudunk csinálni. Elhatározdolgozó újonnan emelt épülete, a palackozó és a fogadó rész, alatta pedig talányosan rejtőzik a pince. Ma már mosolyogni való emlék, hogy legelőször ezt tették rendbe, s miközben megmosolyogták a megszállottan dolgozó borászt, a még düledező öreg építmény alatt már a legkiválóbb nedűk értek.... Még az egyik újságíró el sem ment, már megérkezünk, Takler Ferenc hirtelen az érdeklődés középpontjába került. Bort tölt a pohárba, leül szembe az asztal mellé és nem nyilatkozik. Beszélgetünk. - Az 1700-as években kezdtek őseim Szekszárdon szőlőműveléssel, borkészítéssel foglalkozni. Nagy sikerrel, megbecsülték őket. Nagyapám, Takler Ferenc a Budafoki Pezsgőgyárba Kadarkát szállított és felmenőim között volt Takler István nagykereskedő, aki saját pecsétnyomóval is rendelkezett, a borkereskedelemben kereste a boldogulást. Édesapám élete minta volt számomra, nem a szőlőből élt, a parasztemberek okosabbak voltak. A szántóföldi munkák mellett foglalkoztak borászattal, mellette amikor a sors úgy hozta, állást vállalt. Ez volt a menekülés a téesztől. Bölcsességéből ma is tanulhatnánk, azt mondta: egy termés a tőkén, egy termés a pincében, Ha nosztalgiává szelídült a gyermekkori emlék, az a valóságnak köszörihető. A kulák felmenőkkel műszaki terület felé terelgették a cseperedő ifjút. Ám a bátyjának volt érzéke a gépekhez, ő soha nem érezte otthon magát ezen a területen, a Zipernovszky szakközépiskolából az Épfu-művezetőségig jutott, de ez nem az ő világa volt. Csak a korosztálybeliek emlékeznek arra, hogy labdarúgóként tette le először a névjegyét, nem is akárhogyan. - A Vasasban játszottam, Pécsre igazoltak, kevésen múlott, hogy a Budapesti Vasasba kerüljek. De Pécsen döntenem kellett, hogy a foci vagy a szőlő. Tizennyolc évesen nemet mondtam, magam döntöttem el, győzött a kötődés. Nagy dilemma volt, nagy lehetőséget festettek elém, imádtam a labdát. De erősebb volt a biztonság utáni vágy, és jól döntöttem, mert a hetvenes évektől elindult a lejtőn a magyar foci. Korképet mutat az országról. Másik nagy döntésem volt, amikor tizenöt év vajúdása után otthagytam az Épfut. Amikor a Ganz Mávagnál Horváth Ede először nyitotta meg a kapukat, elkezdődtek a leépítések, elbocsátások, éreztem, hogy eljött az idő. A fiatalabbak biztosan nem tudják, az idősebb generáció ugyanazok, akik nem köszöntek, a segítségünkre szorultak. - Nem köszöntek? Ez talán túlérzékenység volt - vetem közbe, de határozott a válasz. - Szüret idején bementem a gazdaboltba, nem volt időm átöltözni, munkásruhában, gumicsizmában, bizony elfordultak tőlem az ismerősök. A családi birtok alapjait 900 öl jelentette a Decsi-hegyen, 700 öl az Alsó-Cinkában, aztán Baranya-völgyben telepítettünk a bátyámmal és Bátán béreltünk a téesztől 1 ha cabernet-et és 1 ha bíborkadarkát. Az első termésből, 140 hektó bor volt, egy rotakapát vettünk 8700 forintba került. Gépesítésnek számított, ezzel már 6000 ölet végigkapáltam, a jobb kezem az áldozata. De nem dobtuk el, a padláson van a kiszolgált jószág. Persze már akkor sem az elkészítés, hanem a bor eladása volt a legnehezebb feladat. Mentünk a Balatonra, rengeteg kanna a platón, házaltam a vendéglőkben. Nem elöl, hanem hátul a konyhán közelítettem, megvolt a saját taktikám, ha nyolcszor kidobtak, kilencedszer visszamentem. Egy útvonalat, terítőjáratot építettem ki Szetam, hogy ez lesz a célom, ezt próbálom elérni. Ezért is kedveltem mindig a bíborkadarkát, túlérett, lágy ízeivel, hozzátettem az oportót, vagy zweigeltet. Feszesebb, tartósabb bort kaptam és amíg ^fc villányi oportók karácsonyig^ kitartottak, utána jöttek januártól húsvétig, augusztusig az én boraim. Ma azt mondom, a borunk meg tud mérkőzni, a villányiakkal, de a népszerűségünk - bár rengeteget javult - még elmarad. A borhoz értők vitatják ugyan ennek jogosságát, a tény sajnos egyelőre tény marad. Az okokat hozzáértő emberek keresik, beszélnek a borvidék tagoltságáról, széthúzásról, a marketingszemlélet hiányáról, a későn ébredésről. Amikor arról faggatjuk az év borászát, hogy mit jelent számára Szekszárd, így fogalmaz: - Szekszárd mindent, az életet jelenti számomra. A múltam, a jelenem, a jövőm, nem