Szekszárdi Vasárnap 2005 (15. évfolyam, 1-40. szám)

2005-12-18 / 40. szám

SZEKSZÁRDI SL VASÁRNAP 2005. NOVEMBER 27. •pw élután szóltak át a szerkesztőségből, hogy egy üzenet vár az I I íróasztalomon, valamiről cikket kell írnom. Majd szétvetett f y az öröm. Biztosra vettem, hogy az interjú a miniszterrel az enyém lesz, nem az öreg kapta meg ezt a feladatot, hanem én, a fiatal újságírójelölt. Tudtam, hogy külföldi vendégekkel vacsorál a „Granhotelben". Együtt nézték meg a legjobb szövetkezetet délután, ebből szerződéskötések lehetnek, jelentős valutaüzlet. Feltehetően a hangulat sem lesz rossz. Felültem a mopedre, bemotoroztam az újsághoz. Két újdondász kolléga volt bent, mint a ketten vigyorogtak. Ok már elolvasták a cédulát, ami rám várt. „Menj ki ma este héttől nyolcig Betlehempusztára, a birkahodályhoz, és írj színeset arról, amit ott láttál. Utána a község vendégfogadójában nézz körül, a vendégszobákban is. 180 sort kérek holnap 11-re. Lukács főszerkesztő." H. Németh István: Karácsonyi riport IMIM V Nem maradtam tovább, visszamentem a városba. Tizenegyre már meg is írtam a cikket, egy hangulatos riportot a birkatenyésztésről, az állatgondozók várható nyereségrészesedéséről. Majd a vendégfogadó forgalmáról, a hazalátogatókról, akik az augusztusban meghirdetett népszámlálás kitűzött téli napjaira visszatértek a szülőfaluban. Nem volt rossz az írás, becsületes, verítékszagú munka. Mit csináljak, ha én nem láttam semmi szenzációt?! ——-j cikk nem jelent meg egy hét alatt sem. A guta kerülgetett, A amikor ismét ki kellett mennem egy este B.-be. - „Nézd a Ai csillagokat és az embereket" - írta a főnök. Azt éreztem, hogy ez már kitolás velem, leégetnek. Lehet, hogy visszamondták valamit a főnöknek, amikor múltkor bor mellett szidtam? Most busszal mentem ki, mert hideg volt és vissza is jöhettem két óra múlva. Betlehem község ugyanaz volt, mint a múlt héten, csak a vendéglő volt üres, mert elmúlt a népszámlálás hete. Alig lézengtek néhányan a kármentő előtt. A csillagok s ugyanazok voltak, bár volt köztük egy nagyon fényes, de hamar rájöttem, hogy az a csillag (tulajdonképpen) három, csak egymáshoz közel kerültek, és együtt látni a fényüket. Bármennyire is ritka fényjelenség, mégis törvényszerű, legfeljebb a csillagászokat érdekli. A hold azonban szép volt, vakító ezüst tányér. Éppen egy meteor futott át egy pillanatra az égen. Olyan volt a kettő együtt, mint egy nagy hangjegy, amit az égboltra kottázott a csodálatos természet. Le is írtam magamnak a hasonlatot, ez lesz a befejező mondata a cikknek, vagy talán egy versnek. Közben három turista jött be a vendégfogadó udvarára. Az egyik sötétebb bőrű volt, cigánybarna. Kérdeztek valamit a fogadóstól, aztán rögtön mentek hátra az istállóhoz. Amikor bementem, mindjárt rájöttem, hogy a szénapajtában akarnak aludni, mert vékonypénzűek. A csapos mondta, hogy a múlt heti házaspár még mindig ott van, mert azon az estén gyereke született az asszonynak. De azért nem járt rosszul a vendéglős, mert a férfi ügyes kezű ácsmester, kijavította a tetőt, szalufát, szállásért meg ellátásáért. egvacsoráztam az ivóban, nagyszerű pacalpörköltet kaptam. Közben bejött a pajtából az öreg ács is, kivitt egy bogrács pörköltet öt hosszú nyelű evőkanállal, meg két kenyeret. Egy sárga külföldi pénzzel fizetett, sokat adtak neki vissza. Valószínűleg a szállótársak fizették a vacsorát. Még egy félóráig unatkoztam odabenn egy pohár bor mellett. Aztán kimentem a buszmegállóhoz. Az a fényes csillag már nem volt olyan fényes, semmi érdekeset nem láttam, csak a kutyák ugattak a sötét kis faluban. A címet is kigondoltam, amiről írni fogok: - Béke és jóakarat a fénylő csillagok alatt. A cikk egészen hangulatosra sikerült. Nyugodt, békés falucska, derék, munkás emberek, itt rendbontók nincsenek, jó természetű a lakosság. Jól sikerült az idei zöldségtermesztés, szépen pénzeltek belőle a fővárosi standjukon. Van ott birkacsárdájuk is, ami valóságos aranybánya a szövetkezetnek. A szerződéseket mindig teljesítik. Öt szűcsük van, nem tudnak annyi irhabundát készíteni, amennyit meg ne vennének tőlük. Különösen is büszke voltam a riport zárómondatára. „- A hold ezüsttányérjától fényes hullócsillag húz vonalat egy pillanatra a földre, a munka himnuszának szépséges hangjegyét." Három nap múlva behívott a főszerkesztő. Kezében ott volt mind a két cikkem. Mosolygott. Megéreztem, hogy kedvel. De azt is éreztem, hogy egy kicsit mulat rajtam, zöldfülűn. Mit láttál Betlehem községben? - kérdezte. Elképedtem. Hiszen hát megírtam mindent, ami riportba való, mit is lehetne még kihozni ebből, a két téli, unalmas falusi estéből? Láttam a birkanyájat, jól sikerült a tábortűzi kép a pásztorokról..., aznap nagy forgalom volt a népszámlálás miatt a vendégfogadóban..., meg talán sikerült a szép holdfényes este leírása is. Mást nem láttál? - kérdezte derűsen. Mást nem láttam - nyökögtem. Felállt, fél karral apásan magához ölelt. Mosolygott. - Nem baj - mondta -, később majd többet látsz. * (Az írás megjelent H. Németh István: Emberek Jézus körül című kötetében, a Babits Kia'dó gondozásában. Pillanatok alatt letörtem. Mégis az öreg riporter kapta meg a minisztert, nekem a pusztai kiszállás jutott. A cikk felét holnap úgyis kihúzzák, vagy meg sem jelenik. Éjfél előtt aligha kerülök ágyba. Az öreg pedig eközben a kellemes étteremben cseveg majd a megye illusztris vendégeivel. Megint nem lesz nagy riportom, marad a kulimunka. Rámosolyogtam a komákra, mintha kedvemre lenne ez a feladat, aztán elrobogtam, mint egy rakéta. Betlehempusztán két komondor támadott meg. Percekig röhögtek a juhászok, a pumpával védekeztem a kutyák ellen. Végül két szóval elparancsolták azokat tőlem. Mintha még a birkák is röhögtek volna rajtam, beeee... beeee... acsora után voltak, maradt még a birkapörköltből egy csajkányi nekem is, felmelegítették a szolgafán. Amikor megtudták, hogy fényképeket is csinálok róluk vakuval, felvették a szűrt, a hóka kalapot és brigádba ülve görcsösen szorongatták a gamós botot, mint máskor a turistacsoportoknak. Teljesen lemerevedtem. Megcsináltam a felvételt, leírtam az adatokat, az elletési százalékokat. Aztán egy negyedóra múlva már mentem is be a faluba. A birkák büdösek voltak, a pörkölt faggyús, a pásztorok dörzsöltek. Útközben visszanéztem, valami fényt láttam arra a magasban. Valószínűleg egy szalmakazal égett, de hát annyi baj legyen. Kinek kell ma a szalma? Ott hát nem volt semmi téma, csak rutinmunka. Ezt a városban is kiírhattam volna a statisztikai adatokból. Betlehemben a vendéglő a falu szélén volt, de zsufig tele vendégekkel. Azt hittem, hogy lakodalom van, annyian voltak a lenti ivókban. Nem volt hideg ez a december, a leghosszabb éjszaka napjai, ideális paraszti lakodalmi idő volt ez. Aztán kiderült, hogy a népszámlálás miatt vannak annyian itthon. Kétszintes volt a vendégfogadó. Néha még a megyeszékhelyről is küldtek szállóvendéget az emeletre, ha odabent nem volt szállás. Felmentem a vendégszobák folyosójára. A végén egy - két asztal mellett jól öltözött férfiak, nők ültek. Kérdezgettem őket: Honnan? Mire vitték az életben? A bor megoldotta a nyelvüket. Majdnem mind innen származnak, a hazai föld szeretete hozta őket most vissza. Mindegyiküknek van itt a szülők után házuk, a városban pedig a felnőtt gyerekek nevén lakásuk, víkendházuk is van a nagy tó partján, meg egy kis szőlő a hegyen egy „kulipintyóval". Jobbnak láttam nem bolygatni a kérdést, mert egy kezdő újságíró nem tudhatja, kivel kezd ki. Később kisétáltam az udvarra. Éppen egy házaspár jött, talán pásztorok, az asszony szamáron ült. Puffadt volt az arca, nehezen lélegzett, az öreg férj vezette a szamarat. A fogadós hátravezette őket az istállóbarlanghoz. A szomszéd kamrába, a szalmára ágyaztak le. Hát ez nem érdekes. De az ivóban sem találtam színes témát. M á