Szekszárdi Vasárnap 2005 (15. évfolyam, 1-40. szám)

2005-12-04 / 38. szám

, SZEKSZÁRDI VASÁRNAP 4- 2005. DECEMBER 4. Az iskolai tehetséggondozás Közös munka személyes elkötelezettséggel Lassan már fel sem tűnik, hogy az országos középiskolai fesztiválokon, seregszemléken, legyen az szavaló, szépkiejtési, nyelvhasználati verseny, vagy épp videó- és filmszemle, a „bélások" azaz I. Béla Gimnázium tanulói rendre jól szerepelnek, értékes díjakkal és címekkel térnek haza. Közöttük járva-kelve, a sikerek okát és mibenlétét firtatva egy tanár, Kis Pál István nevét emlegetik a leggyakrabban. Tőle kérdezem hát: - Mi a titka az iskolának? Több a tehetséges diák, vagy valamiféle lépésváltás történt a gyerekekkel való foglalkozásban ? - Ha a tehetség azt jelenti, hogy valaki, valamiben jobb teljesítményre képes, mint környezetének átlaga, akkor azt hiszem, minden ember és így minden diák tehetséges. A különbség nem a tehetség hiányában vagy meglétében, hanem az ahhoz való viszonyban mutatkozik Számomra e szempontból, három jól meghatározható csoport létezik. tanári munkának ez olyannyira lényegi eleme, hogy aki ezt nem végzi illetve vállalja, szerintem nem is pedagógus, csak oktató. - De a tanárok sem egyformák, s vannak, akik ebben eredményesebbek Ön például, mivel érdemelte ki ezt a feladatot? Kooperáció és nem rivalizálás — Az I. Béla Gimnáziumban nincs ilyen reszort, hogy tehetségA tehetséghez való viszony meg, ha a természettudományi, tehát a matematika-, fizika-, kémia-, biológia- vagy épp informatikaversenyek sikeres diákjait kérdezed, ők minden bizonnyal nem az én, hanem a szaktanáruk vagy épp szaktanáraik nevét fogják emlegetni. - Ha nem a reszortfelelős buzgalma, akkor mi motiválja és mozgatja ezt a műhelymunkává alakított tevékenységet? Mivel segítheti elő a tanári kooperáció létrejöttét egy iskola vezetése? - Először is, a tehetséggondozást nem tekinti az így-úgy, jól vagy kevésbé jól végzett általános pedagógiai tevékenység kirakatának. Nem generál tanár és tanár közt felesleges versenyhelyzeteket, a kooperáció meglétét és nem a rivalizálásban született eredményeket tekinti alapértéknek. Egy ilyen inspiráció hatására a tanárnak alá kell vetnie személyes ambícióit az érintett nevelői közösség és a tehetségét kibontani kész diák valós érdekeinek, hiszen a felelőssége is csak ebben az értelemben válhat személyessé. Ahol egy alaposan átgondolt nevelési koncepció érvényesül, a tanárok személyiségébe harmonikusan integrálható értékrend működik, ott nem lehet a munkaköri leírásnak való puszta megfelelés a jól végzett munka alapmotívuma. A diák nem a tevékenység tárgya, hanem az alanya Ebben a közegben szinte automatikusan létrejönnek az informális, és épp ezért önjáró munkacsoportok, benne a diákkal, aki a tevékenység tárgyából előlép annak a tanárokkal egyenértékű alanyává. Az ilyen tanuló jó teljesítményével már nem csak a tehetségét, de a tehetséggondozó munkacsoport eredményességét, az alma mater iránti elkötelezettségét is ki akarja fejezni. Ezt a húzóerőt a leglelkesebben végzett reszortfelelősi munka sem képes kiváltani. - Bár az utóbbi évek sikerei kétségtelenül igazolják, azért ez egy kicsit idillikusnak hangzik Létezik egyáltalán ilyen üdvözült állapot? - Azokban a munkacsoportokban, ahol érdekelt vagyok, ha nem is idilli, de felettébb inspiráló a helyzet. Persze hogy lehet ezt még jobban csinálni, de másként nem, vagy legalábbis nem ér A mes. Míg az előbbi megáS^ pítás nyilván szubjektív minősítés, az utóbbi már kollektív tapasztalat. - Minden szavával a műhelymunkát hangsúlyozza, szinte kizárja a sikerek személyes jellegét. Mégis mi teszi személyesén elkötelezetté a dologban? - Nézze, 54 évesen, az én előéletemmel már illik tudni elválasztani egymástól a személyes és kollektív sikert. Nekem mindkettőben volt részem, és én erre is, arra is büszke vagyok. Nem az álszerénység jelölte ki a hangsúlyaimat, hanem az objektivitás. Egyébként is a titkunkra voltál kíváncsi: íme a titok. Ami a kérdés másik felét illeti: én ezt más aspektusból vizsgálom. Pályafi^^ som első huszonöt évé AB népműveltem, újságot írtam, poTTtizáltam vagy vállalkozó voltam. Még nincs tíz esztendeje, hogy tanítok. Felfedeztek bennem valamit Miközben - valljuk be kezdő módjára csetlettem-botlottam a pályán, az iskola vezetői, a kollégák, no meg a diákok felfedeztek bennem valamit, amiben az átlagnál talán jobban teljesíthetek. Mint jó tehetséggondozók körülvettek, inspiráltak, segítettek a kibontakozásban, és lehetőséget kínáltak azzal, hogy bevettek a csapatba. Ide kínálkozna a bibliai példázat, de mielőtt még az én Urammal el kellene számolnom, előbb szeretnék ennek a munkacsoportnak minél jobban megfelelni. Ennél pedig, nincs személyesebb elkötelezettség! - kcs Az első, a képességeit ismerő és azzal tudatosan gazdálkodók csoportja. A másodikba azokat sorolom, akik tudják, hogy milyen ajándékot kaptak a természettől, avagy a teremtőtől, de elutasítva a vele járó olykor bizony terhes - felelőséget, inkább belesimulnak a langyosan komfortos középszerűségbe. A harmadik kört azok alkotják, aki nem tudják, hogy miben tehetségesek, ezért nem tudnak mit kezdeni a talentumukkal. A második csoporttal nehéz - bár nem reménytelen - bármit is kezdeni, a harmadiknak viszont már a létezése ellen is érdemes küzdeni. - E küzdelem színtere tehát az iskola, felelőse az oktatás, s mivel ezt a társadalmi környezet okkal kéri számon, az adott oktatási intézmény értékelésekor ez nyilván szakmai és minőségi paraméter. De mitől lesz a tehetségfeltárás és gondozás egy tanárnak kiemelt feladata? - Azért itt pontosítanék. A felelősség szerintem társadalmi, mely szinten e munkának még számos színtere illetve fóruma létezik. Ezek közül az iskolarendszer csak az egyik, bár kétségtelenül a legfontosabb eszköz. Valójában a társadalmat, annak egészét és azon belül persze a lokális közösségek teljesítőképességét minősíti, hogy képesek-e olyan hatékony eszközrendszert működtetni, amely alkalmas e harmadik kört a megszüntetés végső célkitűzésével - folyamatosan szűkíteni. A gondozó, mint ahogy felzárkóztató sincs. Mindannyian végezzük ezt is, azt is. Ugyanaz a diák lehet ennek is, annak is alanya, és ez az adott tantárgyból mutatott előmenetelétől, és nem a tanárok közötti szerepelosztástól függ. A különbség csak annyi, hogy a szaktanári munkám körébe tartozó készségek bizonyos részterületeinek fejlesztésében én valamivel jártasabb, az átlagnál talán kicsit jobb vagyok, és ezt a pluszt készséggel adom hozzá bármelyikük tehetséggondozó munkájához. Mivel az én szűkebb szakterületem a kommunikációs készségfejlesztés, érthető, ha nagyobb a munkám publicitása. De rólam az is köztudott, hogy szabad energiáim jelentős részét az iskolán kívüli alkotótevékenység köti le, így még azt sem mondanám, hogy olyan nagyon többet vállalhatnék, mint a kollégáim, sőt! Egyébként á