Szekszárdi Vasárnap 2005 (15. évfolyam, 1-40. szám)

2005-12-04 / 38. szám

2005. DECEMBER 4. SZEKSZÁRDI Amikor Szekszárdra bejöttek az oroszok ^íen - A szekszárdi gazdáknak - azt hiszem, mind a mai napig - minden vésztől megóvó helye a borospince, legnagyobb értéke pedig a vörösbor volt. Gondolom, ez volt az oka annak, hogy apám a front esetleg tragikus eseményeinek átvészelésére a Bem utcai ház fölötti tanyánkat és az alatta lévő pincét választotta. A pincének három ága volt: a főág, a nagy pince, ahol két sorban álltak a 8-10 hektos hordók és a két kis pince a kisebb hordókkal, s az itt tartott krumpliAz egyik kis pincéién a kisebb, és többnyire üres hordókat apám megtöltötte jó borral, s az én segédletemmel befalazta. Az volt az elgondolása, ha az oroszok elviszik a nagy pincéből a bort, maradjon annyi, amennyi nekünk kell. Mielőtt leköltöztünk, apám a krumplit elegyengette, vastag rétegben szalmát hordott rá, arra lópokrócokat, majd lepedőt, dunyhákat és párnát tett. A szüleimen és a húgomon kívül a pincében vészelte át a frontot nagyapám és egy utcabeli család. Anyám rengeteget főzött, levittünk több szál kolbászt, egy nagy sonkát, két vagy három, a Baka á

éknél frissen sütött óriási kenyeret, |cg valamennyi vizet is - mosakodni. A férfiak figyelési ügyeletet szerveztek: az ajtón volt egy nagyobb lyuk, azon keresztül szereztünk információt a külvilágról. A felnőttek ezt persze gyorsan megunták, ilyenkor mi gyerekek is sorra kerülhettünk. Az oroszok dél felől ágyúztak, s előbb a dörrenéseket, később pedig a felvillanásokat, illetve amikor már egészen közel voltak, a lövedékek röppályáját is látni lehetett, amint Szekszárd felett átrepültek. Este, amikor az oroszok délről átlőttek a város felett, a látvány lenyűgöző volt: mint egy igazi tűzijáték. Hogy mit lőttek, az sohasem derült ki, mert a várost nem érte találat, később pedig, amikor elbicikliztem Pécs, majd a Csörge-tó felé, ott sem találtam meg a becsapódások nyomait. Az első oroszokat is én láttam meg a Bem utcában: a lefelé vágtázó lovakat, meg a kocsit, és rajta a két szürke, hosszú köpenyes orosz katonát. A fejükön érdekes, füles, a tetején csúcsban végződő, ugyancsak szürke posztósapka volt, a homlokukon nagy rávarrott vörös csillaggal. A kezükben dobtáras Halmosi Tivadar robotra indul a Szent László utcából géppisztoly, ahogyan később a magyarok nevezték: "davajgitár". A két katona együttesen próbálta a lovakat a gyeplőt ráncigálva megállítani, vagy legalább a kocsi száguldását lassítani. Együtt húzták a lovak zabláját, miközben mindketten:.... prrrr .... prrrr... furcsa hangokkal szerették volna a lovakat fékezésre késztetni. A szerencsétlen állatok azonban - amelye-, ket valamelyik magyar gazdától rekvirálhattak - nem értettek oroszul, s a szekeret végül házunk döngölt fala állította meg. A pincében még vártuk egy darabig, hogy a két orosz megjelenése után történjék valami, de miután a Bem utcában a továbbiakban oroszok egyáltalán nem mutatkoztak, lementünk a házba, és az élet visszatért a rendes kerékvágásba. Én is viszszamentem kedvenc figyelőhelyemre, Ollé kovács műhelye elé, az ártézi kúthoz. A főutcán óriási káosz uralkodott. Míg az oroszok bejövetele előtt rengeteg, főleg bácskai sváb menekült lovas szekéren nyugat felé. A kocsin dunyhák, asszonyok, gyerekek, szekereik összekeveredtek a menekülő magyar, de többnyire német katonai járművekkel. Most eltűntek a magyar és a német katonák. Maradtak viszont a bácskai menekülők, akiket utolért és el is hagyott a szovjet hadsereg. A szovjet katonák autókon és lovas kocsikon vonultak észak felé. Tankot egyáltalán nem láttam, azok - állítólag - a földutakon mentek, hogy a kövesutakon helyet adjanak az autóknak és a lovas kocsiknak. Az egyik az út mellett veszteglő sváb szekéren egy szép arcú fiatal nő és egy gyerek várakozott, s amikor észrevett, megkérdezte, bejöhetne-e hozzánk a gyerekkel. Bekísértem a házba, anyám pedig azonnal megsajnálta és befogadta. Először az istállóban felhalmozott szalmán rendezkedtek be éjszakára, majd megkapták az egyik szobát, s amíg biztonságosan haza nem térhettek, ott maradtak. Az asszony, aki nagyon aggódott az SS-be besorozott férje miatt, a szállásért és az élelemért segített a ház körül. Apám hamarosan bement a városba, ahonnan egy furcsa pecséttel ellátott vörös karszalaggal és egy cirill betűs pecsétes írással tért vissza, no meg azzal a meglepő hírrel, hogy a városházán kinevezték a rendfenntartó csapat tagjának. A városból ugyanis minden főnök elmenekült, s így éppen kapóra jött a hivatalba betérő tanár. Nekünk is a karszalag és a pecsétes írás, mert ha az alsó kapun betévedt egy-egy orosz katona, apám felvette a karszalagot, meglobogtatta a papírt, megkínálta néhány pohár vörösborral, s a legtöbbször ezzel el is volt intézve a dolog. Miközben a Béri Balogh Ádám utcán a nyugat felé áramló oroszok a németeket üldözték, nem értek rá olyan apróságokkal foglalkozni, mint a visszavonuló csapatok által az út mellett felejtett hadianyag, az összetört kerekű kocsik és a szabadon kószáló, többnyire beteg lovak. Nagyapám biztatására néhány kóbor lovat én is befogtam. Az egyik egy szép fekete vagy inkább sötétpej ló volt, ami eléggé sántított. Már csak az istállóban vettem észre, hogy a két hátsó lábán a köröm majdnem csontig kopott, így másnapra sajnos elpusztult. Ezután körültekintőbb voltam: befogtam még két másik fél- , < muraközi lovat is, ezeket a nagyapám feljavította. Az- f tán jött néhány orosz kato- ^ na, akiknek a lovai ott dőltek ki valahol a temető környékén, bejöttek az istállóba, és mind a kettőt elvitték. A fantáziámat azonban nem a lovak izgatták, hanem a szétszórt hadifelszerelés. Talán már az első nap összegyűjtöttem egy köteg nyeles gránátot, amikről a nagyobb fiúk, akik leventék voltak, tudták, hogyan működik. Ittam minden szavukat, és amikor elmentünk a mellettünk lévő mély árok felső részére, azt is megengedték, hogy egy gránátot eldobjak. Fülsiketítőén nagyot durrant, és kidöntötte azt az akácfát, amelyiknek a tövéhez esett. Ettől kezdve a kézigránátokkal nem komáztam. Ugyanebben az árokban a front elvonulása után rendkívüli kincseket találtam. Például egy pisztolytáskát igaz, pisztoly nélkül. Kitömtem rongygyal, felülre egy fa pisztolynyelet tettem, később egy fapisztolyt is fabrikáltam. A táska begombolva pontosan úgy nézett ki, mintha egy igazi pisztoly lenne benne. Hamarosan találtam két tiszti derékszíjat is két antantszíjjal együtt. Pompásan néztem ki, amikor a szíjakat felvettem és ráakasztottam a ronggyal kitömött pisztolytáskát. Volt két páncélsisakom is, ami szerintem nagyon jól passzolt a már említett felszereléshez. Voltak puskáim, sok-sok lőszerrel, de azok nagyon nehezek és hosszúak voltak, a vállamról leértek a földig, így nem is vittem magammal titkos raktáramba. Végül teljesült a kívánságom: találtam egy csodaszép igazi pisztolyt rengeteg tölténnyel! Madarat lehetett volna fogatni velem. De amikor a felszerelésemmel a legelégedettebb voltam, akkor ütött be a krach. Azt hittem, apám nincs otthon, magamra vettem hát katonai felszerelésem legszebb darabjait, és a hálószobai nagy tükör előtt parádéztam. Rajtam volt a páncélsisak, a derékszíj és az antantszíj, valamint a pisztolytás, _ ka, benne a gyönyörű pisztollyal. Amikor véletlenül ^ hazatérő apám meglátott, olyan gyorsan adott két pofont, hogy még „a fegyveremhez sem kaphattam". Azonnal leszerelt, és elkobozta a katonai holmikat. Dacos gyerek voltam, a súlyos igazságtalanság láttán se sírtam, bár néhány nagy könnycsepp - inkább csak dühből - kicsordult a szememből. Ezután apám megtalálta felszerelésem másodpéldányait és a pisztolyhoz való töltényeket, egyszóval, mindent. Még aznap éjjel felrakta a biciklijére és elvitte valahová - valószínűleg a Séd, a Sió vagy a Zunger vizébe dobta. Akkoriban ez volt a szokás. Másnap sorra jártam a vízpartokat, hogy megtaláljam kincseimet, de minden hiábavaló volt. Egy páncélsisakot tartottunk meg mindössze - apám abból is kiszedte a bélést. A sisak ettől kezdve, mint csirke- és kacsaitató egészen békés célokat szolgált. Nagy Janka Teodóra - Szabó Géza A háborúban lövegtornyát vesztett, sokáig a szekszárdi vasútállomáson vontatóként szolgálatot teljesítő orosz tank kezelőszemélyzete, akiket a Pollack utcai házakba szállásoltak be Gyakran ugyanazon eseményről is a legkülönbözőbb emlékeket őrizzük: attól függ, ki hol állt éppen az adott pillanatban a történelem képzeletbeli sakktábláján, s hogy eszmélkedésének mely szakaszában kikkel találkozott. Nos, 1944 novemberéről, az orosz csapatok Szekszárdra érkezéséről saját tapasztalataik alapján a szemtanúk is a legeltérőbb történeteket mesélik. Kovács Győző gyerekfejjel élte át ezeket a napokat, heteket...