Szekszárdi Vasárnap 2005 (15. évfolyam, 1-40. szám)

2005-05-22 / 18. szám

J. SZEKSZÁRDI vasárnap 2005. MÁJUS 22. a Heimannoknak a munkából és a háborúból egyaránt J kijutott. A dédapa, Heimann Ferenc részt vett az 1848-as szabadságharcban, a nagyapa háromszor sebesült meg az első világháborúban - az utolsó alkalommal srapnel-szilánkot kapott mindkét szemébe. Haza hazatért ugyan, de látni soha többé nem láthatta szeretteit. Mégsem adta fel: irányította a gazdaságot, s amikor menye és unokája a második világháború alatt hét évig egyedül maradt, ujjaival kitapogatva metszette, kötözte, kapálta a szőlőt. mert ha dolgozni ment a földekre, csak kenyeret vitt magával, az epret a fáról szedte hozzá - azt mesélték, egy abrakos kosárban aludt az istállóban. Ha éjjel felriadt, úgy fél három körül, felkeltette a háziakat is, és kezdődhetett a napi munka. A közön túl Tokaiék háza következett és Takler Istváné. A Dánai (később Ilike) bolt előtt egy kifolyó volt, mögötte pedig a Bóvári köz. A közön túl lakott a mulatós kovács, Víg Lajos, a szomszédja Háromházi Sándor, az ügyes kezű bognár, majd Heimann Jánosék,Bodóék, Vitkovics Andrásék. A Heimann ház Nyaranta zöldséget, dinnyét kínálnak a kórházi parkoló sarkának forró aszfaltján. Valaha a Heimann család háza állt itt, a Béri Balogh Ádám utca 45. szám alatt. Azé a családé, amelynek története az 1758-ban Szekszárdon házasságot kötött Michael Heimanntól számon tartva a legfiatalabb unokákig 10 generáción keresztül fonódott össze a városéval. A család legidősebb tagja, a 75 esztendős Heimann Ferenc még maga előtt látja az „Alsó ucca" egyik legszebb házát, a gazdasági épület meszelt gerendáit, orrában érzi az istállószagot. A présházat sem kunszt felidéznie az egykori szőlő helyén épült társasház ablakából... Az „Alsó ucca" Persze ez akkoriban nem számított valami rendkívüli dolognak az „alsó uccaiak" között, akiket a munka éltetett. Nagyapja emléke éppen úgy, mint a családi ház, a szomszédság, már visszavonhatatlanul a múlté. Pedig mindazt, amire az öreg tanította, még ma is éppúgy el tudná sorolni, mint az utcaban lakókat. Az ötvenes évek közepén balról, a kórház felé haladva Takler Józsi bácsiék voltak a szomszédaik, majd következett Taksonyi János, Pikai Ferenc és Mácsik Ferenc, akinek házával szemben állt az iskola épülete. Vesztergombiék, Prantnerék és Takács Jóska bácsiék után Tam József, Steiner József, Steiner Ferenc következett, majd a kórházi halottasház, s szélen, közvetlenül a kórház mellett Riblingék laktak. A szülői háztól jobbra Neinerék voltak a szomszédaik, utánuk Illés Pál, Frei János és Frei István, majd Neiner Jóska bácsi háza állt. Mellette lakott a minden asszonyi pletykát ismerő Baka pék. Rajnai Ferenc erdőmérnök szomszédja az örökké zsörtölődő kovács, Ollé Lajos volt, a Bem köz elején Steinerék laktak, a végén pedig Makk tanító családja. Az öreg Steinerről - akinek „Epres" yolt a ragadványneve, Két háború között egy gazdasági válság Az Alsóvárosban alig volt olyan család, amelyik nem állt volna rokonságban egymással. A Heimann családban az elsőszülött fiú nemzedékeken keresztül a Ferenc nevet kapta, így Heimann Ferenc 1901ben született apja is. Apai nagyanyja Eszterbauer Teréz, anyai nagyanyja Takler Rozália volt, édesanyja Pollermann Erzsébet. Az Alsóvárosban laktak apja testvérei is: a hat évvel fiatalabb József és az 1910-ben született János, valamint a 24 első unokatestvér többsége. Még 1954-ben is kivételnek számított, hogy Heimann Ferenc nem az Alsóvárosból nősült, hanem egy másik városrészbeli borkereskedő lányával, Budai Rózsával esküdtek örök húséget. A Heimann birtok szépen gyarapodott az 1920-as években, s az 50-60 holdas alsóvárosi gazdák között is tekintélyesnek számított. Voltak földjeik például Malomtán, Szilfán, Gesztenyésen, Soványtelken, Patakoson, Bikáson, Ludason, Ebesen. A szőlő jól termett, nagyapja szervezte Lencz Moser osztrák borkereskedő szekszárdi piacát is (ő maga egyedül 300 hektoliter bort termelt, s értékesített egy-egy esztendőben). A gazdák, akiknek egyre jobban ment, földeket vásároltak, új házat építettek, így tett Heimann Ferenc nagyapja is: a két Frei családdal egyidőben hozzálátott az építkezéshez. A gazdasági világválságra, a b'olettázásra (a gabonajegyek értékük tizedére történő leértékelésére) azonban nem számíthatott. Alig épült fel a Heimann ház, mivel a kölcsönt nem tudták visszafizetni, már el is árverezték. Hogy mentsék, ami menthető, amit csak lehetett, szőlőket, présházakat eladtak, s így anyja családjának segítségével apja vette meg a házat. Tönkrementek bele, de legalább nem került idegen kézre a ház. Aztán jött a második világháború, apját behívták katonának, s a hadifogságból csak 1948-ban került haza. A háborús években megint a nagyapja segítette a családot. Sőt, a Szekszárdra bevonuló szovjetek elől is ő bújtatta az aszszonyokat, pedig még így vakon is körbelövöldözték, hogy válaszra kényszerítsék. Sofőr helyett téeszelnök Amikor nagyapja 72 évesen meghalt, úgy tűnt, a legifjabb Heimann Ferenc már nem a mezőgazdaságból fog megélni. Buszsofőrként kapott állást az AKÖVnél jó keresettel: havi 1400-1500 Ft-tal, míg szülei a téeszben legfeljebb 2-300 Ft-ra számíthattak. Mert a téeszalakítás elől már az alsóvárosiak sem térhettek ki 1960-ban. Annyit azonban sikerült elérni Prantner József, a megyei pártbizottság első titkárának segítségével, hogy maguk közül választhassanak vezetőt. Az utcabeliek hosszas győzködése után végül csak apja intésére vállalta el a harmincas évei elején járó Heimann Ferenc a Béri Balogh Ádám téesz vezetését annak megalakulásától, 1961. január 12-től a különböző összevonások után 1988-ig, az Aranyfürt téeszből való nyugdíjba vonulásáig. Ha visszatekint, elősorjáznak eredményeik: elsőként vezették be a részművelést, a szőlőket a belépést követően rögtön visszaadták a tagoknak művelésre, akiknek csak a termés 15 %-át kellett beadniuk. Az országos gyakorlatot messze megelőzve, ahogyan az korábban az alsóvárosi gazdák között egyébként szokás volt, „harmadosban" műveltették a kukoricát, hogy az otthon tartott állatok számára is legyen takarmány. Addig, amíg a téeszek zömében 8-10 Ft-os munkaegységgel dolgoztak, az első év végén az alsóvárosiak már 32 Ft 80 fillér munkaegységet tudtak elszámolni. Az első mezőgazdasági gépvásárlásuk egy MTZ traktor volt, aztán szép fokozatosan minden területen gépesítettek. A szekszárdi termelőszövetkezetek (az alsóvárosi Béri Balogh, a felsővárosi Jóreménység és az újvárosi Garay) 1978-as egyesülése után a Béri Biú^ logh téesz 8,5 millió forint kés^r pénzével kezdtek a közös gazdálkodáshoz. Ebben az időben kukoricából hektáranként 100 q-t, búzából 70 q-t, míg szőlőből 150 mázsát termesztettek - ami akkor az országos átlag több mint kétszeresét jelentette. A tiszta nyereség így egy hektárra vetítve elérte a 20-25 %-ot. Sajnos azonban ez is már csak a múlté, miként a Béri Balogh Ádám utcában 1970-ban kisajátított és lebontott Heimann ház. S hogy mi maradt? A kisajátítás során sikerült annyit elérni, hogy 25 telekre a téesz jelölhesse ki a vevőt. így kerültek a mai Szabó Dezső és a Fáy András utca felső felébe zömében egykori téesztag tősgyökeres alsóvárosiak, mint például a Heimannok, Pollermannok, Freiek, Neinerek... Nagy Janka Teodóra ^^ Szabó Géz^| *