Szekszárdi Vasárnap 2005 (15. évfolyam, 1-40. szám)

2005-04-17 / 13. szám

, SZEKSZÁRDI Y4§ARN4P 2005. ÁPRILIS 17. Maradt a munka: a hegy, a szőlő és a barátokkal való beszélgetések... ború után háromezer forintért vettünk édesanyámmal egy lovat. Olyan jó évünk volt - '46-ban árultunk ezt-azt, meg kölcsönhöz is jutottunk -, hogy őszre a ló teljes árát . ^ö kifizettük. Igaz, ^P -egész télen szánkóval hordtuk a fát az erdőből a szálkai erdészház elé a legnagyobb hidegben is, de megcsináltuk! Később, amikor katona voltam, anyám akkor is tartotta a lovamat. Amikor 1951-52-ben először fagykár, aztán aszály volt, s alig akadt takartermelőszövetkezet. A felsővárosi tsz a hetvenes évekig önálló volt, akkor összecsapták a hármat. A Majsai Jóska volt az utolsó elnök, Nagy Sándor pedig az agronómus. Amikor f

f összevonták a téeszeket, a Garay tsz vitte a traktorokat, a felsővárosiak a pénzt, a Béri Balogh pedig az embereket. A téeszbe csak az anyám lépett be, én kinn maradtam, hogy ha kell, legyen aki pénzt is keres. Azt is mondhatnám, a lovat traktorra cseréltem, mert 1960-ban elvéEgykori játszótársak: a szekszárdi felsővárosi református elemi iskola 5-6. osztálya 1942-ben. Hátsó sor: Holló Manci, Nagy Zoltán, Halász Manci, Tóth István, Szabó Jolán, Szabó János, Héjus Maris, Gölöncsér Sándor, Mészáros Erzsébet, Petrovics Jolán, Kovács Edit, Gutái József, Ferencz Zsófia, Bese Sára, Karas Lajos, Ambrus Maris, Lemle Zoltánné tanítónő, Szegedi Zsófia, Bajszi János, Farkas Júlia. Első sor: Csötönyi István, Domokos Erzsébet, Molnár József, Ambrus Lili, Füri János, Németh Irén, Domokos János, Héjus Csőre. Egyszerű, a domboldalba simuló kis tanyát ölelnek körül az öreg szőlősorok a Benedek-tetőn. A gazda, Bajszi János szíves szóval köszönti az arra járót. Éppen úgy, ahogyan azt a régi felsővárosiak tették egykor... A munkában megfáradva egy pohár bor mellett jólesik emlékezni azokra az időkre, amikor még nem „botoznia" kellett a hegyre. Az anyám született szekszárdi volt: Szabó Éva Még az 1930-as években is a Szabó-Csötönyi család töltötte meg szinte az egész Felső utcát. Aztán megszeretett egy fess mázai bányászlegényt, Bajszi Jánost. Hozzáment feleségül, de egy év múlva már elváltak, s ő hazaköltözött, de már velem. Szabó nagyapámék házában laktunk, aki korán meghalt, mert az első világháború, meg a tüdőtágulás gyorsan elvitte. Nagyanyám, Kovács Éva újra férjez ment Szeremlei Ádámhoz, aki nyugdíjas vasutasként igen jó partinak számított akkoriban. A felsővárosi református iskolába jártam, Lemle Zoltánné volt a tanítóm másodiktól hatodik osztályig. A 7-8. osztályt a kórházzal szemben lévő épületben végeztük, ami előtte óvoda volt, a háború idején pedig a Bezerédj utcában lévő épületbe jártunk. Amikor minden a nyakamba szakadt A háború után egyedül maradtam férfi a családban. Szeremlei nagyapa meghalt, 1945-ben kenyértörésre került a sor anyám és nevelőapám között, s ő otthagyott bennünket. Tizenöt éves voltam, amikor minden a nyakamba szakadt. Anyámmal ketten gazdálkodtunk, s előfordult, hogy amikor arattunk, a szomszéd Szászi Pista bácsi jött át megfenni a kaszát, mert ahhoz még nem értettem. A szekszárdi földek örökségként kerültek hozzánk, de egy keveset mi is szereztünk hozzá. A határban mindenfelé voltak földjeink. Kis darabok: 300 ölesek, szántó és szőlő vegyesen, s igencsak elszórva a hegyekben: Petrében, Bodzásban, Benedektetőn. Ezeken gazdálkodtunk, mellette meg fuvaroztunk. A hámány, anyám az árokparton, az utak mellett gyűjtögette neki a száraz füvet. A lóval nagyon szerettem dolgozni. Ha elmentem másokhoz, akkor hozzám is visszajöttek segíteni. Egy fogatos nap öt gyalognapszámmal ért fel. Amikor meg olyan munka volt, akkor összefogtunk a komámmal, Tóth Pistával. Neki is volt egy olyan erős muraközi lova, mint nekem. Jól ment a munka: minden tele volt jószággal, bika is volt, sőt, 1957-ben egy csikót is vettem. De aztán jöttek a hatvanas évek, a téeszszervezés. Azok a hatvanas évek Szekszárdon három tsz volt. A Felsővárosban a Jóreménység, az Újvárosban a Garay téesz, az Alsóvárosban a Béri Balogh Ádám geztem a sofőriskolát. A szomszédban volt egy srác, aki a gépállomáson dolgozott. Egyszer csak jön, hogy te Jani, nem lenne kedved mellettem B műszakosnak lenni? Kaptam az alkalmon, igent mondtam. Először MTZ-n dolgoztam, aztán K25-ön, amilyen ma már csak Németh Lászlóéknak van. A traktorokat akkoriban jól kihasználták: az egyikünk reggel hattól este hatig dolgozott, a másik meg estétől reggelig, s közösen tartottuk rendben a gépet. A téeszek megalakulása után a Felsővárosban csak egy-két maszek maradt, az öregek, akiknek senkijük sem volt, inkább beléptek, hogy kapjanak egy kis pénzt. A nagyanyám is először lemondott az özvegyi MÁV-nyugdíjról és belépett a téeszbe, de amikor kiderült, hogy ott kevesebbet kap, mint korábban, újra kérvényezte az özvegyi MÁV-nyugdíjat. Amikor kilépett, visszakapta a földet, s az én nevemre íratta. így a B műszak mellett a saját földet is műveltem: Petrén meg a Benedek-tetőn a szőlőt és a szántót. A gépállomás, amelynek a székhelye Várdombon volt, egyegy brigádja pedig Szekszárdon, Ócsényben, Decsen, Bátaszéken dolgozott, 1964-től átszervezésre került. A gépjavító állomáson csak az ott dolgozók egy részét tartották meg, s a téeszeknekj^fc adni akart gépek javítása vofflr feladatunk. Jól emlékszem, nagyon szép idő volt, Sárpilisen álltunk a vasútállomáson, és szépen sütött a nap. Akkor ott egyszerre csak világossá vált, hogy ahogyan aznap el kellett jönnöm, mert a szőlőt kellett metszeni, úgy a gépjavítót is ott kell hagynom. Szekszárdra kell jönnöm dolgozni, hogy művelni tudjam a földeket. Hát, ennyi volt az élet... Szekszárdon a vasipari vállalat autójavító részlegéhez kerültem, s ott amolyan mindenes voltam. A Széchenyi utcában az Auguszházban volt az órás- és az írógépes részleg, mellette az autószerviz: az autók benn álltak az udvaron. Két év után a Tüzépl^: mentem: tizenkét évig dolgoz^B ott, aztán leszázalékoltak, de nyolc évig még visszajártam. Térmester voltam, ami azt jelentette, hogy én vettem át az árut, az én dolgom volt a vagonokat kirakatni, meg minden más. Először Peledi Jenő volt a főnök, aztán Horváth József. Aztán jött a rendszerváltás, már semmi sem úgy ment, mint régen. Egymást váltották a telepvezetők, semminek sem volt gazdája, úgyhogy utóbb már dolgozni sem volt kedvem kimenni. Hát ennyi volt az élet: most hetvenöt éves vagyok. Nem nősültem meg. Nem akartam, hogy a gyerekeimnek olyan nehézségeket kelljen megélni, mint amiken én keresztül mentem. Most aztán maradt a munka: a hegy, a szőlő, meg a barátokkal való beszélgetések. De a munka már egyre nehezebben megy, a barátok meg egyre ritkulnak. Szabó Géza *