Szekszárdi Vasárnap 2004 (14. évfolyam, 1-40. szám)

2004-02-22 / 5. szám

, SZEKSZÁRDI 2004. FEBRUÁR 22. VASÁRNAP Erzsike, Bözsike, Böske Idő kellett rájönni arra, hogy a cellányi kórtermemmel szembeni három ágyast egyedül uraló öreg­asszonyt ismerem. Van annak leg­alább hat éve, hogy a IV-es bei­osztályon a mellettem lévő ágyon igyekezett stabilizálni fölöttébb ag­gasztó állapotát egy orvos és két ápolónő. Verbális és fizikai ellenál­lása bénítóan hatott ránk. Leszá­mítva az értelmet zavaró ordítást, világos volt a beszéde. A történe­lem és politika tette tönkre az éle­tét. Szülei még a Trianon után tele­pültek haza, földbirtokaikat ott el­veszítették, idehaza a vagyon töre­dékéből vásároltak gazdálkodásra alkalmas földet, hogy megéljenek belőle. Ahol először éltek, Buda­pesten az ostromot és az oroszokat szenvedték. Később a család állami Mvatalt betöltő férfi tagjai miatt ^Kzálta őket az ÁVH, a falucska, amibe a birtokot, házat vették, osz­tályidegenként fogadta őket és el­sőként kerültek kuláklistára. Hol volt akkor az Isten és ki kárpótolja azért, hogy odalettek a család férfi­tagjai, édesanyját a szíve vitte el. Ő lett a férfi, a gazda. Se ereje, se ide­je nem jutott soha arra, hogy el­pusztuljon ő is. Dermedten hallgattuk, két beteg­társam a paplan rejtekében, én az ágya mellett állva. Visszakötötték az infúzióját, amit kitépett, kezét megkötötték, rács is került az ágyára, kimerültsé­gében tőlem kérte, hogy adjak neki vizet. Nyomban mozdultam, de fél­ve attól, hogy arcomba köpi. Nem tett ilyet. Jó darabig nézett mere­ven, emlékezetében kutatva, míg­nem mosolyfélére enyhült a szája. - Márta! Hát te vagy az? Ugye te • 'esten haltál meg?! 'állalnom kellett a képtelen igent és eddig tartott az alig kezdett történet. Kezelésre kellett mennem és mire visszaértem, elvitték arra az osztályra, amelyik soha nem szűkölködik olyan betegekben, aki­ket az alkohol roncsolt félholtakká. Nem szerettem erre az epizódra gondolni. S íme, mi nem történik? Fájdalom aláz csaknem mozgás­képtelenné egy másik osztályon, nem tanácsos a jövés-menés, de hajszol a félelem, hogy nem tud­nak talpra állítani. Jó késő van, rég beállt a nyugalomnak az a csöndje, amit gyógyítónak neveznek. Ideje megpróbálni, hogy befogad-e az ágyam. Ajtómat nyitogatja egy ap­rócska termetű öregasszony, aki azt hiszi, hogy ez itt a WC. Magya­rázom, hogy két ajtóval odébb. De nem oda, a kórtermébe megy visz­sza. Ezen az éjszakán még kétszer jön ide kimenni. Az éjszakás nő­vérke világosít föl, Erzsike néni már régi betegük, a májával van na­gyobb baj, meg azzal, hogyha tehe­ti, akár hálóingben is elindul haza. Nagyon kell vigyázni rá, amikor jönni-menni kezd. Ha az alkalom ­hogy senki nem figyel rá - találko­zik egy nyitott ajtóval, jöhet a hadd el hadd. Csak ketten szolgálnak éj­jel, még jó, hogy ha kell, a betegek is segítenek a keresésében. Előfor­dult már, hogy a szökevényt a fő­portánál kapták el. Volt ám mit hallgatni tőle! Másnap, megint az éj leple alatt igyekezem a helyemre, hátha befo­gad néhány órára az ágy. Megszó­líttatom. - Vadcsikó! Hallod vadcsikó? Gyere ide, nem kötlek meg! - Tényleg nem - suttogva pana­szolja, hogy a nővérek ellopták gyönyörű pongyoláját és a cipőjét. Ezenkívül egyáltalán nem tetszik neki, hogy hónaljtól combközépig bepelenkázták, amikor olyan na­gyon szeretne inkább kimenni. Hívjam valamelyik nővért. Hívom, szól az ígéret, de ami menni akar, azt eressze el nyugodtan. Árulónak nyilvánít, hogy szövetkeztem a nő­vérkékkel, azok is így beszélnek, ilyesmire biztatják, meg evésre. Azt egye, amit itt adnak? Jő darab füstölt szalonna, sok li­la hagymával! Öblítésre legalább egy fröccs. Szekíroz szorgalmasan a kinyilatkoztatásaival és kérései­vel, én meg Bözsizem, ha nagyon felhúz, „leböskézem" erélyesen amikor fölfedezem, hogy szórako­zik mindenkivel, akit ér. Legfőkép­pen velem, mert én kerülök a látó­terébe legtöbbször nyugtalan ődöngéseimben. Az evés megtaga­dása miatt már veszekszem. Arcán nem mosoly, egyenesen vigyor. - Bánom is én, ne egyen, ha olyan akar lenni mint egy végel­gyengült agár. Én meg alig várom, hogy sétálhassunk egyet. Nem itt a folyosón, hanem odakint. Ezek varázsszavak. Dicsérgetve etetik a nővérkék, mindig az, aki­nek ez a feladat jut. Erzsike fal, rág, nyel. Köszönömöt is mond és nagy, nagy sóhajtásokat ereszt el, műsort ismétel, hogy na most csak az len­ne még jobb az evésnél, ha ihatna. Egyetlen nagy pohár pálinkát. De az legalább tízéves legyen ám! - Ugy kell az magának Bözsike, mint ablakos tótnak a hanyatt esés... Erősködik, hogy én ezt rosszul tudom, jutalomként kapom, na­gyon nagy baj lesz abból, ha nem megy haza összeszedni a tojásokat. Mind ellopják a szomszédok, mert azok olyanok ám. Ha látják, hogy nincs valaminek gazdája, úgy vi­szik, mintha az övék lenne, ami mozdítható. Tetszésére van, hogy segítek a szomszédok mószerolá­sában és hozzájuttatom a kegyosz­tás öröméhez. Ha adna friss tojást, szalonnás rántottát vacsoráznék. Hármat vihetek - így ő. Nyomban visszaadok kettőt, zöldpaprikával nekem egy is elég. Azt mondja, ha ennyire szerény evő vagyok, fölfo­gadna napszámra, mert a szőlőt nem bírja már egyedül. Van még kis hordónyi a tavalyi borából, ab­ból nem ihatott akárki. Mi ez, ha nem kitüntetés? Csoda idegesítő és mégis szeretnivaló ez az öregasz­szony, aki úgy szereti a rusnya éle­tet, amitől tíz más besokallna. Hallom néha, hogy imádkozik éj­jelente, máskor meg úgy veszek­szik a rá annyi rosszat kiosztott Is­tennel, mintha az csak pörös szájú szomszédasszonya lenne. Nem jaj­gat, nem sír. Játszik. Mikor meg­mondom hány éves vagyok, leha­zudik diadalmasan jó tíz évet a ma­ga korából, mert azt reméli, hogy besárgít az irigység. Azt hiszem, akkor boldog, ha látja, hogy a kivá­lasztott játszótársnak jól felforrt az epéje. Már nem vadcsikónak ne­vez, cicuskának aposztrofál, mert én elárultam, hogy nem vagyok jó­ban a macskanéppel. Allergiás va­gyok a szőrükre. Hiába határozom el, hogy ma Er­zsike-mentes napot tartok. Nem megy. Amint ébredek reggel, alig megnyitott ajtóm résén átlesek hozzá. A kép megnyugtató. Mind­két lába kilóg a rácsok közül, nyi­tott szájjal, hanyatt fekve alszik. Jól kimerült megint a kiszabadulásáért folytatott küzdelemben. Lesz is ri­billió, amikor jönnek a nappalos nővérkék tisztázni. Nem szereti a gyors, nagyon szakszerű mosda­tást. Az eredményét, azt igen. Úgy virít, mint tavaszi kertben a jácin­tok. Nézzenek már oda, akartam, nem akartam, mi bizony barátnék lettünk, még talán örülni sem tu­dok úgy, ha megkapom az útilapu­mat, amit különben nagyon várok. És nem is én kapom, őt viszik be­tegotthonba, olyan távoli hozzátar­tozók kérésére, akik nem vállalják az öntörvényű vénség vigyázását, gondozását. Erzsikém hál' Isten nem fogja föl a helyváltoztatás cél­ját, földöntúlian boldog, hogy moz­dulhat, mehet. Rám sem hederít, nem néz rám, nem köszön, amikor hordágyra teszik gyöngéden és el­indulnak vele. Miféle Böskeség ez Erzsikém?! Jó lesz, ha nagyon föl­köti a szoknyáját, mert ezért a vas­kos sértésért számolnunk kell ott, ahol az ilyesmire igen sok lesz majd az időnk. Várjon rám türelemmel, ha előbb érne oda, ahova mind elérkezünk, ám és ha lehet, szólítson igazi nevemen. Nem olyan szép, mint az, hogy vadcsikó, de azért meg­járja... László Ibolya M Életfogytiglan kettős gyilkosságért Csepregi Péter, a magyarkeszi kettős gyilkosság tettese azon kevesek közé tartozik, akiket Magyarországon jogerő­sen életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek. A magyarkeszi kettős emberölés tettese Csepregi Péter először a rend­őrségen, majd az ügyész előtt is beis­merte tettét, de a bíróság előtt mind­végig nemhogy tagadott, sőt megne­vezte az „igazi" tettest is egy helybé­li férfi személyében. Azt állította őt és családját is megfenyegette, ezért segített neki a vérnyomok igen ala­pos eltakarításában. 2000. szeptember 14-én Magyar­kesziben holtan találtak egy 67 éves asszonyt bögrecsárdaként üzemelő nyári konyhájában. Fent a házban szintén vérbe fagyva találták meg a 22 éves tanítónőt, aki, mielőtt szolgá­lati lakásba költözött volna, az utolsó éjszakát töltötte albérletben. Az első fokú és a jogerős ítélet szerint is a tet­tes szeptember 13-án este hétkor járt a bögrecsárdábari majd kilenc és tíz között ismét visszament borért. Mi­közben az idős asszony hátat fordí­tott, Csepregi az asztalon heverő ezerforintosokat hirtelen mozdulat­tal zsebrevágta. Amikor az asszony a pénzt visszakövetelte, előkapott egy 25 cm hosszú hegyes végű konyha­kést és nagy ertível a sértett mellkasá­ba szúrta. A földre rogyott áldozatba legalább kétszer belerúgott, a nyakát többször átvágta. Az akkor 20 éves fi­atalember felment a családi házba, ahol meglepetésére szembe találko­zott a fiatal lánnyal. Rádöbbent, hogy leleplezték, ezért a földre teperte az áldozatot, majd az ő nyakát is több­ször átvágta. A véres ruhákat elrejtet­te, majd elégette. A Tolna Megyei Bí­róság első fokon életfogytig tartó fegyházbüntetést szabott ki azzal, hogy a vádlott legközelebb negyven év múlva szabadulhat. Az ügyész sú­lyosításért, a védelem pedig felmen­tésért fellebbezett. A Pécsi ítélőtábla szerint a két ember életét kioltó, nye­reségvágyból és más aljas indokból elkövetett gyilkosság elkövetőjével szemben a legszigorúbb büntetés in­dokolt. A társadalom védelme érde­kében a vádlott feltételes szabadság­ra nem bocsátható, mert nem méltó arra, hogy az emberek közé visszake­rülhessen. Az ítélet jogerős. * * * LAPZÁRTAKOR érkezett a hír, hogy súlyos bűncselekmény történt Ma­gyarkeszin tizennyolcadikára virra­dóra. Egy 84 éves hölgyet szállítot­tak a dombóvári kórházba szerdán bántalmazásból származó sérülések­kel. Az asszony csütörtökön a kór­házban elhunyt. Az ismeretlen tettes vagy tettesek a lakásban feltehetően pénz után kutattak.

Next

/
Thumbnails
Contents