Szekszárdi Vasárnap 2004 (14. évfolyam, 1-40. szám)

2004-02-15 / 4. szám

SZEKSZÁRDI •6VASÁRNAP 2004. FEBRUÁR 15. Könyvbemutató Prajda Vendel barátunk megírta azt a regényt, amit mindenkinek szabad megírnia: élete regényét. Alázatosan beismeri már a címben, hogy fényeket és árnyakat jelentet meg papíron, ami még a legkritikusabb elmének is szimpatikus önkorlátozás, mert az élet eddigi ismeretéből mindannyian tudjuk, hogy hol síró, hol nevető gyermekei vagyunk az életnek. Az élet értéke nem attól függ, hogy mennyi fényt kap, hanem inkább attól: mit viszünk benne. A terhek hordozása kialakíthat bennünk egy olyan ravaszságot, amiben azzal kérkedünk néha, hogy hogyan sikerült kibújnunk alóla, hogy azt valami balek vállára átjátsszuk. Tetszik a szerző témafelfogásában, hogy nem kérdőjelezi meg még a mások gonoszsága révén vállunkra kerülő terheket sem, hanem beiktatja a helytállást mindenben a napi feladatok alatt, amin nem érdemes vitatkozni. Ez rám szakadt, tehát nekem kell megoldani. Hogy sok butasággal találkozunk, az más kérdés. Vargabetűket kell néha tennünk feleslegesen, de az évtizedekbe ez is belefér. Nem az a fontos, hogy mennyi napfényt regisztráltunk az életünkből, hanem az, hogy felismerjük-e a rajtunk munkálkodó kéz jótékony célját, amely sok gyengeségünk ellenére mégis formálta életünket szelíd derűre, megható sírásra és emberségre., azaz ráébredünk arra, hogy a kiművelt emberfő a szívével lát, és igent mond Teremtőjének, aki annyi szeretettel nevelte idáig mindenen keresztül. Egy emberélet történései nem izgalmasak, mert abban is az történik, ami milliókkal végbement, mégsem unalmas Prajda Vendel könyve, mert részesei lehetünk életének, kudarcainak és örömeinek. És az övével együtt fényt kap a mi életünk is, hiszen minket is ugyanaz az élni akarás szorongat, mint őt. Mi is fejet hajtunk a Mindenható előtt, és hálát adunk, hogy az árnyak is ott voltak a fények mellett, mert nem éltünk hiába. H. Németh István A hónap műtárgya AZ EZÜST. Egy gyertyatartó, cukordoboz, tálca, pár darab kés, villa, esetleg teljes evőeszközkészlet. Szinte minden családban maradt valami, ami emlékeztet még arra az időre, amikor a nagymama nagy buzgalommal tisztítgatta, őrizte ezeket a darabokat, melyek akkoriban nem csupán a vitrindísz szerepét töltötték be. Egy-egy teáskanna, cukorcsipesz vagy szerviztálca fontos kelléke volt a baráti látogatásoknak, ünnepeknek, reprezentációnak. A szelencék, színházi táskák, cigarettatárcák, zsebórák - szintén mind ezüstből - pedig a mindennapoknak voltak megszokott velejárói. Természetesen akkor is voltak nagy alkalmakra ajándékba kapott, illetve féltve őrzött régi „családi" darabok, ám az ezüst, mint művészien megmunkált fém mégis általánosabb, elfogadottabb volt mint napjainkban. Talpas gyümölcskosár, szögletes talpból kiinduló hengeres szár, csavart huzalból és filigránmunkából kialakított kosárrész külön illesztett hajlított fülekkel. Nagyon jó kvalitású teljes egészében kézimunkával készült ritka darab, melyet 1818-ban készített egy bécsi mester. Megtekinthető: Alisca-Enteriőr Bt. Széchenyi u. 23. „Ha én sem állok ki magamért, ki áll ki érettem?" Az SOS lelkisegély telefonszolgálat: 06-80/505-518 MATÁV-támogatással díjmentesen hívható naponta 18 órától 6 óráig. Az „Őszinte szó" Lélekvédő Szolgálat (Vállalkozók Háza 305. szoba) személyesen felkereshető hétfőn-kedden-szerdán 16.30-19.30 óráig. Mindkét anonim szolgálat február l-jétől rendelkezésére áll azoknak is, akik családi erőszaknak vannak kitéve, avagy azt szeretnék megelőzni. Városi Mentálhigiénés Műhely BORBÉLY SÁNDOR A NYUGAT tájain TANULMÁNYOK fiS MŰELEMZÉSEK fWfNÖNÍCK Jó utat, szellemszomszéd! Borbély Sándor halálára Kedves Barátom! Ne haragudj, hogy soraimmal zavarlak, de nem hagy nyugton valami. Legutóbb, mikor 2003 szeptemberében, a heti órák után leültünk a kopott fotelbe, hogy szokás szerint a magyar irodalom kiapadhatatlan kútjából kortyolgassunk, tréfásan megjegyeztem, milyen fáradt vagy, talán a csinos hallgatónők miatt. Te fanyar mosolylyal vetetted vissza, hogy majd megtudom, ha annyi idős leszek. Könnyed és jó tréfának tűnt, hiszen ez egy 1941. december másodikán született irodalomtörténésztől nem komoly érv: elaggott akadémikusoknak tán még a foguk is kinő nyolcvan után. (Nem tudom, figyelted-e ezt a fél gondolatjelet, mert erre még te hívtad föl figyelmemet, hogy milyen elegáns és csattanós lehet a megfelelő mondat végén. Köszönöm.) Miért is hihettem volna, hogy ez lesz az utolsó találkozásunk? Tőled, aki az Ifjúsági Lapkiadó s a Móra Könyvkiadó találékony és igényes szerkesztője, irodalmi vezetője voltál, Új Dunatájunknak pedig gondolatpezsdítő szerkesztőtársa, akitől még izgalmas könyveket, emberi szavakat vártunk, azt reméltük, hogy mégis betoppansz, meglobogtatod orvosaid kórmeghatározását, s röviden közlöd: tévedtek. De nem jöttél. Egyre inkább hiányoznak a szomszéd szoba megszokott zajai, a pár szavas, stílusbravúrral felérő tréfák. Hiányzik az órádról kijött hallgatók felvillanyzott, tudásvágyó arca, a lendület, amivel könyvtárba rohantak, hogy igazán értsék a humoros utalás poénját, hiszen e mögött ott van egész kultúránk, emberségünk, s amire nevelni szerettünk volna: értelmiségi létünk. Mert - hányszor elmondtad ezt - az ismeretek e nélkül mit sem érnek. Ezért olyan nagyszerű köteteid sora, mert valójában minden mondatod többet adott puszta adatnál, minden gondolatod távoli visszhangokat csalt. , Most nem értem ezt a csöndet. Szinte tegnap még együtt örültünk egy pohár jó szekszárdi bor mellett, hogy a 60. évedre megjelent A Nyugat tájain című könyved az egyetemen az év kiemelkedő szellemi alkotása díját nyerte el. Akkor még mosolyogtunk a jegyzetek elé tett sorokon: „írásaimnak eddig is változatos élete volt, hasznosítottam őket más könyveimben, majd újra önállóságot kaptak, de időközben folyvást alakultak - mind tartalmilag, mind stilárisan. És legutóbbi megjelenésük óta is. Talán most véglegesen megállapodnak." Dehogyis van ez így. Miért is tennék, hiszen írójuk mindig talál még tökéletesíteni valót, míg a nyers gyémántból aztán briliáns lesz... Nincs ez így jól. Azt mondta egy hír, hogy meghaltál. Egy nappal a magyar kultúra napja után és 85 évvel Ady után. Hamvaidat február 20-án helyezik örök nyugalomra. S én leírom bár a mondatot, elhinni nem tudom, és nem is akarom. Mert lehetnek befejezett művek tucatszám polcainkon, de a befejezetlen mondatok és gondolatok már sohasem csiszolódnak tökéletessé. Az nem lehet, hogy ilyen embertelenül gyorsan szakadjon meg valóságos és szellemi szomszédság. Nem lehet így vége. Emlékedet nem őrizzük meg papírízű nekrológok gyanánt. Te, te maradsz bennünk. Ölelnélek: dr. Töttős Gábor.