Szekszárdi Vasárnap 2002 (12. évfolyam, 1-46. szám)

2002-10-27 / 38. szám

2002. OKTÓBER 27. SZEKSZÁRDI SZEKSZÁRDI FÓRUM Az 1956-os forradalmat követő megtorlás Tóth Ilona tragikuma Magyarország a XXI. század küszöbén című előadássorozat keretében (amely előadássorozatot a szekszárdi Demokratikus Közéletért Alapítvány szervezi) október 10-én 18 órakor a Művészetek Házában M. Kiss Sándor történész Az 1956-os forradalom áldozatai, Tóth Ilona igaz története címmel tartott előadást. M. Kiss Sándor a történettudományok kandidátusa, 1967-ben végzett az ELTE BTK magyar-történelem szakán. Ezt követően 1972iea Hadtörténeti Intézet tudomáá^f munkatársa, majd a Népmű^rcsi Intézet és a Művelődéskutató Intézet tudományos munkatársa és főmunkatársa. 1996-tól máig a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kara TörtéSzekszárdon is külön ünnepelte '56-ot a MIÉP A Magyar Út Körök Mozgalom és a Trianon Társaság kezdeményezésére a MIÉP szervezésében 12 év után első alkalommal, a hivatalos városi rendezvénytől külön, '56 méltóságteljes megünneplésére került sor Szekszárdon. A Himnusz eléneklése után dr. Tóth Csaba képviselő köszönf

ében hangsúlyozta ezen első ndezvény fontosságát és lényet, majd felolvasta azt a beszé' det, amit Wittner Mária '56-os elítélt a Parlamentben szeretett volna elmondani, de nem engedték. Vass Melinda ének és Árki László vers előadása, valamint eredeti hangfelvételek és zenei betétek után Kiss Dénes író szólt az egybegyűltekhez. Az egykori elítélt, a Trianon Társaság országos elnöke, a Magyar Köztársaság babérkoszorús költője ünnepi beszédében olyan történelmi távlatokban mutatta be a forradalom kialakulását, lényegét és hatását, amely túl mutat a 20. századon és az ország határain. Az 56-os kopjafa megkoszorúzásával és a Szózat hangjaival fejeződött be a rendezvény, amelyet mostantól minden évben megszerveznek a nemzeti oldal részére, amíg teljes közmegegyezés meg nem születik '56-tal kapcsolatban. neti Intézetének vezetője. 1999-től a XX. Század Intézet tudományos igazgatója. M. Kiss Sándor előadásában először az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését (vérbe fojtását) követő nagyarányú és rendkívül brutális megtorlásról beszélt. Elöljáróban kitért arra, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc magyar harcosainak és sok más résztvevőjének, vagyis nem fegyveres harcosainak a politikai arculata nem volt egységes. Abban voltak egységesek, hogy mindanynyian független, semleges státusú, demokratikus berendezkedésű Magyarországot akartak, de abban, hogy milyen is legyen majd ez a Magyarország, nem voltak azonos véleményen. Jellemző dolog viszont az, hogy a forradalom kitörését követő 2-3 napban az úgynevezett szocialista tanácsrendszer, a közigazgatási rendszer a kommunista párt által kinevezett apparátusával egyetemben megbukott és megalakultak az önkormányzatok, az üzemekben, intézményekben pedig a munkástanácsok. Ennek jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a forradalmat követő megtorlások során azonos súllyal büntették a fegyveres harcokban való tevékeny részvételt és a másfajta, valóban demokratikus gondolkodásmódot, a másfajta világnézetet, hitet, meggyőződést. M. Kiss Sándor közbevetőleg megjegyezte, hogy sokan teszik föl neki a kérdést: hol tart ma az 56-os események kutatása. Kerülnek elő még ma is ismeretlen tények, dokumentumok? M. Kiss Sándor elmondta, hogy ismeretlen tények, dokumentumok ma már csak elvétve kerülhetnek elő, de ennek ellenére még ma is sok a tisztázatlan és homályos körülmény. Például még mindig nem jutottak el odáig, hogy pontos adatokat tudnának mondani a letartóztatottak, bebörtönzöttek és kivégzettek számáról. A letartóztatottak számát kb. harminc ezerre, a kivégzettek számára 250-300-ra becsülik. Ez többek között azért van így, mert a megtorlás 56 és 62 között nem ért véget, különböző címszavak, ürügyek alapján (pl. fegyverrejtegetés, rendszer elleni izgatás, lázítás, államellenes szervezkedés stb.) tovább folytatódott. Ezért is rendkívül bizonytalanok az adatok, mert a konszolidációra (az ENSZ-ben a „magyar ügy" levételére) törekvő Kádár-rendszer rendkívül rafinált volt. A letartóztatottak közül 3-4 ezret elengedtek és ezzel azt a látszatot keltették, hogy valós ok nélkül jogsértő módon, törvénytelenül senkit sem végeznek ki vagy börtönöznek be. A másik ilyen „zseniális" húzása az volt a megtorló és egyben elnyomó Kádár-rezsimnek (amelyet marionettfiguraként Moszkvából irányítottak), hogy az 56-os forradalomban (szerintük ellenforradalomban) és fegyveres felkelésben résztvevőket köztörvényesítették, vagyis köztörvényes bűnözőkké alacsonyították le, annak ellenére, hogy ezek az emberek nyílt harcokban, ütközetekben (bármilyen nagy is volt a túlerő!) védték hazájukat az idegen betolakodókkal szemben. Sokszor sokakban felvetődik az a kérdés, hogy 56 után voltak-e még koncepciós perek. M. Kiss Sándor elmondta, vannak olyan vélemények, hogy 56 után már ilyen esetek nem voltak. Ennek cáfolatául M. Kiss Sándor több esetet is megemlített, de mind közül talán a legbonyolultabb és legmegrázóbb történet Tóth Ilona tragikuma, Tóth Ilona igaz története. (M. Kiss Sándor jelenleg szerzőtársával (lányával), Kiss Rékával dolgozik új könyvén, amelynek tárgya Tóth Ilona története.) Tóth Ilonát, akit Kollár István rakodómunkás meggyilkolásával vádoltak 1957. június 27-én végezték ki. Tóth Ilona sorsának tragédiája, hogy a legújabb kutatások szerint is a gyilkosság bizonyítékai nagyon ingatag alapokon nyugszanak, illetve bizonyítható, hogy nem is történhetett meg a gyilkosság oly módon, ahogy a vádirat tartalmazza, így az elkövető sem lehetett Tóth Ilona. Hunyadi Károly 1986-ban megjelent A munkás-paraszt hatalom védelmében című munkájában a következőket írta: „1956. november 18-án Kollár elvtárs a Péterfy Sándor utcában járt, amikor meglátott néhány embert, akik röplapokat osztogattak és ragasztottak. Az ellenforradalmárok észrevették Kollár Istvánt, akit elfogtak és behurcoltak Tóth Ilonához a kórházba... ahol Kollár elvtárs hősi halált halt és később a belügyminiszter rendőrhadnaggyá léptette elő." Azt hiszem, már ez a rövid részlet is önmagáért beszél, annyira nem életszerű. Az ellenforradalmárok a rendkívül veszélyes rakodómunkást, ahelyett hogy rövid úton-módon egy elhagyatott helyen agyonütötték volna, behurcolták a kórházba, ahol Tóth Ilona altatóval, benzin, levegő befecskendezésével hiába próbálkozott megölni Kollár elvtársat, ezért végső megoldásként a mellékhelyiségbe hurcolták, ahol Tóth Ilona hatodéves medika a csizmaszárból előkapta a bicskáját és szíven szúrta Kollár elvtársat. A bicska perdöntő bizonyítékként szerepel a perben. Az ügyész és a vérbíró szándékaival ellentétben Tóth Ilona ártatlanságának bizonyítékaként. Bálint György Lajos