Szekszárdi Vasárnap 2002 (12. évfolyam, 1-46. szám)

2002-11-03 / 39. szám

SZEKSZÁRDI 2002. NOVEMBER 10. VASÁRNAP m. SZEKSZÁRDI / A prózaíró Illyés Országos tudományos konferencia Szekszárdon Gondolatok Illyés Gyuláról, a költőről születésének centenáriuma kapcsán (I. rész) Halottak Napján született - kerek száz esztendeje - Illyés Gyula, egyik legnagyobb költőnk, szépírónk, műfordítónk, irodalmi életünk „más nemzetek előtt is főhajtásra becsült" vezéralakja. Az évforduló tiszteletén túl mindig, mostanában pedig különösképpen fontos lehet az illyési életmű olyan eszméinek, gondolati motívumainak felidézése, mint: időszerűség. MoMernség. Igazmondás. Magyarság, "urópaiság. - Időszerűség - szemben az aktualitással. Modernség (azaz korszerűség) az irodalomban - s nem feltétlenül közvetlen felhasználhatóság -, ámbár meglehet, hogy még az is. Irodalmunk mindenkor kitüntetett szerepe szellemi közéletünkben. Igazmondás. A Mi Magyar Huszadik Századunk - és az ódon Európáé, a megújuló kontinensé. „Magyarság és (vagy) európaiság?" - az itt a kérdés! - S az ős rákfene: a népi-urbánus szekértáborokra osztottság-osztás-elkülönülés problémaköre: Vagy hogy kicsoda-micsoda az „áruló"... A KONFERENCIA aktualitását - az Illyés-centenárium mellett - a Magyar Irodalomtörténeti Társaság megalapításának 90. évfordulója is erősítette. Az első délutánon a Tisztes Társaság közgyűlést is tartott. Országosat: Szekszárdon, a főola dísztermében, ahol kíilön'en a legtöbb előadás elhangzott a háromnapos rendezvény során. Az ELŐADÁSOK közül hadd emeljek ki néhányat, igen beszédes címükkel: „A költő prózája nem költői próza" - Domokos Mátyás az illyési ábrázolásmódról. - „Az újraolvasott Puszták népe" - Tüskés Tibor előadása. - „Nem fogtok rabul, amikor öleltek" - Töttős Gábor szellemes előadása bizonyos múzsái bukfencekről. REGGELI IRODALMI SÉTA SZEKSZÁRDON - a konferencia második, csípős reggelén Töttős tanár úr végigvezette az országos sereglet osztálykirándulásnyi csoportját szeretett Szekszárdunk történelmi belvárosán. Kovács Sándor Iván professzor urat különösképpen a Garay-szobor Múzsa-alakja nyűgözte le, még körbe is járta. KOSZORÚT HELYEZETT EL N. HORVÁTH BÉLA, FŐISKOLÁNK FŐIGAZGATÓJA Illyés szobránál, amint délután a szülőház helyén álló kopjafánál is. AZ EMLÉKTÚRA RÁCEGRESPUSZTÁN, TANULMÁNYI SÉTA AZ OZORAI VÁRBAN AZ ILLYÉS-KIÁLLÍTÁSON - Jól szervezett programok résztvevőiként - maratoni megpróbáltatásokkal dacolva - buszoztunk a gyönyörű tolnai tájban, ebédtől vacsoráig. Többen idéztük az úton Illyés sorait: „Hű nevelőim, dunántúli dombok, / ti úgy karoltok, hogy nem korlátoztok!" A szülőház helyén pedig: „Nem volt riadalom a pusztán, / amikor megszülettem én /váratlanul, hívatlanul tán/halottak estelén..." Száz esztendő el múltán álltunk ott vagy százan, középés idős korúak, tanárok és kutatók (örök diákok) az ország számos távoli pontjáról. Kevés ifjú és fiatal. Felidéztük a száz évvel ezelőtti halottaknapi születést a költő szavával: „ ...novemberben, halottak napján, / gyertyagyújtáskor, amidőn / fejfák tövén a puszta népe / künn térdepelt a dombtetőn..." (...) Körül a halál diadalma, / gyertyás, kisértő ünnepély / ...és lentről a völgy, mint meleg / tenyér fölnyújt vigaszul egy csöpp / sikongó életet." Gyertyák fénye fenn, hisz „dombtetőn" - kicsi, nagyon kicsi dombkaréj övezi a szülőhelyet... fenn a csillagok rideg fénye mostantól melegebb tán... EC,Y ILLYÉS-OLVASÓNAPLÓ JEGYZETEIVEL szeretnék emlékeztetni: Ilylyésnél a Nagy Tanítás nem kínálható tálcán, meg kell dolgozni a megértésért, hosszú párbeszédbe kell bocsátkozni az íróval-költővel. (Persze: miféle Nagy Tanítás is volna az, amelyikkel nem így vagyunk?) - Az én negyvenes nemzedékem egyik első meghatározó anyanyelv-élménye volt az Illyés által gyűjtött népmesék - hallgatása, ahogyan felolvasták nekünk, igen, még az óvodában. Szerencsések voltunk. Idejekorán (!) olvasott a gyűjteményből anyánk-apánk (nagyszülőnk vagy az óvó néni) - s ezzel a szülői és pedagógusi „anyanyelv-mintával" (a Weöres Sándorgyermekversekkel egyetemben) meghatározták mai magyar nyelvünket. (Nem volt még műsoron a Walt Disney, Dagober állandó pénzügyi problémáival.) Szerencsés helyzetnek neveztem az imént - de látom már, a dolog sokkal inkább „a sors kegye". No meg Illyés és felnevelőink jósága. S a mi szerepünk alól meg nincs „felmentés" azzal, hogy „de hát mit tegyünk, most már „nyomul" a Walt Disney. Hiszen éppen azért vagyunk felelősek, hogy továbbadjuk, amit kaptunk egykor. (1) (2) Tanultuk még Illyéstől: az igazság kimondása iránti vágyad legyen végtelen, korlátozhatatlan, kérlelhetetlen. Szociális érzékenységed vezessen. Ha kell, lázadj, lázíts, légy forradalmár az elnyomás, a diktatúra ellenében: Ugye, emlékszünk még az emberekre ott lenn a forró gépházban? - „Megszokták már" - megszokták? (...)/ gondolj apádra! mit szokott ő meg?" - Nem, nem szokták meg, nem szoktuk meg, amit nem is kell, nem is lehet, amit nem is szabad: ami embertelen. (3) S hát amit a Hazáért tettünk? - Nem volt a hazának elég! „... nem volt a hazának elég, hogy el ne essen / tudd meg, az volt a csoda itten, / hogy el nem esett már elébb!" (4) Fájok, tehát vagyok (Doleo, ergo sum) - „Minden tagom fáj, mindet érzem - fájok: vagyok..." (...) „Álomvilágban él, kinek csak öröme van / rosszul érzem, de legalább én érzem magam..." Itt már némi bölcsességet is ízlelhettünk - még kamaszfejjel. „S ez nagy tanács és nagy tanulság: / ki tudta, mi világ és élet? / Ők, csak ők: a betegei. (...) „Kik tudták... az Igazságot? A szegények, a szenvedők... / ...így lehettek a gyógyítók is a betegek!" - És kaptunk egy parancsot is (már akinek inge): „Szent a tanács, mit ma s örökre adni tudok: / Népek vezetői, legyetek izzó idegdúcok!" (5) Olvastuk még a '70-es években, ifjan, (tán túl korán is) az Útirajzokban és fel is olvastuk, idéztük, egymás kezéből kapkodtuk a Gemenc-erdei bandázásokon, a kötelező (előfelvételis) katonai szolgálat hosszú hónapjaiban, majd az egyetemen („mutasd csak, ez nem lehet igaz" - elhűlve): Illyés már '34-ben megtudta és merte írni, hogy Oroszország útja nem lehet a miénk, hogy valami őrült rendszer tombol ott. Csak félre ne értsük: a sztálinizmusról beszélt, s beszélek. Illyés ugyanis szocialista. Antisztálinista. Különutas. Egyéni útjához pedig hű. De éppen ilyen kíméletlen lelki realizmussal rajzolta meg a „Művelt Nyugatot": a sovén francia határőrt, amint az lecigányozza-letolvajozza a magyart. (6) Második egyetemünk volt az egyetemen: szegedi „reformellenzéki" diákkörünk gépelve terjesztette (1983-ban!) az Egy mondat a zsarnokságról-t. (7) A Puszták népe - olvassa a nagyvilág a 20. század közepétől. Ahogyan Petőfi-t is. Előbbiről itt a konferencián több fölolvasásban hangzott el épp, hogy a világirodalomban is szinte egyedülálló a személyességével: hogy szépírói-költői szociográfia. (Lelkületében okos, szívében tudós mű tehát.) ILLYÉSRŐL REBESGETTEK EZT IS, AZT is, amíg mi olvastuk, például hogy felterjesztették ugyan az irodalmi Nobel-díjra, csakhogy annak odaítélése-elfogadása a(z akkori) Kis Magyar Haza elhagyásának elfogadására kötelezte volna a Párizsból immár kétszer is „végleg" hazatelepült írót... Történtek aztán a József Attila sorsával való „összeboronálási kísérletek" - valamikori írói vetélkedésük, majd Flóra személye okán... Aztán le is árulózták - ugye, ismerős ez a közelmúltból is, ez biztos valami helyi sajátosság, csakhogy Nemecsek attól még nem lesz áruló, hogy a gittegylet annak nevezi, hogy csupa kisbetűvel írják be nevét a könyvbe. Nem, nem: az áruló az bizony Geréb Ernő, tehát valaki más. - Persze jó, ha tudjuk: nemcsak az Illyés-életmű örök. A gittegylet is az. Úgy látszik, mára már. Mert az nagyon emlékezetes marad számomra, hogy a konferencia egyik ifjú ELTÉ-s résztvevője, Kovács Sándor Iván professzor úr tanítványa kérdésemre úgy határozta meg az Illyés-életmű iránti érdeklődését, hogy az összes utóbb vázolt negatív mítoszt, rágalmat felidézte, szóval tudósított arról, hogy menynyire él a pesti egyetemi ifjúság tudatában mindez még ma is... Aztán hozzátette: nyilván izgalmas dolog lesz mindennek utánajárnia. (Szívből kívántam ehhez sok sikert.) Még csak huszonévesen. ...S már jobban tudja, hogy a gittegylet is örök, ha mondom! Samu Attila k