Szekszárdi Vasárnap 2002 (12. évfolyam, 1-46. szám)

2002-06-09 / 22. szám

SZEKSZÁRDI MVASÁRNAP Harangkondítók Harangot kondított 1989-ben a Tolna Megyei Hadkiegészítési és Területvédelmi Parancsnokság. Márpedig egy latin harangfeliratból tudjuk - Vivos voco mortues plango, fulgura frango -, hogy aki ezt teszi, annak oka, szándéka van, hiszen az érchang az élőket hívja, a holtakat elsiratja, a villámokat megtöri. Úgy is szokták mondani a felirat utolsó szavait, hogy a viharokat elűzi. Most is erről a három funkcióról van szó, amikor a katonák felhívták a figyelmet a nemzet adósságára, arra, hogy mindaddig, míg a haza második világháborús hősei és áldozatai nem kapják meg a végtisztességet, addig nem lehet a lelki sebeket begyógyítani, az elmaradt kegyelet pedig gátolja az erkölcsi felemelkedést. Úgy gondolták, a katonák kötelessége elsősorban, hogy méltó emléket állítsanak dicső eleiknek, ha megbecsülést és tiszteletet várnak önmaguknak a történelemtől. Tenni kellett - vallotta többször is nyilatkozatában Erdős László ezredes, korábbi hadkiegészítő parancsnok, akiben a baranyai szolgálati ideje alatt zajlott protokoll koszorúzások alkalmával mindig megfogalmazódott: hát a magyar katonasírok, azokkal mi történik? De a hazafias nevelés kötelmeiről szóló elmélet és gyakorlat ellentmondásossága - a valóság! -, vagy éppen országjárás során a pusztuló világháborús emlékművek látványa is sürgetésként hatott. Ösztönzött, mert a parancsnok hitte: „Az a nemzet, amelyik elfelejti múltját, megtagadja eleit, elveszti létjogosultságát a jövőben." Tudta: „Másfél millió magyarnak nem volt hősi emlékműve, nem ismerjük a nemzet valós veszteségeit... Sehol egy emlékhely - csak hallgatás, megbélyegzés." Kérdezte: „Ennyire gyáva, gyarló és barbár nemzetté váltunk?" Erdős László tudta és tudja a nemleges választ is, hisz látta a templomok karzata alatt itt-ott titokban elhelyezett „Vissza nem tért áldozatok" feliratú táblákat, a sírkertek családi fejfáira írt odamaradt családtagok neveit, vagy éppen a második világháborúban elpusztult katonák felvésett neveit az I. világháború hős honvédeinek emlékműveire. Ez utóbbi okáról annyit kell elmondani, hogy a belügyminiszter 1942 áprilisában a vármegyékhez, valamint Budapest főpolgármesteréhez intézett rendeletében gondoskodott a második világháborúban elesettek emlékének méltó megörökítéséről. A felhívás alapja még az az 1917-ben elfogadott törvény volt, amely a háborúban hősi halált haltakról emlékezett: „őrizze meg a késő utókor hálás kegyelettel azok áldott emlékét, akik életükkel adóztak a veszélyben forgó Haza védelmében" és egyben elrendelte a községeknek, hogy valamennyien kötelesek anyagi erejükhöz mérten megemlékezni halottaikról" - olvasható dr. Bús János - dr. Szabó Péter: Béke poraikra című 1999-ben kiadott könyvében. Ugyancsak az említettektől tudhatjuk azt is, hogy 1942-ben a belügyminiszter úgy rendelkezett, hogy az 1938-as hadműveletek óta elhunytak neveit örökítsék meg az első világháborús emléktáblákon, emlékműveken a „Hősök ünnepéig", melyet minden évben május utolsó vasárnapján tartottak. Pontos adatok híján azt nem lehet tudni, hogy hány településen tettek eleget a felhívásnak akkor - magam csak néhány szekszárdi névről hallottam Turcsányi György helyi kuratóriumi elnöktől -, ám az tény, hogy a második világégés után a hatalom számára ezek nemkívánatossá váltak. Mindezek ismeretében elmondható: élt, de félt is a nemzetben a tisztesség, így azt fel kellett rázni, mozgalmat kellett indítani. Ezt ismerte fel Erdős László, amikor tiszttársai elé állt 1989 tavaszán az országban egyedülálló alapítvány, A II. Világháború Tolna Megyei Halottaiért ötletével. Igazságtalanok lennénk, ha nem beszélnénk arról az indokról, ami ugyancsak meghatározó jelentőséggel bírt e különös - állami támogatás nélkül működő - alapítvány létrehozásában. Ismert, a hadkiegészítő parancsnokság feladata a sorozás, a bevonultatás, a hadba indítás és a tartalékállományba helyezés. Úgy gondolták az alapítvány létrehozói, emellett az is feladatuk, hogy megválaszolják a kérdést: hol vannak, hová lettek a katonák? Kötelességüknek érezték felkutatni, hogy hányan estek el Tolna megyéből a harcokban. Mivel a nyilvántartások hiányosak, ezért a hozzátartozókra és a különböző településeken élőkre kívántak támaszkodni, hogy megtudják, közösségükből hányan nem tértek vissza arról az útról, amelyre kényszerültek. Jól számítottak: nehezítette a munkát az eltelt idő, a ki-, illetve betelepítések, és az, hogy a zsidó áldozatok nevei szinte ellenőrizhetetlenek, mivel nem maradt a településeken sem egyházközösségük, sem más megbízható forrás. Szembe kell nézni a múlttal Érett az elhatározás és érett az idő. Az alapítványt tenni szándékozók először tájékoztatták a megye és a megyeszékhely állami, párt-, illetve egyházi vezetőit, felügyeleti szerveit, hogy megismertessék őket szándékukkal, céljaikkal, ami nem volt más, mint a II. világháború Tolna megyei halottai emlékének megőrzése, az elesettek nevének felkutatása és a településeken található I. világháborús emlékműveken történő megörökítése, szükség szerint új emléktáblák felállítása - nem kizárt, ha adott a lehetőség, új emlékművek állítása -, valamint a fellelt és gondozatlan katonasírok ápolása. Erdős ezredes úgy emlékezik: nem volt ellenvetés, csupán aggodalom. Az is elsősorban az elesettek, elhurcoltak nevét illetően az egyházak részéről, hogy az anyakönyvi adatok ne lehessenek felhasználhatók a családok és az utódok elleni „esetleges megtorláshoz." A félelem érthető volt, hiszen történelmük szolgált már elég hasonló példával. Várallyay Dezső ezredes, aki a kapcsolatfelvétel, illetve -tartás felelőse volt, emlékei azt mondják: „Nagyobb volt a félsz, mint a nemakarás a társadalmi szervezetek vezetői és a közigazgatáshoz közelállók részéről. Még tartotta magát „keményen" a megyei pártbizottság, a megyei tanács, és egyes vállalatok vezetői sem nézték jó szemmel ezt a fajta elkötelezettséget." Schmidt János őrnagy szerint a törvény igazából nem tiltotta az emlékműállítást, de - bár érződött a rendszerváltás szele - nem volt olyan politikai légkör, amiben ez természetes lett volna. Érett tehát az idő, de őrizte-védte pozícióját a közelmúlt. Ismert volt az alapítványt létrehozók és partnereik előtt, hogy korábban az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya is beleszólt abba, ha egy településen politikai emlék2002. JUNIUS 16. művet akartak emelni. Második világháborús emlékhelyről aligha eshetett szó, hiszen még 1985-ben is életbe lépett egy olyan irányelv egy „áljogszabály" - a Minisztertanács Tanácsi Hivatala elnökének és a Hazafias Népfront akkori főtitkárának az aláírásával, ami szerint köztéren tilos nevekkel ellátott emléket állítani, pusztán a „fasizmus áldozatairól" volt szabad említést tenni. Ezért nem kerülhetett az országban elsők között állított II. világháborús emlékműre, a pincehelyi temetőbe helyezhetett (!) jelre Hegedűs Gyula egyik szervező szerint a Horváth Anna tanárnő által javasolt Vörösmarty sor: „Az nem lehet, hogy annyi szív / Hiába onta vért..." Ismereteim szerint a belügyminiszter 1989-ben visszavonta ezt az irányelvet, s ma már a helyi önkormányzatok döntenek bármilyen emlékmű felállításáról. Mivel az előzetes megbeszéléseken a megye egyes nagyvállalatainak vezetői erkölcsi és anyagi támogatást is ígértek, így 1989. június 6án közzéte(he)tték a megyei lapok a kegyeleti alapítvány létesítéséről szóló alábbi felhívást. „FELHÍVÁS KEGYELETI ALAPÍTVÁNYRA Az 1. világháborús emlékművekre véssük fel a II. világháborús elesett, eltűnt, hadifogságba^fc meghalt hősök nevét! ^^ A magyarság ezeréves küzdelmének felvállalása, a múlt tisztázása, történelmi „tagadásaink" és „féligazságaink" eltüntetése jelenünk meghatározója, jövőnk záloga. Az a nemzet, amely elveszti múltját, elveszti létjogosultságát a jövőben. Újkori történelmünk sajnos nem volt mentes a vérzivataroktól. Az első világégés több mint 1 millió magyar polgár és katona életét követelte. Katonáinkét, akik bátorságukkal, vitézségükkel nemcsak saját nemzetük, de az ellenség tiszteletét és megbecsülését is kivívták. E tragédiában az ország elvesztette a munkaképes férfilakosának közel 1/3-át. Hősök voltak ők mind. A politikát nem ők csinálták, de történelmünket mind dédapáink, mind nagyapáink - a vérükkel írták. A trianoni békepaktumot követő társadalmi és gazdasági sokk után szinte minden magyar városban és községben méltó emléket állítottak hős honvédeinknek. Ezek a magyar nép nemzeti önbecsüléséből, elődei iránti tiszteletből, kd^L adakozásból emeltettek örök emlékeztetőmW Szinte még el sem hervadtak a kegyelet virágai, már újabb tragikus háborúba sodródott e hadak útjába eső ország. A II. világháborúban és annak következményeként mintegy 1 millió embert siratott újra e hányatott sorsú nemzet. Minden ötödik magyar családnak van halottja, akiket csak titokban lehetett elsiratni, családi körben, suttogva. Hősök és áldozatok ők, a mi nagyapáink és apáink, kik itthon vagy ismeretlen helyen névtelenül, jeltelen sírokban, méltatlanul elfeledve alusszák örök álmukat. Eljött az az idő, amikor szembe kell nézni a múlttal és vállalni azt, mert csak az várjon tiszteletet a jövő nemzedékétől, aki a múlt örökségével együtt kegyelettel őrzi ősei emlékét. Tolna megye ebben mindig is élen járt, így 1848 dicső napjai hőseinek vagy Kossuth Lajos emlékének megörökítésében. Tegyük meg ezt újra a nemzeti közmegegyezés jelképeként, hazafiúi kötelességből. Szekszárd, 1989. június 14. Tolna Megyei Hadkiegészítési és Területvédelmi Parancsnokság" Folytatás a következő számban

. Ékes László