Szekszárdi Vasárnap 2002 (12. évfolyam, 1-46. szám)

2002-05-19 / 19. szám

<6, SZEKSZÁRDI USARNAP Könyvvel vagy könyv nélkül feldobjuk a bakancsot Varga S. József (és A) kisember Május hetedikén megjelent Varga S. József író, újságíró harmadik könyve, A kisember címmel. Bemutatójára a Babits Mihály Művelődési Ház és Gyermekek Házában került sor pénteken délelőtt. A könyv a szerző 1977 és 2000 között született irodalmi riportjai közül tartalmaz egy híján ötvenet, 329 oldalon. „Kis ablakos, kis udvaros ház. Mintha nem is az utcára, de befelé, önmagába nézne." Az Udvarlók, széptevők című írásban olvasható ez a mondat, s eszembe jut, mikor Varga S. Józsefhez indulok, új könyvéről beszélgetni vele: akár erre a kötetre is vonatkozhatna a kijelentés - kis szerzős, kis szereplős könyv ez, mely mintha nem is az olvasóra tekintene. De inkább önmagába, a jellemzett, érdeklődéssel megközelített kisemberekre vetne hosszú, mélázó, töprengő pillantást. Mégis, helyenként szinte túlárad, kicsordul. Csakis azért, mert érzéseket, érzelmeket, sorsokat mutat be kiragadott pillanatokon és beszélgetéseken keresztül. - „Lélekben gazdagabbnak érzem magam. Tehát olyasmiről tudok, amiről a velemkorúak nem tudhatnak." A pénz a legszebb olvasmány? című, először 1979-ben megjelent riportodban mondja ezt egyik beszélgetőtársad. Hogyan lehetséges ez, hogy éppen a kisemberekről, akik itt élnek körülöttünk, nem tudunk manapság nemhogy sokat, de szinte semmit sem? - Furcsa dolog, hogy igény még lenne is rá, csakhogy megváltoztak az érdekek. Az újságok, hetilapok szerkesztői a tulajdonosok érdekeit nézik, és elfelejtik a magyar sajtó hagyományait. Mert hazánkban, ugye, van az irodalmi riportnak múltja; nem is akármilyen. Ha mást nem is tekintünk, vegyük Móriczot. (Félre ne érts, nem hasonlítani szeretném magam hozzá! Távol álljon tőlem.) írásaiból megismerhetjük a XIX-XX. századi Magyarországot és az itt élőket. Anélkül, hogy történelemkönyvet kellene a kezünkbe vennünk, tudjuk, mi történt egy évszázaddal ezelőtt, és azt is, hogy milyenek voltak, hogyan beszéltek az emberek. Azzal, hogy megint átestünk a bizonyos lónak a túlsó oldalára, és csakis az anyagi érdekeket tartják szem előtt a legtöbben, ez látszik kiveszni napjainkban. Eltűnt a megszenvedett, a „saját vérünkkel" írt írás, nincs előtérben a tehetség: szellemi szegénység kezd eluralkodni. A riportnak nem volna szabad, mint ma, kiveszőben lennie! Éppen az adhatna lenyomatot, jellemzést, kitekintést jelenünkre. Nekünk; utódainknak pedig múltjukra. Mára e könyvnek szereplői, a kisemberek már nem is csak epizódszereplők magyarországi életünkben, hanem teljesen eltűntek. Pedig nélkülük nincs ország. Ők a legérdekesebbek, a legszínesebbek. Sokuk gyönyörűen beszél magyarul tájnyelven, nagy megjelenítő erővel, őrizve a nyelvet minden erőlködés nélkül. Nekik és az általuk beszélt nyelvnek szeretnék emléket állítani. - „Nehogy idő előtt elfelejtsük őket. Nem venném a lelkemre." írod a Gyalogmunkásokban. Erről van tehát szó? Ezért a könyv, ezért a nyomtatásban egykor már megjelent írások újbóli kiadása? - Ezért. A riportok valóban megjelentek már: a Nők Lapja, az Élet és Irodalom, a Szabad Föld hasábjain. A legkorábbiak '77ben, a legkésőbbiek két éve. A riport dokumentum: megmásíthatatlan. Nem is változtattam tehát rajtuk, legföljebb stilisztikailag. Ezek az írások mind ezen az öreg írógépen mentek át, oldal oldal után - mutat az íróasztalon letakarva álló több évtizedes masinára. - És amilyen sorrendben átmentek rajta, úgy jelentek meg most. Hetvenhéttől kétezerig. Az egyetlen kivétel az időrend alól az utolsó, kötetzáró riport, a Remény, ami '97-es, de mondanivalója miatt a végére kívánkozott. Nos, tehát ez egy dokumentumkötet a huszonnégy év során megjelent anyagokból. A kor emberéről mutatnak fel valamit. Én bízom benne, hogy az a helyes út, amelyen én mindig is jártam, és korunk emberét kell felmutatnunk, megmutatnunk, megőrizni a jövőnek. Az én lelkiismeretem így tiszta is magyarság tekintetében, én megszenvedtem a fajtámért. Hogy van-e haszna? Talán ez a könyv is megmutatja. Eszemben sem volt könyvet kiadni, pedig. Nincs bennem szereplési viszketegség. Ha lett is volna, azt kiélhettem volna már régen: a nyolcvanas években a Nők Lapja milliós hetilap volt, ami tízmilliós hazánkban hatalmas példányszám. Viszketegség ide vagy oda, decemberben a Babits Kiadó igazgatójának, Fejős Karcsinak a képével találkoztam egy újságban, és eszembe ötlött, hogy talán afféle sors adta útmutatás ez. Felhívtam, mondta, elvi akadálya nincs a megjelenésnek, de vigyek neki kóstolót az anyagomból. Vittem. Januárban aztán felhívott Karcsi, és mondta, hogy zöld utat kaptam. Március elején leadtam az anyagot, most pedig megjelent. - „A könyvek által lettem utazó ember." - olvasom a már említett A pénz a legszebb olvasmány?-ban. Utaztál te is eleget, gondolom. Akkor hogyan lehetséges, hogy mára nem publikálsz? Elfogyott az erő? - Nem fogyott az el. De a mai sajtónak a magamfajta nem kell. Gondoltam is, hogy ha nem, hát majd írok könyvet. Az ember elsősorban lelkéről ismerszik fel. Az enyém ilyen. Szeretném 2002. MÁJUS 19. viszont azt is megmutatni, milyen a kisembereké. Ezért jártam az országot keresztbe-kasul, hiszen mi, magyarok kishitűek lettünk, és az embereket lelkiekben, erkölcsiekben erősíteni kellene. Ezért jelenhetett meg a Szabad Föld Kiskönyvtár sorozatában a Hátország című könyvem, és ezért a Hűség tizenkét éve, szintén a Babitsnál. Hozza, mutatja őket. - Ha a három kötet címét valamiképpen eggyé akarnám gyúrni, azt mondanám, nekem fontos a hűség a hátországi kisember iránt. - „Elrosszu.lt a világ, elrosszultak a népek. Feledik, hogy halandók vagyunk." Ezt is egy beszélgetőtársad mondja, mégpedig A titok című riportodban. Valóban ennyire sötét lenne a helyzet? - Sötét is, meg nem is. A jövő nem valami szépséges - fájdalmas tekintettel néz súlyos beteg, ápo^^ lásra szoruló édesanyja szobájJ^P felé, ki önmagának csak árnyéka -, és nincs kivétel. A fák nem nőnek az égig. Azért is mondtam, hogy én nem hajkurászom a hírnevet. Én akkor lettem, 1977-ben, meggyőződéses kisember, mikor pár hónapot már eltöltöttem az ország legnagyobb lapjánál, mikor lehetett volna nagy mellényem. A Szabad Európa Rádió hullámhosszán is hallhattam annak idején a saját gondolataimat. Beválasztottak az írószemmel antológiába is, ami akkor nagy elismerésnek számított. De én nem vagyok olyan ember. Nagyon kis ember vagyok én. Amúgy pedig tántoríthatatlan ellenzéki, és maradok is az egészen addig, míg nem lesznek olyanok hatalmon, akiknek a politika a kisemberek szolgálatával egyenlő. Talán sokáig kell vá^fc nom. És talán ez a könyvem maj(^ érdekes olvasmány lesz. Száz év múlva. De hol leszünk már akkor... Könyvvel vagy könyv nélkül - feldobjuk a bakancsot. Mégis van remény. Mondtam, nem véletlen, hogy az a bizonyos riport került a kötet végére. Mindig van remény. * * * Nos, valóban, gondolom, ahogy mögöttem becsukódik a kapu. Hiába van az embernek akár harminc saját könyve is, ha a végét tekintjük, ő se jut máshová, mint mi. Ami nem is volna baj önmagában, ha ezt mindenki tudná is. Mindazonáltal, ahogy Józsi bátyám mondta, remény van, mégis. Hogyan is áll abban az utolsó, Remény című riportban? „Még él, létezik a remény? Talán, talán. Persze, csak csendben, észrevétlen. Betegágyát nyomja nehéz időnkben. " Hogyan is kívánhatnánk neki mást, mint jobbulást... Kosztolányi Péter i. /