Szekszárdi Vasárnap 2002 (12. évfolyam, 1-46. szám)

2002-03-17 / 10. szám

(B, SZEKSZÁRDI MSARN4P 2002. MÁRCIUS 17. ÉRDEKLI? BEMUTATJUK! Az ikrek gondolkodásmódjuk egyezése ellenére is külön egyéniségek Dr. Várady Zoltán, a Pécsi Tudományegyetem Illyés Gyula Pedagógiai Főiskolai Karának főigazgató-helyettese két múzeumi restaurátort, Tövisháti Andrást és Tövisháti Bélát javasolta faggatni elsősorban művészetükről. Az ikerpár sok téren hasonló elveket vall, eddigi életpályájuk is párhuzamosan haladt, ám a rend kedvéért nevük kezdőbetűjével jelzem, ki válaszolt kérdésemre. - Utoljára a nyolcvanas évek közepén beszélgettünk hosszasabban. Mondják el, hogy azóta mennyihen változott meg magánéletük. A: - Kilencvenben nősültem, egy kolozsvári leányka lett a feleségem. A megismerkedésünk máig emlékezetes. Két hetet töltött kint a három testvér, húgunk és mi ketten. Már hazafelé tartva megálltunk a kalotaszegi Nagykapuson, ahol istentisztelet és úrvacsora volt. Először a kalotaszegi lányok csodálatos viselete ragadott meg, majd egy csodálatos leányka. Öszszeismerkedtünk, azután leveleztünk, s egy szűk esztendőn át rendszeresen Romániába „ingáztam", majd összeházasodtunk. Ő követett, s azóta hivatalosan is honosodott. Három év múlva megszületett a ma már 9 éves András fiunk, majd öt év múlva követte őt Hunor, aki négy esztendős. B: - Én még úgymond „szabadúszó" vagyok, mondhatnám, hogy a későn érők közé tartozom. De most úgy tűnik, megtaláltam az igazit, s beúsztam a révbe. A kedvesem alföldi lány, Csorváson él. Régen ismertük egymást, ugyanis nagyszüleimmel szemben laktak, de nyaralásaink idején nem volt köztünk szorosabb kapcsolat... ám most egymásra találtunk. - Mindketten a múzeumban dolgoznak, azonos a foglalkozásuk, s amúgy is sok időt töltenek együtt. Nem unják egymást? B: - Nem, egyáltalán nem. A: - Segítjük egymást a munkában, amit nagyon szeretünk, s úgy érzem, hogy az alkotó ember számára a restaurálás is azért öröm, mert napi lehetőséget ad visszakapaszkodni a múltba. A kettős tevékenység jól kiegészíti egymást. - Mit jelent András és Béla számára ikreknek lenni? Ez egy bizonyos elmeállapot? B: - Pontosan fogalmazott, tehát igen. De hozzáfűzöm, alapdolgokról egyformán vélekedünk, hiszen gondolkodásmódunk, mentalitásunk hasonló, mert egyszerűen ilyennek születtünk, s nem azért, mert befolyást gyakorolunk egymásra. Bár most, a negyven év környékén egyre jobban fölfedezhető egyéniségünk különbözősége. A: - Sokan úgy hiszik, hogy az ikreknek külön-külön nincs is személyiségük, hanem ketten alkotnak egy egyéniséget. Pedig ez távolról sem igaz. Esetünkben azért tűnhet valóságnak az említett nézet, mert azonos a szakmánk, az érdeklődési körünk, s mindkettőnk egyik szerelme a szobrászat. - Mikor derült ki, hogy ügyes kezük van, majd, hogy vonzódnak a művészetek felé? A: - Már a bölcsődében! De az óvodában már ez volt a meggyőződése mindenkinek. Emlékszem, madárfészket kellett rajzolnunk. Az óvónők felfigyeltek ránk, s ez a figyelem kísért bennünket. B: - Lehet, hogy furcsa, de én visszaemlékezem a „babakocsiskorszakunkra". Mi két-három évesen nem rohangáltunk, nem ordítoztunk, hanem csendben voltunk, amitől szüleink gyakran megijedtek, mert azt hitték, történt velünk valami. Amikor ránk találtak, vagy rajzolgattunk, vagy szemlélődéssel készülődtünk a rajzoláshoz. Néhány akkori rajzunk megvan, közöttük egy szürrealista létra... - Mikorra tehető a döntés, hogy szobrászok lesznek? A: - Általános iskolások voltunk, talán hatodikosok, amikor többször is - megnéztük a moziban Michelangelóról készült filmet. Akkor éreztük tudatosan mindketten, hogy szobrászok leszünk! Nagy hatással volt ránk Farkas Pál is, aki a Garay Általános Iskolában bennünket is tanított rajzra, sőt beiratkoztunk a szakkörébe is, ami „király" volt. Mi akkor találkoztunk először igazi művésszel, úgyhogy minden mozdulatát lestük, szavait ittuk, s rajta keresztül elevenedtek meg azok a hajdani művészek, akikről olvastunk, akiknek a munkáit képeken láttuk. B: - Miután elvégeztük Szegeden a Tömörkény István Művészeti Gimnáziumot, s visszakerültünk Szekszárdra, rendszeresen jártunk Farkas Pálhoz, a kiváló mesterhez, akitől továbbra is sokat tanultunk, mint például bronzot önteni, mintázni. - Emiékezem Andrásnak az Ilylyés Gyula szobrára, ami még nem volt teljesen készen, amikor láttam. Nagyon jó munkának találtam. Hol van, mi lett vele? A: - Semmi. Egyszerűen kizsűrizték... s biztosan igazuk volt. - Mindkettőjük szerepelt már kiállításokon. Mégis az az érzésem, müveik bemutatását olykor valami belső hang, erő vagy félelem gátolja. B: - Apai örökségünk, hogy csak azokat a munkákat mutatjuk be, amelyekből lehetőségeinkhez mérten meggyőződésünk szerint kihoztunk mindent* Mondhatjuk, hogy önmagunkat és egymást is zsűrizzük. - Beszéljenek az utóbbi két-három esztendő során készült munkáikról. Azokról, amelyeket a „bíráló bizottság" mindkét tagja és a megrendelő is elismeréssel fogadott. A: - Készítettem egy domborművet Bogár Istvánról, ami a sárpilisi iskolában lett elhelyezve. Ez patinázott gipsz. Simontornyára Nagy Imréről készítettem egy domborművet, amit Szatmári Juhos László öntött bronzba. Tavaly Várdombra került egy triptichonom. Ez abból az alkalomból készült, hogy tavaly volt 250 éve, hogy az ott élő németség betelepült a faluba. A hármas évfordulót - a kétezer éves Krisztust, az ezeréves Szent Istvánt és a németek betelepülését - ábrázoló fagyálló kerámiából készült, neobarokkos hangulatú hármas dombormű a templom Szekszárd felé eső oldalán levő téglafalra került. Ez a munka és a Bölcskén látható kőből faragott, több mint két méter magas Szentháromság-szobor nagy élményt jelentett számomra. B: - Az utóbbi éveket én is sikeresnek mondhatom. A sióagárdi templomba készítettem egy Szent István domborművet, ami jelenleg lepatinázott gipsz, ami megjelenésében bronz. Ha majd lesz rá pénzük, bármikor kiönthetjük bronzból. Barsi Balázs ferences szerzetes nagyon szép szavak kíséretében szentelte föl a szobrot. Bölcskén, a római kövekből épített kőtár egyik hatalmas kőtáblájába lett beépítve Soproni Sándor régész professzorról készített bronzportrém, amihez a szöveget is én készítettem. Felemelő munka volt. - Egymás alkotásai közül válasszák ki a legjobban tetszőt. A: - Béla munkái közül szerintem a Szent István-dombormű a legharmonikusabb, a gondolat és forma egysége okán is. Azért pedig különösen tetszik, mert az átszellemült István király szeme félig le van hunyva, szája pedig kicsit nj^^ • tott, mintha imádkozna. Barsi B!^ lázs úgy fogalmazott, hogy „az imát mondó Szent István". B: - Talán a Szentháromságszobrot emelném ki, mert engem a kő különösen lenyűgöz. Egy kőből készült szobor rengeteg mindent hordoz magában... gondoljunk csak az anyag múltjára, ami alkotója keze nyomán újabb múltat vagy jelent ábrázol. Ez a szobor monumentalitásában is nagy hatással van az emberre, s igen szép a környezete is. - 71idom, hogy több emléktáblát készítettek csak „köszönömért". De ebből nem lehet megélni. Szóval hogyan jutnak megrendelésekhez? A: - Erőszakosan nem kopogtatunk sehova. Általában ismeretségeken, barátságokon keresztül jutunk munkákhoz. A jól sikerült alkotásokat újabb megrendelés^^ követhetik. ^^ - Lehet-e a mai világban egy művész megszállott a munkájában? A: - Szerintem nem, s különösen vonatkozik ez a családos emberre. Én nem tehetem meg, hogy a gyereket azért nem hozom haza az iskolából, mert ihletem van, vagy emiatt ne legyen havi jövedelmet biztosító munkahelyem. B: - Rengeteget rajzolok, mert ebben a műfajban ez a „legigénytelenebb", nem kell hozzá nagy hely, nincs mellékterméke, és nagyon szeretem, főként a portrékat. - Gyanítom, a lakásuk kis kiállítóterem. A: - Mindkettőnknél vannak kitéve rajzok, kisplasztikák. - Sajnos, itt a beszélgetés vége. Megbeszélték, ki kövesse önöket ? A és B: - Igen. Balogh Lászlóra, a vármegyeháza gondnokára gondoltunk, aki karate és íjászedző, s a két szakosztály elnöke is. V. Horváth Mária Nagy Ági felvétele