Szekszárdi Vasárnap 2001 (11. évfolyam, 4-43. szám)

2001-11-04 / 37. szám

SZEKSZÁRDI 2001. NOVEMBER 11. VASÁRNAP 3 Padsirató M

ondandóm okán felsejlik a múlt. Belső vetítővásznamon feledettnek hitt, emlékezet által rózsaszínűre festett képek peregnek; orgonaillatú vasárnap van, fehér házak felett fehér galamb suhan. S szinte látom, miként terül szét és terebélyesedik a nyugalom, a lélek békessége. Délutáni órán, már-már egy időben nyílnak ajtók és kapuk, s akárha parancsot kaptak volna rá, emberek csörtetnek elő. Helyet vesznek maguknak a házak előtti kispadokon, üldögélnek immár merengőn, mint villanydróton az útrakész fecskemadarak. Kényelmesen elhelyezkednek, összébb is húzódnak, ilyképpen is megadva a módját a közelítő beszélgetésnek. Ránézésre kikezdhetetlen az egység, tapintható az össze- és együvé tartozás, legfönnebb az életkor jelent elkülönülést. Emitt, sudaras májusfa alatt piros nevetés harsan - az ifjúság gyűl kupaktanácsra. Odább, a sejtelmesen susogó fenyő takarásában jószerivel szó sem esik, de bezzeg beszédesek a ráncoktól szabdalt arcok - ősz üstökű vének adtak egymásnak találkozót... Eh, hagyom az ábrándozást, a visszarévedést, mert mindez múlt idő, fájdalom, elmúlt idő. Ily andalító képeket manapság csak a képzeletben láthatni, avagy elvétve, ritkán, eldugott falvak rejtőzködő utcácskáiban. Hogy miért? Hihetnénk, kézenfekvő a magyarázat; falvainkban, kisvárosainkban megfogyatkoztak a házak előtti kispadok. S azok helyére, amelyeket úgymond elnyűtt az idő, azért nem állítanak újakat, mert ebben a szegényülő országban nem telik szögre, deszkára, faanyagra. Sejtem persze, hogy hamis a magyarázat és másról, alkalmasint többről van szó. S az igazi, valóságos okok nem az anyag, de a lélek világában keresendők. De mit tudtak azok a híres, portának, gazdának rangot is adó utcai kispadok? Egy biztos, nemcsak ülő és üldögélő alkalmatosságok voltak, hanem messze többek és mások, mint amiknek látszottak. Felfogásomban puszta létezésükkel is a kikezdhetetlen igazságot hirdették, hogy tudniillik változzék bármiképpen a világ, attól az ember még társas lény marad s beszélgetésre, barátkozásra vágyik. Mindezeken túl szememben a kispadok közelebbi és távolabbi múltunk részesei voltak, sorsunk néma és szótalan tanúi. S gyanítom, valami varázserővel, képességgel bírtak, olyanformán, hogy aki rájuk telepedett, annak menten beszélhetnéke támadt s éledtek ajkán oly bizalmas, bensőséges szavak, amelyeket csak ott, a kispadon tudott megfogalmazni, kimondani. Egyébiránt, mai szóhasználattal élve, valahány kispadot sajátságos hírbörzének is minősíthetünk, hisz mindaz elhangMMHI^MB^HMBnn zott rajtuk, ami a szűkebb és tágabb értelemben vett lakóhelyen fontos volt, ami az embereket foglalkoztatta. Ily megközelítésből Szekszárd sem volt kivétel. Noha városnak nevezték, azért még falu maradt, legalábbis nekem, boldogabb időkben. S nemcsak rosszízű pletykák formálódtak mondatokká, de hány és hány kibeszélt bánat, szomorúság, dráma tanúi lehettek azok a derék ülőalkalmatosságok. Az ám, villan belém a gondolat, mily nagyszerű volna valami csodálatos szerkezet jóvoltából úgymond visszahallgatózni letűnt időkbe. S nemcsak évekre, évtizedekre, de évszázadokra visszamenőleg. Micsoda tapasztalás és tudás bukna felszínre az idő mélyrétegei alól... Talán más megvilágításba kerülne történelmünk is, a földközelben, kispadokon elhangzott szavak, adatok, ítéletek által. Tudjuk jól, a nagy, történelmi léptékű dolgok is más megvilágítást kapnak lentről, mint fentről. Ebbéli töprengésemet, mint lehetséges témát, szóba hoztam a fővárosi szerkesztőnek. No hiszen, megkaptam a beosztásomat. Témaajánlatomat lesajnáló fanyalgással, leplezetlen ellenszenvvel fogadta. Engem maradinak, a kispadok intézményét pedig korszerűtlennek minősítette, olyannak tehát, ami felett eljárt az idő. Csakugyan? Én ezt messze másképpen látom. És megfordítom a szót; lehet-e korszerűtlennek, elavultnak minősíteni azt, ami által nemcsak a testek, de a lelkek is közelebb kerülnek egymáshoz? Jöhet-e oly kor, amely elmellőzi és kiiktatja a kitárulkozó, bensőséges szót és sarokba parancsolja a legemberibb megnyilatkozást? Megengedem, éppenséggel jöhet a jelek is ezt mutatják -, de én azt a kort köszönöm szépen és meghagyom másoknak. Mire gondolhatunk még, a kispadok látványos fogyatkozása okán? Nos, ha létezésükkel jónak tűnő emberi kapcsolatokat bizonyítottak, akkor mit mondanak nemlétükkel? Értelmezésemben ennyit; elidegenítő, pénzre összpontosító, irigykedő, gyűlölködő korunk napjainkra tapinthatóan rideg s talán amiatt is, mert eltű^^ nőben vannak ama kispadok. S hc^P tényleg nincs szükség rájuk, nem más az, mint a szívek-lelkek, érzelmek elsekélyesülésének, elszegényedésének egyenes következménye. A minap békességet kereső utat tettem az Újvárosban s róttam a falusiasnak tetsző utcák kövét. A Pázmány téren, a Hrabovszky utcában a hajdanvolt kispadokat kerestem, de mindhiába, mert helyükön virág avagy dudva nő. Hová/lettek a kispadok, dörrentem a gyanútlanul szemlélődő öregre. Megszeppenve szólt nyűt kalapjának karimája alól; a kispadok java részét megette az idő, s ami még megmaradt belőlük, azt felszedték és elvitték arra, északra. Értetlenkedtem, ugyan miért s mi van ^fc város északi szélén? Az újvárosi temető, hangzott megbocsátón. Vagy úgy, elmém mentem megvilágosult. Hát mégis és mégis szükség van az emberi szóra, a kitárulkozásra, a szavakba kódolt szeretetre? Igen, felelek sebesen, igen, igen. Hm, de mire véljem, hogy sokan immár elhalt szeretteikhez menekülnek, s új helyükön, kripták, sírhantok mellett állítják fel a kispadokat? M

ert mire mennek, mire megyünk az utólag, megkésve kimondott szép szavakkal? Ugyan mi haszna már ezerszer szólni, kérdezni ott, ahol nem jő felelet. Okosabb volna inkább megőrizni a kispadokat az élettel telt, ricsajos utcákon s addig beszélgetni, barátkozni rajtuk, amíg élünk, amíg léteznünk adatik. Varga S. József